Dunántúl, 1912. október (2. évfolyam, 222-248. szám)
1912-10-13 / 233. szám
Október 13. Vasárnap, DUNÁNTÚL szakban Európa több évszázadon át kénytelen tűrni a törökök rettentő támadásait, akiknek neve is rémülettel tölti be azt a korszakot. Ebben a korban, — Konstantinápolynak II. Mahomed által 1453-ban történt elfoglalásakor — merül fel első ízben a híres keleti kérdés, úgy amint azt ma ismerjük, s melynek megoldását még ma sem találtuk meg. Ennek a négy és fél századnak története két külön korszakra osztható fel: a török győzelmek és sikerek korszakára, és a török hatalom hanyatlásának korszakára. Az elsőben nem csak a Balkán félszigetre terjesztik ki nehéz uralmukat egész a Száváig, Dunáig és az erdélyi alpesekig, hanem kiterjesztik uralmukat egész Lengyelországig, sőt Bécs ostromával egész Európát fenyegetik. Semmi sem mutatja jobban és világosabban a törökök rohamos előhaladását, majd hanyatlását, mintha röviden felsoroljuk azokat a helyeket, melyeket vérekkel jeleztek meg azóta, hogy bejöttek Európába. 1357-ben Orkán ezután, Anatólia meghódítója átjön a Dardanellákon ugyanazon helyen, melyen egykor Xertes óriási serege jött át és elfoglalja Gallipolist. Három évvel később Hadrinápolyban volt, 1389-ben pedig a Kussowói csatában egyetlen csapással véget vetett a szerb cárságnak. Az egész félsziget meg volt hódítva Konstantinápoly és Görögország kivételével. 1453-ban elesik Konstantinápoly. Három évvel később Athén tornyai esnek áldozatul, 1467-ben elesik Albánia, melyet olyan sokáig védelmezett a híres Skander bég. A hódítást befejezi a Velencések kiűzése azon területekről, melyeket még bírtak Görögországban és Krétában. Ezután elfoglalják a törökök Magyarországot, melynek haderejét Nagy Szolejmán tönkreteszi a mohácsi csatában. A törökök ekkor voltak hatalmuk tetőpontján, de ezután ütött a hanyatlás órája. Montecuculli méri reájuk az első csapást Szentgothárdnál 1664-ben. Sobieski János, a hős lengyel király huszonnégy évvel később végleg útjukat állja, midőn arra kényszeríti őket, hogy hagyják abba Bécs ostromát. A következő években, a tizenhetedik század végén és a tizennyolcadik század elején a törököt visszaszorították a Balkánba. Ausztria-Magyarországtól és Oroszország— Igen asszonyom. Nagyon szeretnék vele megismerkedni. Oly sok szépet hallottam felőle. — Ah! . . . — Róla neveztek el egy csodaszép rózsát, az én kedvelt rózsámat, s bevallom önnek, hogy tulajdonkép azért jöttem ide, hogy őt láthassam. — Igazán! Ön nagyon udvarias. Uram, legyen olyan szíves, vezessen engem a buffethez! — A legnagyobb örömmel! Ön talán ismeri Maillochon Paulinát? — Egy kicsit! —• Milyen boldog ön! — Azt hiszi ön? — Nagyon irigylem önt. Aki olyan szép virágnak a nevét viseli, annak nagyon szépnek, bájosnak kell lennie! — Ön nagyon is jó véleménnyel van fel szorítva, egymásután feladják minden külső hódításukat, mint hódítók, teljesen lejátszották szerepöket, s minden erőfeszítésöknek csak egy célja van, hogy megtarthassák uralmuk alatt azt a sokféle nemzetiséget, szlávot, görögöt, oláhot, akik járma alatt nyűgtek. A múlt század folyamán következett be az elnyomott népek felkelése, mely felkelés époly hosszú, mert véres háborúra vezetett és végeredménye az volt, hogy ezen népek legnagyobb része kivívta függetlenségét. Szerbia kezdte meg a harcot 1804-ben egy vérengző felkelésben, mely kilenc évig tartott s melyet Karagyörgye, Péter király őse vezetett. 