Dunántúl, 1915. október (5. évfolyam, 226-252. szám)
1915-10-06 / 230. szám
Szerda. Október 6. DUNÁNTÚL a magasból és halt dicső halált, de az életben maradtak félelmet nem ismerve, minden veszedelemmel dacolva megtették a magukét rendületlenül. Mellettünk a hegygerincen aviatikus főhadnagy ereszkedett le. Jégcsap lógott a bajusza helyén, fókabőrbundája csillogott, mint az ezüstpáncél. Frissen és derülten szállt le a nyeregből. Tisztjeink bajtársi örömmel sereglettek köréje és vitték a fedezékbe, ahol megvendégelték igaz magyar szívességgel. Elborult arccal panaszolta, hogy derék megfigyelőjének lefagytak a lába ujjai, s most azon ég meg, akad-e hozzá hasonló ügyes utitársra. Mi altisztek azalatt szegről-végről apróra megtapogattuk a légi hátasjószágot. Én felkapaszkodtam az ülésbe és onnan magyaráztam a repülés titkát. Az aviatikus észrevétlenül termett köztünk, szalutált, felugrott a gépmadárra és megindult velem. Szívem verése elállt, csakhamar a lélegzetem is, mikor elhagytuk a földet. Olyanforma érzés fogott el, mint aki a meredek szélére toppan, s a lent sürgők csak valamivel látszanak nagyobbaknak a hangyánál. Szemem színes karikákat hányt, a levegő, mint valami láthatatlan prés szorította egyre jobban a mellemet össze. Felhőbe jutottunk, s kínos szorongó érzésem elmúlt, mint a szédülés, hogyha az ember hirtelen behunyja a szemét. A tiszt megszólalt: — Csak hidegvér. Tíz perc múlva az orosz hadállás fölé jutunk. Sortűzzel fogadnak, de azt föl se vesszük, a messzelátón át lerajzolja a tábort egyetlen vonással, kereszttel megjelöli az ágyuk helyét, kettős ponttal a gépfegyver osztagot. Az emberi hang ebben a szédületes magasságban olyan idegenül hatott a fülembe. — Parancsára, főhadnagy úr, feleltem, bekukkantva a messzelátóba. — Lát már valamit? kérdezte rövid hallgatás után. Rémülve feleltem. — Felelek az Istenért, hiszen itt vagyunk pár ölnyire a fejek fölött. A főhadnagy jóízűen nevetett. — Szép néhány öt ezerötszáz méter. Munkára, mert mindjárt kimelegszünk. Olyankor bajosabban megy a dolog. A lövészárok patkóalakban húzódott erdőtől erdőig, lerajzoltam, az ágyuk helyét is megjelöltem. A géppuskák az erdő szélén rejtőztek, azok azonban rettenetes tüzet zúdítottak reánk, s így a maguk árulóivá lettek. A golyók körülöttünk fütyürésztek, s mi közben forogtunk, mint a prédára leső héja. Az ágyukat is beigazították, pukkantak a srapnellek jobbra-balra, majd belesüketültem. Közben egyre fölebb kapaszkodtunk, s váltig nagyobb ívben keringtünk. — Megvan, kiáltotta a főhadnagy. — Pontosan minden, válaszoltam teljes tüdőmből. — Szervusz muszka, lengette a keztyüs kezét a főhadnagy és indult visszafelé. Néhány percnyi száguldás után alattunk berregés támadt. Letekintettem, most ijedtem még csak meg Isten igazában, mikor láttam, hogy három ellenséges repülőgép kerget be mnnünket. I 1- 1 A főhadnagy jószót nevetett, miközben folyton magasabbra emelkedett: — Lekéstél, kamerádj a négyesről. Máskor korábban kell! Aztán hozzám fordult: — Ha közelebb merészkedik, ott a bomba, vágd a kobakjához, csinálj belőle rohadt tököt, káplár. Vagy nyilazz le, ahogy jobban tetszik. Rám ragadt a nevetés. — A huszadik században hadakoztam nyillal? Miért ne, ha nincs megfelelőbb fegyverem. Szinte mulatságos volt: elejteni az acélnyilat, mint valami kihegyezett ceruzát. Egészen ártatlan mulatságnakígérkezett. Egymás után potyogtattam, mikor üldözőnk fölé kerekedtünk a menekülésben. Olyanforma szórakozásnak tartottam, mint az apró halak etetését szép napos délután a Duna partján kalácsmorzsával. Úgy se teszek kárt senkiben, hát mért ne játsznánk. Haragszom rád. Ha most édesanyám tudná, hogyan mulatunk a felhők fölött, mily vígan megy a fogócska, alighanem riva fakadna. Merengésemből felriasztott a főhadnagy, amint lelkesen kiáltotta: — Bravo, káplár, bravissimo, ebből énekes halottat csináltál. A repülőgép alattunk ingott, mint a meglőtt madár. A messzelátón keresztül tisztán láttam az aviatikus fakó arcát. Képe felfordult és zuhant lefelé. Lehunyt szemmel kapott szívéhez a muszka, koponyáján kilátszott a nyíl csücske: — Jahee szege Siserna halántékán. — Isten nyugosztaljon, ez lebbent el önkéntelenül ajkamról. De egészen csak akkor tértem magamhoz, mikor lelkes éljenzés hangzott föl a mélységből. A főhadnagy karon fogott és vitt a tábornok úrhoz. — Kapitális ember, kegyelmes uram, félkezével rajzol, a másikkal hadakozik. Ezzel gyönyörűség lesz Szentpétervárra repülni. Másnap még magasabbra szálltam, megkaptam az aranyérmet és a zászlósi kardbojtot. Utas. Támad a muszka. Oroszország, 1915. szept. 