Dunántúl, 1912. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1912-01-27 / 21. szám
Január 27. Szombat. DUNÁNTÚL miniszter e féktelenségek láttára így ír: A parlamentarizmus Belgiumban nagy válságon megy keresztül. A ház féktelen orditozás, szitkozódás, értelem nélküli vitatkozás színhelyévé lett; a komoly tárgyalás helyét tisztán theoretikus, gyakorlati érték nélküli vitatkozások foglalták el. A törvényjavaslatokkal való komoly foglalkozás, tárgyalás szinte kivétel számba megy; kiki arról beszél, ami neki tetszik, ami eszébe jut, szinte önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy állhat még fenn ilyen kormányzás; talán csak azért, mert nehéz a helyébe egy másikat találni. A választások Belgiumban június 2-án lesznek. A liberális-szocialista ellenzék napról-napra dicsekszik, hogy milyen nagy sikerei fognak lenni. De ez csak szószátyárkodás, mert semmi jele sincs annak, hogy a kormányon levő katholikus párt kisebbségbe maradna, dacára annak, hogy az új törvény értelmében a választók száma tetemesen megszaporodott. De különösen is mi lenne akkor, ha az alsóházban — ami ugyan nem valószínű — egy pár szótöbbségre tenne szert a balpárt. A Szenátusban a katholikuspárt mindenesetre nagy szótöbbséggel bír és ez mindig meg tudna buktatni egy liberális-szocialista kormányt. Különben a nagy lárma senkit sem ingat meg, júniusban a katholikus párt nagy diadalt fog aratni. Hogy mennyire nincs igazuk a szocialistáknak, mikor azt mondják, hogy a mostani konzervatív kormány alatt tönkre megy az ország, azt legjobban megcáfolják a statisztikai adatok. 1910-el szemben 1911-ben Belgium forgalma 326 millió frankkal emelkedett. A bevitel 47 százalékkal, a kivitel 53 százalékkal, az egész forgalom közel 8 milliárd frankot tett. Ilyen kis országnál nem csodálatos szép eredménye ez. Albert király kiváló szivjóságáról és figyelmességéről tett tanúbizonyságot a napokban. Véletlenül értesült arról, hogy egy derék polgárembernek, Dumoulin Fülöpnek százkettedik születésnapját fogják ünnepelni. Ez az egyedüli életben levő férfi, aki részt vett még az 1830-iki forradalomban, melynek Belgium függetlenségét köszönheti, ő is részt kért az ünneplésből. Megtudta, hogy az öreg amiatt panaszkodott, hogy „nem ismeri az új királyt és még arcképét sem látta”. Jól van! mondá a király, teljesítjük a kívánságát, én magam viszem el arcképemet a derék öregnek. Automobilon elment Felug-Arguennesbe, a nép összecsődült, úgy lássa az uralkodót. Az öreg Dumoulin fogadta a királyt az 1830-iki önkéntesek egyenruhájában; körülötte álltak fiai, unokái, a plébános és a polgármester. A király odament az öreghez, szívélyesen kezet szorított vele, gratulált jó kinézéséhez és kocintott az egészségére. Dumoulin csak annyit válaszolt: Éljen a király. Igen nagy volt az öröme, mikor megkapta a királytól arcképét. Alig győzött hálálkodni. Mikor a király elment, az öreg kikisérte az ajtóig és azt kiáltotta utána: „Éljen a király! Éljen a királyné! Éljenek a királyi hercegek! A tömeg is lelkesen éljenzett s boldog volt, mikor látta, hogy a király gondoskodása legszerényebb alattvalójára is kiterjed. Spanyolország: A kormányválság még nem ért véget, Canalejásnak úgy látszik nem fog sikerülni, hogy megtartsa a hatalmat. Nagy feltűnést keltett, hogy a konzervatívok vezérét Maurát a király hosszú kihallgatáson fogadta; az általános benyomás az, hogy a szabadkőműves-liberális hatalom megbukott, a konzervatívok fognak uralomra jutni. Francia-olasz viszály: A legkiválóbb angol nemzetközi jogászok