Dunántúl, 1949 (1. évfolyam, 1. szám)
1949-01-01 / 1. szám
RATKÓ ISTVÁN: INDULÁSRA 3 Ilyen előzményeik váltották ki az új folyóirat, a Dunántúl megjelenését. Kötelességünknek tartottuk őket ismertetni: lássa mindenki közelről a pécsi és dunántúli írók problémáit és az eddig megtett utat. Az új folyóirat átveszi a Sorsunktól azokat az eredményeket, amelyek felhasználhatók a jó irodalmi és művészeti munka érdekében. Mert elfogultság lenne azt állítani, hogy a Sorsunk minden megnyilatkozása elvetendő volt. Szakítunk azonban a „mértéktartó“ szerkesztői elvvel és fenntartás nélkül a népi demokrácia kultúrpolitikája szolgálatába kívánunk szegődni. Természetesen teljesen új úton kell járnunk és így nem lesznek elkerülhetők az apró botladozások. Bizonyosak vagyunk azonban, hogy minél inkább túljutunk a próbálkozások, újszerű kísérletek korszakán, hangunkés magatartásunk annál erőteljesebbé válik. Kibontakozásunkat a kontruktív bírálattal kívánjuk siettetni; eztvárjuk új olvasóközönségünktől, ipari munkásoktól, szegényparasztoktól és kultúréletünk irányítóitól is. Mi lehet egy vidéki folyóirat programja? A Budapesten megjelenő szépirodalmi lapok az elmúlt néhány évtizedben egy-egy irodalmi irányzat képviselői voltak. Irodalmi és művészeti viták jóformán csak a fővárosra korlátozódtak. A vidéki irodalmi élet, ha adott is komoly tehetségeket az országnak, nem volt döntő befolyása. A kulturális centralizáció káros eredményeként elsorvadt a vidéki művészeti élet, sokhelyütt a giccs és a dilettantizmus pocsolyájába süllyedt. Vidéken hiányoztak az önállóság előfeltételei, a főváros viszont nem irányította még a nagyobb városok kultúréletét sem. A felszabadulás óta eltelt négy esztendő alatt ezen a téren még nem sok változás történt. A megoldásra váró gazdasági és politikai problémák sokasága miatt későbbi időpontra tolódott a kérdés teljes elintézése. Azonkívül a decentralizációt nem lehet rendeletileg megteremteni. Elsősorban az érdekelt vidéki nagyvárosok íróinak és művészeinek kell munkálkodniuk az önálló, egészséges kultúrálét érdekében. Sokan a decentralizáció kérdését szűk, lokális jellegű törekvésnek tekintik. A probléma felvetésénél azonnal főváros-ellenességre gondolnak. Valóban, a múltban a decentralizáció egyes hívei „romlott“, „magyartalan“ Budapestről beszéltek. Főként a parasztromantika irodalmi képviselői állították ezt. A főváros és a vidéki kultúrcentrumok viszonyát a demokratikus kultúrpolitika lényegében más alapokra akarja fektetni, mint ezt a félfeudális-kapitalista ország irányítói tették. Az ország fővárosa irányító szerepének továbbra is meg kell maradnia. Elsősorban azért, mert most már Budapestről a nép érdekeit szolgáló intézkedéseket sugároznak szét az országba. Hiba lenne azonban mechnikusan átvenni a Budapesten elért és jól alkalmazott eredményeket. A vidéki folyóiratnak sajátos, a táj lelkületéből adódó kultúrát kell kisugároznia. A haladó szellemű irodalom korántsem akarja elvetni