23. Még sötét erősen az éjszaka, mélységes a csönd, mintha pihenne, aludna minden. Pedig nincs pihenés. A späterek elől vannak egészen a drótnál s figyelnek folytonosan előre, őik a swarmiénia szemei. Benn a vonalban is ébren vannak a bakák, bár az egész éjjeli fönnlevésben egyik-másik már kimerült s nekidőlve a homlokfalnak le-lecsukló fejjel bóbiskolnak. A töréseken előre merednek a puskák, mind megtöltve szép goyókkal s csak a Sperrkrlapét kell megnyomni, a Zünglit kell elrántani s már is fütyülhet. De most nincs szükség arra, hogy lőjjenek, semmi gyanús nincs az előterepben, a fül semmi gyanús zörejt nem hall. Úgy három óra körül lehetett, nagyon lassan, mintha világos árnyak lopakodnának bele a sötétbe, de szinte észrevétlenül, nagyon lassan. Senki nem gondol semmire, már álmosak is az emberek, ami nem csoda, egész éjjel figyelnie kellett minden embernek. A hely nagyon veszélyes. Alig 50, másutt alig pár lépésre kavarog az Ikva. Nem mély a folyó, könnyen át lehet rajta gázolni s aztán már csak a drótakadály van közben. Vigyázni kell, nehogy a muszka meglepetést csináljon. Ha pedig azt csinál, jó: minden fegyver működésbe jöhet egy szempillantás alatt , akkor jaj minden vakmerőnek! Pedig már egynéhányszor próbálkozott a muszka az áttöréssel. S ki hitte volna, megpróbálta most is. Csöndben, zaj nélkül egyenkint jöttek a muszkák előre, egészen az Ikwáig. Jöttek sokan. Igazán ügyesen, macska módra csúsztak előre s csöpp zajt sem ütöttek. Céljuk volt úgy látszik összes erejüket ott a parton öszszehozni s aztán adott jelre oly gyorsan, mint csak lehet, nekirohanni a drótakadálynak, azt gyorsan elvagdosni, kidönteni s aztán túlerővel kiverni bennünket állásunkból. Ez volt a cél, de nem sikerült. Tervük volt a következő: mikor máregész erejüket a folyóparton összehozzák, egyik kiló nagy hanggal robbanó kézigránátot s erre jó majd a hirtelen előretörés. De csúful jártak. Aki a gránátlövéssel volt megbízva, az a szerencsétlen úgy látszik rossz avitóra, véletlenségből, vagy esetleg idegességből előbb kilőtte azt. Még elég sötét volt, még egész erejük nem jött össze a parton, fejetlenség támadt, egy részük előre szaladt, más részü*, hátra, a sötétben összegabalyodtak, kiabáltak, ide-oda futkostak. — Nosza dolgoztak már a Manlicherek, valami remek látvány volt a * Hétben en illanó sok sok fgyver,sok-sok lángnyelv. Bakáink egészen belemelegedtek, krecsegett a Verschlus, nagy ivben repültek ki az üres hüvelyek, sziszegett, dalolt a sok repülő golyó. Némelyik közel vágott bele a földbe, ahonnan nagy erővel ismé kivágódott s valami darázsdöngésszerü hanggal süvített megint előre. Melegük lehetett az oroszoknak. Itt már a támadásról szó sem lehetett. Nem sikerült. Mit tehettek egyebet, mint visszavonulni, még mielőtt kivilágosodik, mert ha a világosság ott éri őket a közeli folyóparton, egy sem megy el közülük épen! — Egyet meg kell hagyni: visszavonulni páratlan ügyesen tudnak. Egyenkint csúsznak vissza, de oly gyorsan és rendben, szinte csoda. — "A fegyvereink csöve már oyan mint a tűz, áttüzesítette a leadott sok golyób is. Már rúgnak a fegyverek. Fájnak a vállak. Elfáradtak az ujjak. A fülek az erős ropogástól egészen megnémulnak. A szemek megkönnyesednek . . . Pedig csak most abba nem hagyni! Már dereng. Nini már látni is, az egyes visszabukdácsoló alakokat. Itt is, amott is fut egy-egy alak. Ni, az lebukik, talán eltalálták. Ott öt is fut egymás mellett .„Schnell schiessen!“ dolgozz balra, most érdemes, nézd csak, hogy menekülnek. Fogy a patron? Fogy az erőtök? Jó, várjatok csak! Jönnek a patronnal teli friss Verschlagok, jő a raj vonalba bevont tartalék is, friss erők, még hideg fegyverek, még jól látó szemek és még nem zúgó fülek, fejek. „Löjjetek csak szaporán! Menjen el a kedves az orosznak újabb támadásoktól!“ S mire megszületik a szép piros, rózsaszín, aranyos hajnal, megint csend váltja fel a nagy ropogást, fülnek, fejnek jól eső tiszta csend! Elpusztult előlünk minden orosz, aki pedig ott hever előttünk, az többé nem veszélyes . . . Azokat a kinyultan fekvő mozdulatlan alakokat már jól ismerjük. A fegyverek még forrók és még bizony füstölögnek. A kifáradt baka nagyokat fuj, letörli az izzadságot a homlokán s sziszegve nyomogatja 3. oldal. Nagy posztóraktár! Telefon 889. Saját szabémfihely Páll Ödön Pécs, Királyi utca 35. szám Olcsó és kellemes bevásárlási forrás. Férfi, fiu, gyermek és leányka »ruha áruház.» Szigorúan szabott árak! Telefon 889. Dús választék!