elítélték az olaszok eljárását, amiért a két francia személyszállítóhajót feltartóztatta. A konstantinápolyi Vörös-kereszt egylet tiltakozását fejezte ki Ardor Gusztáv, a genfi nemzetközi Vörös-kereszt egylet elnöke előtt, amiért az ő ápolóit az olaszok elfogták. Az elnök áttette a kérdést az olasz Vörös-kereszt egylet elnökségéhez. Poincaré, a francia miniszterelnök nyilatkozott a parlamentben, nyilatkozatát nagy tetszéssel fogadták, de Rómában már kevésbbé, némely lapok állítása szerint csak úgy, hogy nem találtak benne semmi sértőt, mások szerint azonban nagy megbotránkozással fogadták volna azt. Ezen egykedvűségből egyszerre hangos, szakadozott nevetésben tört ki. A vértfagyasztó nevetés egész testében megrázta a szerencsétlen kis teremtést. Istenem, mily borzasztó volt e nevetés, mintha még most is hallanám. Borzadok, ahányszor csak eszembe jut. Szívünk majd megszakadt a szegény leányért; révedező tekintettel kereste köztünk Miront, nevén szóltgatta, majd meg újra be akart rohanni a halotthoz. Az öreg Dinu fájdalmáról nem is szólok, sirt, mint a gyermek, néha-néha megmegrázta ősz fejét, kebléből nehéz sóhajok törtek elő: „Mariskám, Miron, édes gyermekeim!“ Ezután megint csak tovább zokogott a szegény öreg. Hazavezettük végre mindkettőt. Mariskánál hasztalan volt a hívott orvosi segély, tompa és érzéketlen maradt minden iránt. Miron nevét sohasem ejti ki, de keresi mindenütt. Folyton készül az esküvőre,táncolja a hózát, közbe-közbe énekel és csattogtat az ujjával, mint azt tenni szokás a hóra táncolása közben. Ezalatt már késő is lett. Párván bácsi régen befejezte elbeszélését, én azonban még sokáig gondolkodtam rajta. Hol az öreg bognár házacskáját néztem, hol a völgyben álló malmot. A szomorú eset annyira meghatott, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Könnybe lábadt szemem s mintegy ködfátyolon keresztül láttam magam előtt a szegény bognárt, a virágos kerttel körülvett kis házat s hallottam a leányka mélabús énekét. Most már tudtam, kit keres Mariska, a Páduzi falucska menyasszonya. Az általános benyomás mégis az, hogy sikerül az ügyet békésen elintézni. A két hajó különben már szabadon lett bocsátva, csak a 29 török sorsa van még függőben. Az orosz külügyminiszter meleghangú táviratban üdvözölte Poincarét, aki személyes ismerőse, mire ő hasonló hangon válaszolt. Megharagudott erre nagyon az öreg Dinu, kiszakította magát a legények karjai közül és futásnak eredt. Rohant a szegény öreg, ahogy csak tudott. Pár perc múlva a malomnál volt. A falu férfiai utána sompolyogtak, az asszonyok is követték urukat. Mariska néhány barátnőjével maradt a házban, mély szomorúság ült az arcokon. — Ugyan mi bajotok, hogy ily bánatosak vagytok? — kérdezte Mariska. — Így akartok mulatni az én lakodalmamon? Egyszerre csak nagy sírás, jajgatás ütötte meg fülét, atyja hangjára ismert, kisietett a házból. Halálsápadt volt a szegény öreg, fájdalmában tépte a haját, közbe-közbe Miron nevét kiáltozta. Ezek láttára Mariska nem kérdezte a megtört édes atyát, hogy mi a baja, mint a kilőtt nyílvessző, repült Mironék háza felé, lehetetlen volt őt visszatartani. Midőn berohant Mariska a malomba, ravatalon feküdt már a vőlegény, éles sikoltással vetette magát Mironra. Nézte, nézte a halottat, nem sírt, nem jajgatott, csak mint a megtestesült fájdalom, állt vőlegénye koporsójánál. Hirtelen csak letépte aranyszálakkal meg ércpillangókkal kivarrt fátyolát és minden menyasszonyi díszét. Szétszaggatta koszorúját, gyöngyeit s azután vaskarokkal fogta át vőlegénye nyakát. Minden ember könnyezett a leánynak szivettépő fájdalmán. Alig bírtuk eltávolitani a halottól, úgy csüngött rajta, mintha odanőtt volna. Hogy kivezettük, halotthalvány volt az arca, zavaros szemmel nézett bennünket, érthetetlen szavakat tördelt. Vigasztaltuk. Úgy látszott, hogy figyel beszédünkre, de felelni nem felelt semmit. Merev és néma volt, mint a szobor és hideg, mint a márvány. (Vége.) Románból fordította: Csapó Mária. 