Dunántúl, 1912. október (2. évfolyam, 222-248. szám)

1912-10-13 / 233. szám

Október 13. Vasárnap, DUNÁNTÚL szakban Európa több évszázadon át kény­telen tűrni a törökök rettentő támadásait, akiknek neve is rémülettel tölti be azt a kor­szakot. Ebben a korban, — Konstantinápolynak II. Mahomed által 1453-ban történt elfogla­lásakor — merül fel első ízben a híres keleti kérdés, úgy amint azt ma ismerjük, s mely­nek megoldását még ma sem találtuk meg. Ennek a négy és fél századnak története két külön korszakra osztható fel: a török győ­zelmek és sikerek korszakára, és a török ha­talom hanyatlásának korszakára. Az első­ben nem csak a Balkán félszigetre terjesztik ki nehéz uralmukat egész a Száváig, Dunáig és az erdélyi alpesekig, hanem kiterjesztik uralmukat egész Lengyelországig, sőt Bécs ostromával egész Európát fenyegetik. Semmi sem mutatja jobban és világo­sabban a törökök rohamos előhaladását, majd hanyatlását, mintha röviden felsorol­juk azokat a helyeket, melyeket vérekkel je­leztek meg azóta, hogy bejöttek Európába. 1357-ben Orkán ezután, Anatólia meg­hódítója átjön a Dardanellákon ugyanazon helyen, melyen egykor Xertes óriási serege jött át és elfoglalja Gallipolist. Három évvel később Hadrinápolyban volt, 1389-ben pedig a Kussowói csatában egyetlen csapással vé­get vetett a szerb cárságnak. Az egész fél­sziget meg volt hódítva Konstantinápoly és Görögország kivételével. 1453-ban elesik Konstantinápoly. Három évvel később Athén tornyai esnek áldozatul, 1467-ben elesik Al­bánia, melyet olyan sokáig védelmezett a híres Skander bég. A hódítást befejezi a Velencések kiű­zése azon területekről, melyeket még bírtak Görögországban és Krétában. Ezután elfog­lalják a törökök Magyarországot, melynek haderejét Nagy Szolejmán tönkreteszi a mo­hácsi csatában. A törökök ekkor voltak ha­talmuk tetőpontján, de ezután ütött a hanyat­lás órája. Montecuculli méri reájuk az első csapást Szentgothárdnál 1664-ben. Sobi­eski János, a hős lengyel király huszonnégy évvel később végleg útjukat állja, midőn arra kényszeríti őket, hogy hagyják abba Bécs ostromát. A következő években, a tizenhetedik század végén és a tizennyolcadik század ele­jén a törököt visszaszorították a Balkánba. Ausztria-Magyarországtól és Oroszország­— Igen asszonyom. Nagyon szeretnék vele megismerkedni. Oly sok szépet hallot­tam felőle. — Ah! . . . — Róla neveztek el egy csodaszép ró­zsát, az én kedvelt rózsámat, s bevallom­ önnek, hogy tulajdonkép azért jöttem ide,­ hogy őt láthassam. — Igazán! Ön nagyon udvarias. Uram, legyen olyan szíves, vezessen engem a buf­­fethez! — A legnagyobb örömmel! Ön talán is­meri Maillochon Paulinát? — Egy kicsit! —• Milyen boldog ön! — Azt hiszi ön? — Nagyon irigylem önt. Aki olyan szép virágnak a nevét viseli, annak nagyon szépnek, bájosnak kell lennie! — Ön nagyon is jó véleménnyel van fel szorítva, egymásután feladják minden külső hódításukat, mint hódítók, teljesen le­játszották szerepöket, s minden erőfeszíté­­söknek csak egy célja van, hogy megtart­hassák uralmuk alatt azt a sokféle nemzeti­séget, szlávot, görögöt, oláhot, akik járma alatt nyűgtek. A múlt század folyamán következett be az elnyomott népek felkelése, mely fel­kelés époly hosszú, mert véres háborúra ve­zetett és végeredménye az volt, hogy ezen népek legnagyobb része kivívta függet­lenségét. Szerbia kezdte meg a harcot 1804-ben egy vérengző felkelésben, mely kilenc évig tartott s melyet Karagyörgye, Péter király őse vezetett. 