Dunántúl, 1913. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-01 / 1. szám

III. évfolyam. I. szám. UWnN 0 art Egész (we . * . 24.­ftlívre • • • 12.n .Negyedévre . • . 6.­Egy hóra .... 2-Egy szám áni 8 fillér. Kiadóhivatal: Lyceum­ utcd­ 4. n. Kiadó telefonja: 228. «•HNMik up«ttrt rofiaL SZERDA.­& Pécs, 1913. január 1. Szerkesztés^: LfOMDHKtca 4. Mi Felelő» szerkesztő: NtSJnARKY ISTV&Mv­zerkesztöség trlifm^m 650. szám. Kéziratokat nem at­# — viasza. * ■Métert díjszabás aol a politikai újév. Irta: dr. Hoffmann Ottó. Pécs, december 31. Súlyos megpróbáltatások esztendejét temetjük, melyben a közgazdasági és poli­tikai nyomorúság oly sok csapását szen­vedte az ország, hogy régen állott társa­dalma annyira közel a teljes vagyoni és er­kölcsi csődhöz, mint ma. Borzongva fordulunk el az esemé­nyektől, melyeknek egy rövid és annál szomorúbb korszakát, jelentőségük komor gyászával és számuk szokatlan mennyisé­gével, a múltnak adjuk át most, de fájda­lom, csupán egy naptári határvonal jelzé­sével, mely az elfutó múltnak lassan le­ereszkedő ködébe tereli a történést, a ha­tást azonban fejlődő erejének még eleve­nebb és rombolóbb eredményeivel a jövő­nek engedi. 1912 valóban a nyomor és szenvedés éve volt. A pusztulásnak egész rendszere mosta alá az ország létalapjait, a gazda­sági élet irtózatos csapásait nehezítette ránk, elsorvadtak a fennmaradást bizto­sító morális erők, romokba dőltek alkot­mányunk legfőbb pillérei. Beteg testtel, beteg lélekkel lépjük át a megújuló esztendő mesgyéjét. Minden idegszálunkat megfeszítve igyekszünk felidézni azokat a nagyszerű érzéseket és gondolatokat, melyek eme ünnepi órában egyénnek és társadalom­nak egész belső világát megtermékenyítik a boldogabb jövő reménységének melegé­vel, fényével és éltető hatalmával, de két­ségbeesve kell tapasztalnunk, hogy mind­ezek helyett a lemondás és tehetetlenség fagyos szele zsibbaszt. Körülöttünk és szé­les e világon népek és nemzetek, összes erőik kifejtésének csodálatos lendületével rohannak a haladás útjain, a mi utunk, melyen lerongyolódva­, szégyennel ván­­szorgunk, mintha a temető kapujához ve­zetne. Meg-megrázzák a társadalmakat és országokat a fejlődés örök és alakuló erő­tényezői, melyek mnden gazdasági és szellemi életképességnek az érvényesülés új területeit teremtik és biztosítják, hogy természetes kielégítést találjon a jövőért haladó népek ifjúsága. Ha azonban egy társadalom, melynek részére különösen még az állami alakulat intézményei számos módját nyújtják annak, hogy akarata és tetteje szabadnn nyil­vánoltassan­ak, ha,egy ily Társadalom általáig ietrográd -irány­zatba téved, vagy ennek az irányzatnak mesterséges rendszerét tűri, a kivénülés halált hozó korszakát idézte fel. Életösz­töne eltompul, nemzeti öntudata elhomá­lyosul, ellenálló képessége ellankad, a nemzetek szünet nélküli versenyében nincs többé egyénisége, nincsen szerepe. Leg­feljebb a tragikai bukás végső, szomorú je­leneteit játsza még el. Ki tagadja, hogy a magyar közélet ezeket a jelenségeket mutatja? Nem soroljuk fel a nemzetélet tevé­kenységének sok, különböző terét, csak politikai helyzetünkre mutatunk rá, mely jellemzi, s közvetlenül és közvetve kifeje­zésre juttatja általános helyzetünk képét. Egy már eltemetett és halottaiból fel-­­■­ támasztott párturalom fekszi meg az or­szágot. Egész társadalmunknak nincsen egyetlen egészséges osztálya, vagy töre­déke, melyhez őszinte erkölcsi kötelékkel kapcsolódnék. Mesterséges és brutális esz­közökkel tartja fenn magát. Létezésének feltétele kizárólag a hatalom birtoka. Vesz­tegető pénz, opportunizmus és szurony a segítőtársai. Megszakította az alkotmá­nyos élet jogfolytonosságát, megszegte a törvényt, összetörte a nemzeti akarat sza­badságát biztosítani hivatott parlamenta­­rizmust, de rehabilitálta azt az egyetlen államférfiút, aki új alkotmányos korunk­ban először­ gyújtotta fel a törvény és par­­l­­­lamenti rend sérthetetlen szentségének százados épületét. Cinizmusuk