Dunántúl, 1912. augusztus (2. évfolyam, 172-196. szám)
1912-08-01 / 172. szám
II. évfolyam. 172. szám. Csütörtök Pécs, 1912. augusztus 1. Szerkesztőség: Lyceum utca 4. sz. Felelős szerkesztő: KÉSMÁRKY ISTVÁN dr Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Előfizetési év: Egész évre . . . 24.— Félévre.....................12.— Negyedévre . . . ft— Egy hóra .... 2.— Egy szám áfa 8 fillér. Kiadóhivatal Lyceum utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Mitgjelenilt naponkint reggel. Hirdetések díjszabás szerint. Az ifjú MM bukása. Vihar zug a Dardanellák partjain. A hajók ágyúinak bömböléseibe belevegyül a polgári elem zaja. Az ifjú Törökország szenved, kültámadás és belső zavar egyaránt nehézzé teszi az életét. Az a lehetetlen helyzet, melyben eddig élt, most kiderül és kénytelen helyet adni a romboló igazságnak. Mennyi csalódott remény! Mennyi hangzatos frázis meghatutolva! Abdul Hamid kormányát sem lehetett védelmezni. Kimutatták annak hibáit és gyengeségeit. Ha jobb lett volna, vagy legalább egy kicsit kevésbbé rossz, mégis megélt volna. Egy érdeme legalább volt: a hagyományon alapult. Törökország Európában egy idegen test, épen ezért nem lehet azt azzal a rendszerrel kormányozni, mely másutt alkalmas. Törökország idegen területen táborozó hódító. Ebben gyökerezik két nagy erénye, lenézésből türelmes mások iránt, büszkeségből meg energikus. Ezeknek a hódítóknak egy főnökre van szükségük, olyan főnökre, kit két szempontból is tisztelnek, úgy katonai, mint vallási, szempontból: Szultán-Kalifa, uralkodója, parancsolja a hívőknek. Ez az uralkodó a legyőzötteknek opportunitásból annyi szabadságot engedhet, amennyit veszély nélkül jónak lát. Elismerheti csupa politikából azoknak jogait, megadhatja nekik a szabad vallásgyakorlatot, nyelvüknek szabad használatát, a szabad rendelkezést iskoláik fölött. Többet nem tehet. Össze nem vegyülhet velük, az ember nem alkuszik alattvalóival. Ekkor jött létre az alkotmány, egy épület, melynek nem volt alapja. Alkotmány, egyenlőség, szabadság, testvériség, s mind üres szavak ebben az országban. Testvériség? De hiszen az ott lakó népek tegnap még üldözték egymást. Szabadság? De hisz nem a fegyelem-e a legfőbb ereje a hódítónak? Egyenlőség? De hiszen a fegyveres hódítás nem egyenlőtlenséget idéz-e elő? Alkotmány? De egy betörő banda feje kötelezheti-e magát arra, hogy tiszteletben fog tartani egy változhatlan egyezséget? Ha az ottomán rendszer vezérelveit összehasonlítjuk azokkal, amelyeket az ifjú törökök hangoztatnak, a kettő között át nem hidalható ellentét van. Törökországot talán lehet kormányozni abszolutizmussal. De nem lehet parlamentarizmussal. Most is három év óta csak névleg parlamentáris itt a kormányforma. Az 1948-assieffei Vaestom a hadsereg műve volt. A hadsereg volt a lelke mindazon eseményeknek is, amely azóta történt. A hadsereg most azt akarja lerombolni, amit ő maga teremtett. A török szabadelvűség katonai eredetű. Annak bukását is a katonaság fogja előidézni. A katonaság forradalmat csinált, mert nem fizették. A tisztek most elpártolnak a forradalomtól, mert az nem akar nekik engedelmeskedni. És amint ők hozták létre a szabadelvűséget és az alkotmányt, úgy azt fognak azzal tenni holnap, ami nekik tetszik. Az ifjú törökök elsajátítottak néhány nyugateurópai jelszót, azzal megbuktatták a régi kormányformát, melynek kétségen kívül sok bűne volt, de önállólag alkotni nem tudtak semmit. Mikor Abdul Hamid hívei 1909-ben meg akarták buktatni az új alkotmányt és szultánt, ismét a hadsereg mentette meg azt. Ámde a hadseregnek az ereje csak háborúban és győzelemben szilárdul meg. Törökország pedig négy év óta csak