Dunántúl, 1954 (3. évfolyam, 7-9. szám)
1954 / 7. szám
2 ТАК ACS IMRE: VERSEK narancsot és fügét és borsot, kávét, s messzi földön isszák a mi borunkat, rágcsálják a szabolcsi almát és talán még a Sarkon is alföldi tejet isznak. Mindezt hiszem, és amit nem is sejtek, s lehet, hogy ez több már az ő hitüknél. Megvékonyult erdeink dűlt helyére mégse finnyás narancsot ültetnék én. Kapjon igaz mélyszántást novemberben, s finom érett ganajt a kizsarolt föld, sok tavaszi fogast és ügyes kombájnt, ami egér-nemrágott zsákokat tölt. Ültessük a szőlőtőt milliószám, hadd ehessük kilóját fél forintért, gyümölcsfákat végig az útjainkra, hadd egyék a gyerekek róluk ingyért... Én a verset ezekkel díszíteném, ezekből lesz, hogyha lesz dicsőségünk. És azután nem bánom, azt se bánom, ha pálmákkal színezett díszben élünk. Szívemmel melegítem Nyomott kedély kergetett ki a kertbe: egy hű barát tüskét szúrt hű szívembe. Én is a szó késével vágtam őrá, — s váljék a szó késsé, vagy lobogóvá: szép, és igaz tartalmat emel köztünk — mégis dühít, hogy most így összetűztünk. Versében ő nem nézett jól a szóra, versemben én „bujkáltam” senki módra! Mind így igaz? S termékeny lesz a gyötrés? Holnap e bűn letépett, rossz betegség? Nem volt elég, amit magamból adtam? prédikátor módjára elgagyogtam? Nem volt elég? Nem volt mind tiszta líra? Festőművész tájképet szebbet írna? Mesemondó szebbet mesélne annál? Légy hát te vers tüzesebb mint a villám. De nem igaz, szívem volt minden szóban, ezt mondanám, szólítna koporsómban színt vallani valamiféle isten ... Amit írok, szívemmel melegítem.