Dunántúl, 1956 (5. évfolyam, 15-20. szám)
1956 / 16. szám
3* TARBAY EDE: VERS 35 — Meg ne lássalak itt többé! És Drugics Ági hóna alatt, a táskával, oldalán Színes Gézával átbaktatott a kocsiúton. Csutak már a túlsó parton volt, a telefonfülke mellett. — Figyeltétek!? Mindjárt elengedte az Ágit, ahogy rákiáltottam. Géza csak legyintett. — Ugyan, Csutak .. ! És Csutak elnémult. Hallgatott a másik kettő is. Ott álltak a telefonfülke mellett, visszanéztek oda, ahonnan elűzték őket, — a kék díványra. Ági szólalt meg először, nagyon csöndesen: — Ő persze ráülhet. A bőrkabátos ... Géza: — Neki szabad. Csutak: — Hogy uralkodik . . . — De csak jöjjön el az előadásra! Csak merjen eljönni az iskolába . . . Nem engedjük be! — Kidobjuk! — A lába se éri a földet! Ági nézte, nézte a bőrkabátost és hirtelen fölragyogott a szeme. — Majd öreg lesz, aztán így fog járni. . . ilyen görnyedtem — Mutatta is, hogy jár majd a bőrkabátos, ha öreg lesz. Előregörnyedt, kezét hátára kulcsolta, öregesen köhécselt. Géza sötéten: — Senki se törődik majd vele . .. Csutak fenyegetően: — Pedig már lábra se tud állni. Fekszik az ágyában és csak köhög. Ági: — Fel se kel többé! A bőrkabátos férfi a kék díványon keresztbevetette a lábát és cigarettára gyújtott. Tarbay Ede Búcsú Elaludtál húsvétkor, nagyanyám, Csürök utcának ingyen varrónéja, nagyapám száraz, inas oldalán, az élet is csak gyöngeszálú cérna. Esténkint néztem olvasás kezed, pergett imád s imáid barna gyöngye, testedre most a hűvös föld pereg, Gyulafehérvár ismeretlen földje. Tíz éve már, anyu, hogy láttalak, augusztus végi keserű hajnalban, búcsúztattál a diófák alatt, s én mégis búcsú nélkül ittmaradtam, mert nem léphettem át határokat csak versbe burkolt csendes gondolatban.