1815-től 1829-ig újabb felkelés volt, melyet Obrenovitch Milós vezetett, s melynek eredménye Szerbia autonómiája lett. Azután Görögországra került a sor, mely 1821-ben kelt fel. A háború két évig tartott. És milyen háború! Irgalmatlan, vérengző háború úgy az egyik részről, mint a másikról. A görögök nagyon gyöngék voltak és bizonyára elbuktak volna, ha Franciaország, Anglia és Oroszorszg közbe nem lép, mert ezeknek kombinált hadai megmentették Görögországot a navarrai csatában. Montenegró már pár évszázad óta állandóan felkelésben van. Ez a derék kis nép bámulatos erővel, kitartással és makacssággal védi nemzetiségét. Csak 1858-ban vívta ki végleg a függetlenségét, melyet a berlini kongressus ismert el 1878-ban. Romániának kevesebbet kellett szenvednie, hogy megszabaduljon a török uralomtól.A Krími háború biztosította autonómiáját, a berlini kongressus függetlenségét. Hátra volt még Bulgária. Autonómiát ez is a berlini kongresszuson kapott ugyanazon időben, mikor Rumélia, hét évvel később egyesült azzal és kikiáltotta függetlenségét. A balkán államok, Görögországot kivéve, melynek sorsa már régebben el volt döntve, leginkább Oroszországnak köszönhetik, hogy megszabadultak a gyűlölt török igától. Az 1877—78-diki nagy háború biztosította nekik azt függetlenséget, mely után olyan régen vágyódtak. Még élénk emlékezetben van az a háború, annak véres ütközetei, főleg Bulgáriában, Plevna ostroma, a Balkánon való átvonulás, melyet szigorú tél most látom, hogy az ön kebelén liliom van. — Igen, de hisz én olyan ügyetlen vagyok. — Oh nem, inkább csak őszinte. — Különben mindegy, én bevallom, hogy én nagy előszeretettel vagyok a rózsák iránt. Rózsák közt töltöm életemet, azt szeretném, ha azok közt lepne meg a halál. A rózsa volt a Venusnak szentelt virág; az a virág, melyről regényt írtak, háborút folytattak érte és akadémiát alapítottak a tiszteletére; enélkül aligha lenne érdemes végig élni ezt az életet, erről nevezik el az aranyrózsát, mely a pápa részéről küldött egyik legnagyobb kitüntetés; ez volt magyarországi Szent Erzsébetnek és Sadinak a perzsa költőnek virága. Vitái Aurél tüzbe jött. Folytatta. És mivel e rózsák körül nagyon járatos volt, egészen ékesszólóvá lett, úgy, hogy a fiatal ismeretlen nő élvezettel hallgatta, amit a rózsatenyésztő is csakhamar észrevett. A nő egy pohár pezsgővel kínálta meg, elvezette egy félreeső szalonba, leült vele szembe és egy-egy szellemesebb mondását bájos mosollyal jutalmazta meg. És milyen szép volt e nő! Vitás ezt bizonyos büszkeséggel állapította meg. Szavaival a rózsákat dicsérte ugyan, de szemeivel őt magát, az asszonyt, hiszen nő nélkül talán sohasem jutott volna eszébe a férfinak, hogy bámulja a rózsát. Az asszony 25—30 éves lehetett, szőke volt, magas, karcsú, szemeinek fénye mint a holdsugár játszott arcának rózsáin. Minden oldalról udvarias férfiak közeledtek hozzá, kik kodulni látszottak egy-egy tekintetet. De ő igen jól mulatott, s csak a rózsát dicsérő számára volt tekintete. Egyszerre csak azt közepette Gurkho és Skobelef