1815-től 1829-ig újabb felkelés volt, melyet Obrenovitch Milós vezetett, s melynek eredménye Szerbia autonómiája lett. Azután Görögországra került a sor, mely 1821-ben kelt fel. A háború két évig tartott. És milyen háború! Irgalmatlan, vé­rengző háború úgy az egyik részről, mint a másikról. A görögök nagyon gyöngék voltak és bizonyára elbuktak volna, ha Franciaor­szág, Anglia és Oroszorszg közbe nem lép, mert ezeknek kombinált hadai megmentet­ték Görögországot a navarra­i csatában. Montenegró már pár évszázad óta ál­landóan felkelésben van. Ez a derék kis nép bámulatos erővel, kitartással és makacsság­gal védi nemzetiségét. Csak 1858-ban vívta ki végleg a függetlenségét, melyet a berlini kongressus ismert el 1878-ban. Romániának kevesebbet kellett szen­vednie, hogy megszabaduljon a török ura­­lomtól.A Krími háború biztosította autonó­miáját, a berlini kongressus függetlenségét. Hátra volt még Bulgária. Autonómiát ez is a berlini kongresszuson kapott ugyan­azon időben, mikor Rumélia, hét évvel ké­sőbb egyesült azzal és kikiáltotta független­ségét. A balkán államok, Görögországot ki­véve, melynek sorsa már régebben el volt döntve, leginkább Oroszországnak köszön­hetik, hogy megszabadultak a gyűlölt török igától. Az 1877—78-diki nagy háború bizto­sította nekik azt függetlenséget, mely után olyan régen vágyódtak. Még élénk emléke­zetben van az a háború, annak véres ütkö­zetei, főleg Bulgáriában, Plevna ostroma, a Balkánon való átvonulás, melyet szigorú tél most látom, hogy az ön kebelén liliom van. — Igen, de hisz én olyan ügyetlen vagyok. — Oh nem, inkább csak őszinte. — Különben mindegy, én bevallom, hogy én nagy előszeretettel vagyok a ró­zsák iránt. Rózsák közt töltöm életemet, azt szeretném, ha azok közt lepne meg a halál. A rózsa volt a Venusnak szentelt virág; az a virág, melyről regényt írtak, háborút foly­tattak érte és akadémiát alapítottak a tisz­teletére; enélkü­l aligha lenne érdemes végig élni ezt az életet, erről nevezik el az arany­­rózsát, mely a pápa részéről küldött egyik legnagyobb kitüntetés; ez volt magyaror­szági Szent Erzsébetnek és Sadinak a perzsa költőnek virága. Vitái Aurél tüzbe jött. Folytatta. És mivel e rózsák körül nagyon járatos volt, egészen ékesszólóvá lett, úgy, hogy a fiatal ismeretlen nő élvezettel hallgatta, amit a rózsatenyésztő is csakhamar észrevett. A nő egy pohár pezsgővel kínálta meg, elvezette egy félreeső szalonba, leült vele szembe és egy-egy szellemesebb mondását bájos mo­sollyal jutalmazta meg. És milyen szép volt e nő! Vitás ezt bizonyos büszkeséggel álla­pította meg. Szavaival a rózsákat dicsérte ugyan, de szemeivel őt magát, az asszonyt, hiszen nő nélkül talán sohasem jutott volna eszébe a férfinak, hogy bámulja a rózsát. Az asszony 25—30 éves lehetett, szőke volt, magas, karcsú, szemeinek fénye mint a holdsugár játszott arcának rózsáin. Minden oldalról udvarias férfiak közeledtek hozzá, kik kodulni látszottak egy-egy tekintetet. De ő igen jól mulatott, s csak a rózsát dicsérő számára volt tekintete. Egyszerre csak azt közepette Gurkho és Skobelef vezettek, kik