Dunántúl, 1912. november (2. évfolyam, 249-274. szám)

1912-11-01 / 249. szám

II. évfolyam, 249. szám. Péntek■ Pécs, 1912. november 1. Szerkesztőség: Lyceu­m­ utca 4. sz. Felelős szerkesztő: KÉSMÁRKY ISTVÁN dr Szerkesztőség telefonja: 650. száma Kéziratokat nem adta­­k vissza. — Hirdetések díjszabás sorful Előfizetési ári Egész évre . . . 24.— Félévre .... 12.— Negyedévre ... 6.— Egy hóra .... 7— Egy szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal: Lyceum­ utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Megjelenik naponkint reggel. Nők a választási küzdelemben Nálunk is szenvedélyesek szoktak len­ni a választási küzdelmek, de mi a magyar korteskedés és választás egy amerikai elnökválasztáshoz képest. Már négy hónap óta folyik a választási küzdelem Észak­­amerikában a elnöki­ székért. Taft vagy Roosevelt? Ez a két név tartja izgalom­ban a kedélyeket. Szinte csodálkozva kér­dezi az ember, hogy egy olyan plebejus­ országban négy hónapon keresztül foly­ton növekedő szenvedéllyel tudnak har­colni az emberek, vájjon köztársasági vagy demokrata legyen-e az elnök? Csak november 5-dikén a híres Election Doy­en dől el a kérdés. Ekkor tudjuk meg, hogy az a kilencven milliónyi nép kit kíván vezéréül, Taftot, az ügyes politikust, aki konzervatív republikánus; vagy Roosevel­­tet, a nagy idealistát, aki forradalmi re­publikánus, vagy pedig Wilsont, a híres tanárt, aki mérsékelt demokrata. Ennek a hosszú választási küzdelem­nek egyik legérdekesebb része a nőknek fellépése a választási küzdelemben. Mind a három pártnak, a republikánusoknak, progresszivistáknak és demokratáknak egyaránt megvan a maguk női bizottsá­guk, amely egész rendszeresen és kitar­tással dogozik pártja érdekében. Ez az első eset, mikor a jelöltek ma­guk fordultak egyenesen a női nemhez, mint a választást előkészítő elemhez. A női nemnek ez a bevonása első­sorban azokat lepte meg, kik megszokták már nemzedékeken át a régi társadalmi szoká­sokat. Ezek előtt képtelenségnek tűnik fel, hogy a nő, kit minden arra késztet, hogy maradjon otthon, — a családban, saját társadalmi köreiben —­ most menjen el hazulról távol eső városokba, s politikai gyűléstermekben tartson konferenciát, be­széljen „házi gazdaságról“, a „tűzhely védelméről“ stb. Mindez képtelenségnek látszik. És mégis! Az amerikai nőknek azon erőlködéseiből, hogy megjavítsák a törvényt, enyhítsék a szenvedők sorsát, létrejött olyan valami, ami előtt kalapot kell emelnünk, létrejött az amerikai nő, aki altruista, szabad és teljes tudatával bír polgári kötelességeinek, olyan ember­baráti műveket alkottak, melyekben az em­beri szeretet és irgalom túlsúlyban van minden politikai érdek felett. Most is, ebben a szenvedélyes elnök­­választási harcban a női bizottságok úgy fogják fel feladatukat, hogy ők nem mint valamely párt játékszerei szerepelnek. El­lenkezőleg, úgy fogják "tv5. i­ .küzdését, mint egy nekik adott alkalmat, hielyb­en a tisztán materiális ideákkal szembe helyez­hetik az ő tisztultabb, nemesebb ideáikat. Mihelyst a választásoknak vége lesz, bár­minő eredménnyel végződnek is azok, az asszonyok ismét vissza fognak vonulni a saját clubjaikba, hogy rendszeresen dolgoz­zanak és siettessék az igazság uralomra jutását a­ földön. Ezen clubok működésének köszönhe­tő, hogy a nő Amerikában egy héten át hatvan óránál többet nem dolgozhatik a műhelyben. Ugyancsak ezen asszonyok közbenjárásának köszönhető, hogy New­ York minden nyilvános iskolájában van egy okleveles ápolónő, aki mindennap vé­gig vizsgálja egészségi és tisztasági szem­pontból az összes gyermekeket. Ezek a maga gondolkodású nők könyvtárakat alapítottak, melyeket bárki felkereshet, azonkívül mozgó képkiállítá­­sokat rendeznek, melyekkel városról vá­rosra járnak. Érdekesen írja le egy fran­cia utazó, hogy meghívták Coloradóba, bányászok közé, ahol épen egy szép fia­tal asszony tartott előadást