vezettek, kik győzelmes előnyomulásukban csaknem Konstantinápoly falai alá jutottak. A berlini béke, melyet Bismarck kényszerített rá az oroszokra, nem elégítette ki egészen a balkán félsziget keresztény népeinek várakozását. Ha egyik-másiknak meg is adta a függetlenséget, másokat a török járom alatt hagyott: Macedóniát, Krétát, az Archipelagos szigeteit. Ezen súlyos politikai hiba miatt bűnhődik Európa 1878. óta, e miatt volt tizenöt év előtt a görög-török háború, és vannak azok a nyugtalanító mozgalmak, melyek most készülődnek a félszigeten. Ki tudja, várjon az örökös keleti kérdést sikerül-e most végleg megoldani? róla. — Biztos vagyok benne, hogy nem. Képzelem, hány költő írt hozzá verseket! Ha én a múzsák felkentjei közé tartoznék, lantomról csak az ő neve hangzanék vissza. — Oh! ön nagyon lovagias! Ha Maillochon asszony tudná ezt. — Bizonyára nevetségesnek találna engem. De én úgy szeretem a róla elnevezett rózsát. Ah! asszonyom! minő költemény! Szereti ön a rózsát? — Nagyon. — Nemde ez az utolsó szava a teremtésnek, mely után a teremtő erőnek be kellett volna csukni szemeit, összetenni kezeit, hogy kísértetbe jusson, hogy még más színeket, más formákat létesítsen. Mit ér a többi virág a rózsa mellett? Oh, bocsánat, vette észre, hogy a nő letépi kebeléről a liliomot, a szomszédos kosárból egy nagyszerű Jean Loupert rózsát vesz ki és azt tűzi a liliom helyére. Ez rendkívül hízelgett Vitáinak. Megértette, hogy a szép ismeretlen az ő tanítványai közé szegődött. Ekkor újból tartózkodás nélkül dicsérni kezdte Maillochon Paulát. És akaratlanul is elárulta, hogy mennyire szereti Maillochon Paulát, és minő hódolattal venné körül, ha körülötte élhetne. De csakhamar észrevette,hogy nagyon is indiskrét, ha ugyan nem tapintatlan, mikor egy ilyen ragyogó szépségű asszony előtt így mer beszélni egy másikról, aki bizonyára kevésbbé méltó arra. Nagyon megzavarodva, így végzé szavait: — Bocsásson meg asszonyom! A rózsák — vagyis inkább egy rózsa iránti lelkesedésem nagyon messze ragadott. Beszéljünk most már inkább önről. Legyen kegyes, mondja meg, ki ön; régen ismeri-e már Maillochon Paulát? Talán épen jó barátnői közé tartozik? — Valóban, olyan szerencsés vagyok! vallotta meg ő bájos mosollyal. Sőt még annál is több vagyok. — Ah! Istenem! talán rokona? Az ismeretlen még bájosabban mosolygott. — Talán a leánya! kiáltott fel Vitát. Igen, ön az ... De mégsem. Hiszen nincsenek gyermekei. Jól emlékszem erre . . . — Ön azt is tudja, hogy nincsenek gyermekei? — Igen, ő gyermektelen özvegy. Ezt mondták nekem. Nemsokára hatvan éves lesz, amint tudom. 3. oldal. Megérkeztem! — NAGY VÁLASZTÉKBAN AZ — őszi és téli újdonságok úgymint: teljes menyasszonyi kelengyék, vászonáruk, férfi fehérneműk, zsebkendők, harisnyák, nyakkendők, jó színtartó veretek, (barchet) stb. stb. reverendák, valamint egyéb papi és templomi felszerelések. Egyben felhívom a mélyen tisztelt vevő közönség figyelmét nagy szőnyeg raktáram áthelyezésére, mely alkalommal e cikkek árát mélyen leszállítom. Trauszegttácz vászon-, fehérnemű- és menyasszonyi kelengye áruháza Pécs, Széchenyi-tér 17. sz. Alapittatott 1846-ban. Telefon 184. Vidéki megrendeléseket pontosan és gyorsan -------- eszközlök. -------OLCSÓ SZABOTT ÁRAK.