győzelmes előnyomulásukban csaknem Kon­stantinápoly falai alá jutottak. A berlini béke, melyet Bismarck kény­­szerített rá az oroszokra, nem elégítette ki egészen a balkán félsziget keresztény népeinek várakozását. Ha egyik-másiknak meg is adta a függetlenséget, másokat a tö­rök járom alatt hagyott: Macedóniát, Krétát, az Archipelagos szigeteit. Ezen súlyos poli­tikai hiba miatt bűnhődik Európa 1878. óta, e miatt volt tizenöt év előtt a görög-török háború, és vannak azok a nyugtalanító moz­galmak, melyek most készülődnek a fél­szigeten. Ki tudja, várjon az örökös keleti kér­dést sikerül-e most végleg megoldani? róla. — Biztos vagyok benne, hogy nem. Képzelem, hány költő írt hozzá verseket! Ha én a múzsák felkentjei közé tartoznék, lantomról csak az ő neve hangzanék vissza. — Oh! ön nagyon lovagias! Ha Mail­lochon asszony tudná ezt. — Bizonyára nevetségesnek találna engem. De én úgy szeretem a róla elnevezett rózsát. Ah! asszonyom! minő költemény! Szereti ön a rózsát? — Nagyon. — Nemde ez az utolsó szava a terem­tésnek, mely után a teremtő erőnek be kel­lett volna csukni szemeit, összetenni kezeit, hogy kísértetbe jusson, hogy még más szí­neket, más formákat létesítsen. Mit ér a többi virág a rózsa mellett? Oh, bocsánat, vette észre, hogy a nő letépi kebeléről a li­liomot, a szomszédos kosárból egy nagy­szerű Jean Loupert rózsát vesz ki és azt tű­zi a liliom helyére. Ez rendkívül hízelgett Vitáinak. Megértette, hogy a szép ismeret­len az ő tanítványai közé szegődött. Ekkor újból tartózkodás nélkül dicsérni kezdte Ma­illochon Paulát. És akaratlanul is elárulta, hogy mennyire szereti Maillochon Paulát, és minő hódolattal venné körül, ha körülötte élhetne. De csakhamar észrevette,­hogy nagyon is indiskrét, ha ugyan nem tapintatlan, mikor egy ilyen ragyogó szépségű asszony előtt így mer beszélni egy másikról, aki bizo­nyára kevésbbé méltó arra. Nagyon meg­zavarodva, így végzé szavait: — Bocsásson meg asszonyom! A ró­zsák — vagyis inkább egy rózsa iránti lel­kesedésem nagyon messze ragadott. Beszél­jünk most már inkább önről. Legyen kegyes, mondja meg, ki ön; régen ismeri-e már Mail­lochon Paulát? Talán épen jó barátnői közé tartozik? — Valóban, olyan szerencsés vagyok! vallotta meg ő bájos mosollyal. Sőt még annál is több vagyok. — Ah! Istenem! talán rokona? Az ismeretlen még bájosabban mo­solygott. — Talán a leánya! kiáltott fel Vitát. Igen, ön az ... De mégsem. Hiszen nincsenek gyermekei. Jól emlékszem erre . . . — Ön azt is tudja, hogy nincsenek gyermekei? — Igen, ő gyermektelen özvegy. Ezt mondták nekem. Nemsokára hatvan éves lesz, amint tudom. 3. oldal. Megérkeztem! — NAGY VÁLASZTÉKBAN AZ — őszi és téli újdonságok úgymint: teljes menyasszonyi kelengyék, vá­szonáruk, férfi fehérneműk, zsebkendők, harisnyák, nyakkendők, jó színtartó vere­­tek, (barchet) stb. stb. reverendák, vala­mint egyéb papi és templomi felszerelések. Egyben felhívom a mélyen tisztelt ve­vő közönség figyelmét nagy szőnyeg raktáram áthelyezésére, mely alkalommal e cikkek árát mélyen leszállítom. Trausze­­gttácz vászon-, fehérnemű- és menyasszonyi ke­lengye áruháza Pécs, Széchenyi-tér 17. sz. Alapittatott 1846-ban. Telefon 184. Vidéki megrendeléseket pontosan és gyorsan -------- eszközlök. -------­OLCSÓ SZABOTT ÁRAK.

Next