határtalan, vakmerőségük példa nélkül való, mert rendszerük egyik pillérét uralmuk ténye önmagában biztosítja, a másik pillért pe­dig nem sü­lyesztheti el a társadalom ön­tudatos részének anyagi nyomora és po­litikai szervezetlensége. Új év kezdetén. Letérdelek oda, hol egykor annyi Buzgó imádság fakadt ajkamon. Most nem tudlak oly lángolón szeretni Bocsáss meg! ■ ma csak panaszkodom. Nem vagyok jm­ elfévedt bűnös létek, Csak érzései c­s álink vándora. Utam végpifiján fjo­ygó tüzek égtek, Amiket el nem érhettem soha-Az álmodó, rajongó ^ákis lányból Csak ember lett ki küzd és dolgozik. (Az összetépett ’áliwk viharában Lerongyolódott, mi slakult a hit.)­­ Nagy nntnHntnh^aredtek szivében S büszkén v.sel­^m. az életet . . . —­ De újra jöttek a nagy változások És ujrf hiH . ■ ■ -*£o újra szeretett .. . Az őserő jelszavas, cifra utján Olyan sivár e meddő küzdelem, önző bűnöknek fojtott megvetése Nem nyújthat elég megnyugvást nekem. S az év mesgyéjén elcsüggedt szivemmel Olyan vagyok, mint egy fáradt madár. Mely eltévedve hoszzu vándorutján Megpihenni egy kőkeresztre száll. — Rózsás-fehér, mosolygó hajnalával Az uj év e­ta mi keresztu­unk, Hol eltemetjük meddő vígyainkat S honnét újabb reménnyel indulunk Egy rejtett­ jövőjü, hosszú év elé ... — Eszembe jut elmúlt gyermekkorom Mennyi ima, mennyi bizó reménység Mily sok kívánságom volt e napon. És ma csak egyet kérek esdve Tőled: — Alázatosan lehajtva fejem. — „Törölj ki minden érzést a szivemből S lelkem nyugalmát add vissza nekem“ — Müller Albina. Lapunk mai száma 18 oldal. — Mohamed szultán diadalmas bevonulása óta­ Szófiába. 1453. május 29. Konstantinápoly, az Istentől őrizett vá­ros, a keleti kereszténységnek tíz évszázadon át fővárosa, Róma bukása óta az egész vi­lág legragyogóbb városa 1453. május 29-én, kedden, egy gyönyörű szép tavaszi napon ál­dozatul esett II. Mohamed szultán vitéz ka­tonái szörnyű ostromának. Ápril 5-ike óta, ötvennégy borzalmas napon át ostromolta a több százezer emberből álló török sereg a várfalakat, melyeket csodálatraméltó bátor­sággal védelmezett néhány ezer görög és olasz, főleg genuai és velencei. Azok a ször­nyű gépek, a szultán óriási ágyúi, melyeket ,,várfoglalók“-nak neveztek s melyeknek ezen ostrom alkalmával történt első alkalma­zása átalakította az eddigi harcmódot, s az a kitűnő tüzérség, mely naponkint többször óriási átméretü kőgolyókat szórt szörnyű dörgés között a falakra, már ötvennégy nap óta ostromolta a kettős sáncot, a több kilo­méterre kiterjedő védőfalakat, melyeken több száz védőtorony emelkedett, s amelyek ezer év óta annyi különféle nemzet ostromá­nak álltak ellen diadalmasan. Naponkénti szörnyű támadások, tengeri ütközetek, a tö­rök hajóhadnak a Bosporusból a perui hegye­ken át az Aranyszarvba átszállítása és sok ezer más rémséges esemény jelezték ez os­trom egyes mozzanatait, melyhez hasonló nem volt a világtörténelemben. Végre a mér­ték betelt, a török tüzérség csaknem teljesen elpusztította a falakat, a folytonosan betö­mött falréseket a végleg kimerült kereszté­nyek többé nem voltak képesek betömni, a Szultán május 28-áról 29-ére virradó éjjel hajnali 3 órakor három egymást követő had­oszlopban több mint százezer embert indított a rohamra. A keresztények több órán át st leghősiesebb, igazán csodálatra méltó ellen­állást tanúsítottak, de a nagy szám végre is győzött a hősiességen. Mohamed szultán vi­téz janicsárjai végre is berohantak a Szent- Román kapu résein, mely mögött halomban feküdtek az utolsó védők holttestei, lábbal ta­posták Konstantin császár és a védelem fő­vezéreinek holttetemeit, kik mind hősi halál­lal estek el, s igy végre bejutottak a híres vá­rosba, miközben olyan hatalmas diadalordi­­tás tört ki ajkaikon, hogy még az ázsiai par­tokon is meg lehetett azt hallani, s ebbe bele­vegyült a városban a rémkiáltás: „Elfoglal­ták a várost!“ mely a védelem nélkül maradt nép ezreinek ajkairól hangzott el. ❖ Az utolsó ellenállás csaknem hirtelen

Next