a francia mű­vészetről. Hozott magával gyönyörű mo­dern képeket, melyeket igazi emberbarátok bocsátottak ideiglenesen rendelkezésére, akik elég gazdagok voltak, hogy ilyen drá­ga képeket megszerezzenek, és elég ne­­messzívűek, hogy az azokban való gyö­nyörködést embertársaiknak is lehetővé tegyék. A fiatal hölgy lelkes előadást tar­tott,ő már hónapok óta folytatta városról­­városra ezt a nemes küldetést, és ezért semmi más jutalma sem volt, mint az el­hagyott vidékeken lakó szegény elha­gyottak arcáról leolvasható öröm és hála. Bárminő párt mellett foglal is állást egyedlenkint e nő bizottság egyik másik Az itt lakó nép nagyon különös, éppen nem előzékeny. Az asszonyok erősek, vadak, férfias külsejüek, kezük durva a munkától, d­áva ha­juk kócos, s kilátszik a fejüket fedő fekete kendő alól. A férfiak magasak, szépek, többnyire szőkék és kékszemüek, bajuszuk hosszú, kül­sejük olyan, mint egy harcosé, vagy bandi­táé. Az asszonyok hosszú bő, gyapot felső­ruhájuk alatt hímzett vagy pillangózott mel­lénykét viselnek; övük bőrből van, vastag, mint egy nyereg, nagy piros kövekkel ékesí­tett; óriási boglárokat, nagy ezüst függőket viselnek; érc karika fogja fel mellüket, nyak­ékük réz vagy ezüst, olyan nehéz, mint egy fegyverzet. A férfiaknál még nagyobb a fényűzés. A hagyományos bő, szürke köpeny alatt arannyal átszőtt bársony mellényt viselnek. Mindez annál meglepőbb, mert körülveszi azt a kőország nyomora, száraz zordonsága. Legszebb náluk a fegyver, mellyel övük úgy fel van diszítve, mint egy múzeum: a csi­szolt vagy vert ezüstből készült Ka­n­d­­­i­a­r, fogantyúján a koralcseppek olyanok, mintha vércseppek lennének; ezüst csiptetők, mely­­lyel meggyújtják a csibukot és csodaszép ré­gi pisztolyok, filigrámmal vagy ezüst betét­tel. Ez képezi a család egész vagyonát, me­lyet nemzedékeken át gyűjtöttek össze. Ez a fegyver attól az ősapától származik, aki ösz­­szes nyájainak egy évi gyapjú árát adta érte; a másik darab egy még régibb őstől származ Halottak estéjén. Ti, kik nem értitek, Mint boldogít a hit: térték ki a temetőből A temető hinni tanít. Kik föl nem éritek, Mily vigasz a remény: Jértek ki a temetőbe! A temető remélni készt. Kik föl nem fogjátok, Van tiszta szeretet: Jertek ki a temetőbe! Ahol a hit remél s szeret. A gyertyafény, a friss virág Azt súgja ott neked: Akinek lelke nem silány, Istenben hisz, remél, szeret. s.­­. Montenegró. Montenegró egy igazi kőország, min­dennek szürke színe van ott. Lejebb Albánia felé, Antivari és Dulcigno vidékén már zöl­debb helyek is látszanak, a vidék kevésbbé sivár, de ez már meghódított rész, a szlávság előnyomulásának a kezdete. A régi, az igazi Montenegró egy nagy rovátkás sziklatömeg, sivár zuga a világnak. Ha az ember áttekint ezen a kihalt hold­hoz hasonló vidéken, messze távolban kis fe­kete földdarabokat lát, ez a szántóföld, mely elárulja az ember jelenlétét. Ha még jobban szemügyre vesszük a tájat, látunk falvakat, ezek is szürkék; a falak és a tetők nyers kő­ből készültek, mint némely régi kelta váro­soknál volt észlelhető. A sziklák közt erős, egészséges levegő lengedez, az egész tájra többnyire szép tiszta kék ég borul. Ha az em­ber még jobban közeledik, látja a ritka számú lakosságot, amint a keskeny ösvényeken jár ide-oda a sivár vidéken; a ruhájuk is szürke, úgy a férfiaknak, mint az asszonyoknak bő gyapotruhájuk van, olyan szinü, mint a szik­lák. De ezen hosszú ruha alatt, mely mellen nyitva van, meglepő fényűzést találunk; rikí­tó szinü szövetet, arany hímzést. Esténkint a falvakban hallható az egy­­horu guzlán felhangzó vontatott, orrhangú régi csatadalt, a szomorú szláv ének. A falvak nyomorultak, piszkosak, de azért minden kunyhóban a falhoz építve ott van a szent k­on, aranyozott kép és a füstös falakról, fe­kete szögekről ezüsttel berakott régi értékes fegyverek ragyognak le. Lapunk mai száma 12 oldal.

Next