Dunántúl, 1955 (4. évfolyam, 10-14. szám)

1955 / 10. szám

2 GALL­AI PONGRÁC: EMLÉKSOROK NAGY LAJOSRÓL Később ennek az emberszeretetnek a belső indítékait is megértettem. Nagy Lajos legfőbb gyötretője egész életében a magány volt, évtizedes társadalmonkívüliségének valami heveny keserűségével tiltakozott az egye­düllét ellen, s utóbb, hogy betegsége gyakran hetekig helyhez kötötte, a kávéházak forgóajtói nem sodorták asztalához a barátait és nem veszhetett el az utcai sokadalom­ban, hát megnyitotta lakása ajtaját a világ előtt; nemcsak ismerőseit, de talán a nagykörűtek is örömmel beengedte volna. Ebben a képletes tömegben szívesen látott vendég voltam magam is, egy járókelő, egy emberi idegen, egy­­ismeretlen ismerős, akitől meg lehet tudni egyet-mást, bármit, hiszen minden érdekelte. A fogadószoba tágkarolású borszékében telepedtem le, vagy inkább ültem szorongva, hiszen az első percekben igen kényelmetlenül éreztem magam. Különös izgalommal vártam Nagy Lajos idetoppanását. Nem any­­nyira a Mester, inkább a Lázadó Ember közelségétől tartottam, akinek — mint az időtájt folytatásokban közölt önéletrajzi regényéből kiderült, — csak nagyon kevesen tudták megmelegíteni a szívét. Ez a gőgös, könnyen sértődő író mindenkiben rosszakarót sejtett, még Adyban és Móricz Zsig­mondiban is, — ilyesfélékre gondoltam ott, a várakozás perceiben. Meg azokra az anekdotákra, amelyeket barátaim, egy „avantgardista” költői csoport tagjai meséltek szívfagyasztó pesszimizmusáról. Az egyik így hangzott: „Nagy Lajos valamelyik verőfényes tavaszi délelőttön kilép a kávéházból, felnéz a tiszta, kék égre, és keserűen sóhajt: el kell pusztulni! Az északi sarkon most negyven fokos hideg van!” Személyes tapasztala­taimtól függetlenül, ma is úgy érzem, hogy nem oktalanul terjesztették róla ezt az anekdotát. Mármost az olvasó joggal találgathatja, miképpen függ össze Nagy Lajos szüntelen gyanakvása, kedvetlensége, pesszimizmusa előbb említett, szíves emberszeretetével? Nincs-e itt valami ellentmondás? Szerintem korántsem. Ennek a két tulajdonságnak közös gyökerei vannak, melyek még ifjúkorában ereszkedtek a szívébe, s évtizedek során kitéphetetlenné erősödtek. Szüntelen s­zorongás-érzetét legtöbben — nem csekély felületes­séggel — egyszerűen a társadalmi körülményeknek, az ínséges életmód­nak, a rossz táplálkozásnak, a sorozatos megaláztatásoknak tulajdonítják. Ez igaz is meg nem is. Hiszen kortársainak java része hasonló nyomorban élt, ugyanolyan sivár albérleti szobákban tengődött, éppúgy rá volt utalva a körúti hatalmasságok lázárfilléreire, mégsem rágta szét ennyire ideg­zetét az apáthia, mégis minduntalan talpra tudott állni. Nagy Lajost azon­ban — ha szabad ezt a kifejezést használnom — éppen határtalan ember­­szeretete kergette a pusztulásba; senki barátságát nem érezte elegendő hőfokúnak, senki vonzalmát kellő viszonzásnak, senki részvétét eléggé őszintének, mert sokkal, sokkal többnek tudta a saját barátságát, vonzal­mát, őszinteségét. Érzelmi kielégítetlensége, amelyet a goromba társadalmi körülmények csak súlyosbítottak, később kényszerképzetté fajult. Ki a felelős érte, hogy ettől a kényszerképzettől a felszabadulás után sem tudott megszabadulni szegény? Társtalanságában állandó vigasztalóra volt szüksége. Ezt a feladatot vállalta — olykor teljesen egyedül, egy dajka melegségével és egy orvos okosságával — a felesége. — Maguknak fogalmuk sincs, — mondta nekem, miközben a házi­gazda hazatértére vártunk, — milyen nagy író az én uram!! Nem is volt tán nála nagyobb író ebben az országban.

Next