vereséget szenvedett. Alig hogy létrehozták az új alkotmányt, megkezdődött Törökország feldarabolása. Abdul Hamid, a ravasz despota, még csak tehetett némi engedményeket, elnézhette azt is, hogy Törökország egyes keresztény tartományait idegenek kormányozták. Amint az alkotmány megalakult, ilyen türelmességnek többé nem volt helye: a bosnyákok és ru’ meliaiak szintén szavaztak, mint török polgárok, képviselőket választottak, ezzel tevőleges tagjaivá lettek a török birodalomnak és szabadulni akartak tényleges uraiktól. Ausztria-Magyarországtól és Bulgáriától. Revanche. Irta: Hegyháti. Könyves Kálmán tanító dühösen csapta le kalapját a társaskör asztalára. — Na hát, még ilyet se értem. De megállj nótárius, ezt visszafizetem. — Mi az? mi lett? — tudakolják a rendes asztaltársak. — Huh, előbb kifújom magamat! — Hát tegnap hol voltál? — Hol? Azt a gyönyörűségit annak a... — De hát mi történt veled, szólj? — Mi? hallatlan ... képzeljétek ... nyolctól délig, kettőtől négyig szakadatlanul az iskolában lenni... még ebédelni sem igen értem rá. — Ahá, tegnap volt az a bizonyos egy nap, ugye? — tréfálkoztak. — Egy nap? Valóságos örökkévalóság. De megkapja kamatostul. — A nótárius? — Az! — Hát mi köze a nótáriusnak ahhoz, hogy te nyolctól délig, kettőtől négyig az iskolában légy? — Mi köze? Hát majd nem lesz többé köze, jól tudom! — Hát hogy történt, beszélj? . — Képzeljétek, tegnapelőtt kapok hivatalos értesítést a kir. tanfelügyelőtől, hogy a személyi pótlék adományozása tárgyában teendő javaslatának megtétele előtt meg akarja ismerni iskolámban a tanítás eredményét. Megérkezését pedig 8—12, esetleg 2—4 óra közé jelezte. Reggel nyolckor már fonormrinkáztam. Aztán fejszámolás. Kilenc órakor kopognak. A gyerekek felállanak, én az ajtóhoz sietek, hát a nótárius volt. — Szervusz. — Szervusz. — Nem jösz át a körbe? — kérdi. — Jaj, nem lehet barátom, — feleltem, — minden percben várom a tanfelügyelőt. — Baj, baj, — mondja s elsietett. Aztán olvastatok, számoltatok. — Este? — kérdezik az asztaltársak. — Nagyszerű, olvasgattam az újságomat. — Ne is ám, hogy megerőltesd magad. — Csak bízzátok rám. Tíz órakor újra kopognak. Ahá, gondoltam, most jön az öreg. Kikukkantok az ajtón, hát ott a — nótárius. — Szervusz. — Szervusz. — Nem jösz át egy pohár sörre? — Nem lehet, barátom, — feleltem kedvetlenül, — minden pillanatban várom a tanfelügyelőt. — Hát még nem volt itt? — Még nem. — Ejnye, ejnye, — csóválja a fejét s elmegy. Azután a szülőföldisme, rajz, egy kis pálcabeli korrektúrával ment minden, mint a karikacsapás. Tizenegykor mogyorófapálcám hajlékonyságát próbáltam ki éppen az egyik nebulón, kopognak. Na, szervusz pedagógia. A gyereket gyorsan neiyére ballom, míg én az ajtóhoz sietek. A jegyző volt. — Szervusz. — Szervusz. — Még mindig nem volt itt?— Dehogy volt! — Át akartalak hívni a Körbe. Friss csapolás. — Hiszen... de minden percben jöhet, nem mozdulhatok. Nem szeretném, ha már első ízben is a Körben találna. — És ha? — kérdezte. — Tudod, — feleltem, — személyi pótlék ügyében jön. — Ja, vagy úgy? Az más. Hát csak várd, — azzal átment a körbe. Délben még az ebéd sem ízlett. Rettenetesen bántott, hogy egész délelőttömet így hiába pocsékoltam el. Két órakor már újult erővel abrakoltam. Fél háromkor, na végre. Halk kopogtatás után kinyillik az ajtó, a gyerekek felállanak. Dicsér... A nótárius volt. — Szervusz. — Szervusz. — Nem jösz át egy tarokk pártira? — Barátom, még mindig várom a tanfelügyelőt. — Még mindig? — kérdezte nevetve. — Azon örülj, — feleltem, — hiszen, ha már itt lett volna, már rég rég elfogtam volna huszonegyesedet. —Meddig várod még? — Négyig. — Sok türelmet, — mondta s elment.