Dunántúl, 1955 (4. évfolyam, 10-14. szám)

1955 / 13. szám

34 LAKATOS ISTVÁN: FARSANG 160. Mert hogy az orrát mindig úgy tartotta, olyanmód, mintha erős, csípős szénsav ment volna beléje. Mindezt én csak azért mondom nektek ma el itten. Mert ez a Végh Gyula elpatkolt, illetve nem él már. Jobban mondva kecses sírdomb fedi már, azaz egyrészt Már az utolsó harsonaszó ébresztheti csak fel, Másrészt lent alszik már régen, csendben, a földben. Szó ami szó, a szemét örök álom tartja lehunyva, Úgy is mondhatnám, kint már a mi kis temetőnkben. Vagy ha megengeditek magamat másképp kifejeznem: 170. Bent már egy szép tölgyfakoporsóban, mivel elhunyt. Bárhogyan is van: jobbléten? balsorsban? ahol van. Ott van jó helyen, onnét nem kel fel mihamar, mert Már lentről, vagyis allulról szimatolja a rózsát. Lévén, hogy rég elhúzták neki már a harangot.“ „Ádám, azt akarod hát mondani, nincsen az élők közt?“ szólt Györgybíró mosolyogva, vidáman. „Igen, mert Nem szoktak“, felesé Sunyi Kiss, „elhúzni harangot Élőkön.“ „Hát akkor“, szólott Hegymögi Pálné. „Nyilván meghalt már.“ „Az? Meg!“ mondotta a suszter. 180. „­Mindezt én csak azért mondom néktek ma el itten“. — Fűzte tovább, amit elkezdett volt Csillagos Ádám. — „Mert bizonyára nem emlékeztek már e vitézre, Lévén, hogy még akkortájt történt... no, kimondom, Szóval... hogy szóval... hát én voltam, ki megöltem Ám ami akkor történt, mit most hallotok, akkor Még jócskán volt lélek bent kebelében, amért is Akkor még megkérdezhette apámat, e szókkal: „Hol járt, és mért járt ott, hé, hol járt maga, kedden?“ Ez harapósán volt, e keresztkérdés, fel is adva, 190. Várva is. És feltéve olyan módon, beleessünk. Végh tizedes harapós, zord ember volt. Olyan ember, hit tán már édes, jó szülő­anyja alól is Csak hosszú vasvillával lehetett elemelni. — Oly harapós volt már akkor. Bár Véghnek, family rossz, Ártani mindig kész, gonosz ember volt,­ lehet, édes- Anyja nem is volt, nem lehetett, őt mostohaanyja Szülte világra, a dormai csendőrség örömére! Úgy bizony. Ámde apámmal még nem volt soha dolga. „Itthon voltam egész nap, mert nem mentem el innét“, 200. Mondta apám és abba se hagyta eközben a munkát. „Hát nem. Mert fiam és én voltunk itthon egész nap." Szegződött ravaszul ismét mellének a kérdés. „Én“, mondottam, „szintén itthon voltam, azért nem.“ „Itthon tartózkodtak hát mindketten, egész nap?“ „Nem, csak apám és én", mondottam neki, felelvén. „Csillagos! Ez biztos?“ faggatta apámat a csendőr. „Hát nem. Mert fiam és én voltunk itthon egész nap." „Azt mondják, hogy nem hagyták el ketten a házat“, Szólott Végh Gyula Barczához, ki csak állt a sarokban. 210. „Ketten vallották ugyanazt? Hát akkor ett is van“. Mondta, kinek mondotta, amit mondott, mosolyogva. Mert már Barcza ilyen volt csak. Nevetett, ha örült, ha Mérges volt: nevetett. Ha beszélt: nevetett. Ha beszéltek Hozzá, hát: nevetett. Ha magában volt: nevetett. Ha Nem volt is: nevetett. Amikor vallatta az őrsön Gyilkos Lepke Mihályt, a cigányvajdát: nevetett. Tán Még ha aludt: nevetett még akkor is. ő csak ilyen volt. „Mit tud a Taktakenézi Tibor földbirtokos ellen Elkövetett gazságokról?“ kérdezte nevetve. 220. „Ej, no“, felelte apám, „mi az ördög i gaz-sá-gok-ról?!“ „Kedden, tegnap, megverték“, szólt Végh Gyula, „este...“ „Hál‘ isten“ mondottam. „Mit?!“ szólt Végh Gyula, „mit mond?,, „Hál isten“, folytattam, hogy még él legalább.“ „Az

Next