3. oldal. HÍREK. Zalavári Zuma Károly altábornagy halála. Pécs, január 26. Pécs város volt dandárparancsnoka, a székesfehérvári V. honv. ker. volt parancsnoka ,a király volt szárnysegéde, zalavári Zurna Károly ma délelőtt negyed 12 órakor 71 éves korában Pécsett, Teréz utca 1. szám alatt levő lakásán, hozzátartozói körében meghalt. Zurna Károly ősrégi katonacsaládból származik. Atyja, Zurna Panteleon százados volt, aki Károly fiát a család hagyományához híven katonának nevelte. 1856-ban mint hadapród a Nagykanizsán állomásozó 48-ik gyalogezredhez került. Ezzel az ezreddel vett részt az 1859-iki és 1866-ik évi olasz hadjáratban. Részt vett a custozzai ütközetben is, ahol kitüntette magát s a fiatal, majdnem gyerek hadapródból hadnagy lett. Mint kiváló katonát rendkívül megszerették feljebbvalói. Személyes híve volt Benedek táborszernagynak. Az olasz hadjárat befejezése után, mint hadnagy más ezredhez került, de később saját kérelmére visszahelyezték kedves ezredéhez Nagykanizsára, a 48-asokhoz. Mint kapitány 1878-ban részt vett a bosnyák okkupációs hadjáratban. Mint ember, mint katona egyformán kitűnő volt, annyira, hogy neve a katonai körökben általánosan ismertté lett s magára vonta Ferenc József királyunk figyelmét is, aki a még fatal századost szárnysegédévé nevezte ki. Az udvarnál csak megerősödött pozíciója, megbecsüték benne a kiváló katona képességeit, aminek élénk bizonyítéka, hogy egészen az alezredesi rangig megmaradt őfelsége szárnysegédének. Mint alezredes az akkor Győr városába helyezett 11. vadászzászlóalj parancsnoka lett. Nagykanizsaihoz való ragaszkodása késztette, hogy a nagykanizsai 48. gyalogezredhez visszakerüljön. Szivesen teljesítették a kiváló katona kívánságát s a király rövidesen kinevezte mint ezredest a 48. gyalogezred parancsnokává Nagykanizsára. Nagykanizsán magyar honpolgári jogot szerzett s nemsokára rá megkapta a magyar nemességet is, zalavári előnévvel. Még mint ezredes, dandárparancsnoki minőségben Eszékre került, ahol a tábornoki előléptetés érte. 1896-ban már teljesen magyar ember volt Zura Károly, akit épen magyar érzelmeire való tekintettel a magyar honvédséghez helyeztek át. Nagykanizsán kívül legjobban Pécs városához vonzódott. S így a honvédséghez való áthelyezésével Pécsre való kinevezését kérte dandárparancsnoki minőségben. 1897- ben itt Pécsett kötött házasságot Lukrics- Hermann Mária Teréziával. Pécsi tartózkodása alatt nemcsak katonai körökben, de a polgári társadalomban is közkedveltségnek, szeretetnek örvendett. Két-három évi dandárparancsnoki hasznos működése után mint altábornagy a székesfehérvári V. honvédkerület parancsnoka lett s mint ilyen, gyakran rándult vissza Pécsre, rokonai körébe. Pécs városához sok kedves emlék kötötte. A tavaszt és a szüreti időt minden esztendőben Pécsett töltötte el, hol felelősségteljes állásával járó fáradalmait szőllőjében pihente ki. 1902. május 15-én betegsége pihenésre kényszeritette s igy visszajött újra szűkebb hazájába, Pécs városába. A nyarat rendszerint a tiroli Kitzbühelben töltötte, ahol gyönyörű villája volt. Bécs-