Dunántúl, 1920. február (10. évfolyam, 2-24. szám)

1920-02-21 / 17. szám

2. oldal. DUNÁNTÚL Szombat, 1920. február 21- A megyéspüspök böjti szózata A vallás nem magánügy — Az iskola és sajtó Pécs, február­­20. LA Dunánáil értesülése.) Zichfy Gyula gróf megyéspü­spök áhítat­tal italait f­enkös böjti szózattal fordul hi­­veihez a nagyböjt kezdetén és elrendelte annak nagyböjt első vasárnapján a templom i mákban a szósz­ékről való felolvasását.­­A böjti szózatot a n­egyespüspök ez évi má­sodik körlevele tartalmazza. Egyes rész­letei a következők : Tisztelendő Testvéreim és kedves Hí­veim! Az elmul­ás tengerébe visszahuzó évek olyanok, mint a halálba bucsuz­ó édes­at­yák. Szeretetük emlékét hagyják a gyer­­m­eteeiknek, az utókornak. Némely év gaz­dag emléket hagy, más évek, mint szegény özvegyek, szegényebb emléket hagynak. De vannak koldus évek is, amelyek emlé­kül fájdalmat, könyet, romot hagynak csu­pán. Ilyen koldus év volt az elmúlt év, a­mely új értékeket nem adott, de elvette mindenünket, amink volt. Az elmúlt évben háború volt még és a háború romokba döntött falvakat, letarolt erdőket, letapo­sott búzatáblákat, az országúton és a határ­árkokban heverő holttesteket jelent, a könynek és a vérnek tengerét jelenti. . . mennyi érték veszett el az elmúlt évben is! Hány mag maradt magtalan, mert nem volt kéz, amely elvesse, hány barázda ma­radt feltöretlen, mert­ nem volt eke, amely felszántsa, hány emberbimbó kémnyult le halálos dermedt­séggel, hány családi fész­ket bolygatott meg ez az év és hány tem­plomot lőtt össze! Sok és fájdalmas halál­híreket hozott ez az elmúlt esztendő. Mi­kor egy gyermek drága testét roncsolta szét a háború, akkor nemcsak az édes­anyámnak szíve sajgott föl a fájdalomra.. . nekünk is fájt ez a fájdalom, mert a test­vérünk vérzett­ek mikor egy kedves csa­ládi otthont dúlt szét a háború, akkor nem­csak a fékevesztett kis család zokogott fel ...nekünk is fájt ez a fájdalom, mert vér a mi vérünkből lett hontalanná; mikor egy-egy templomot rombolt szét a kartács és az ágyú, hány szívnek és hány család­nak fájdalma volt ez a rombolás! A miénk volt, amit szétromboltak, mindannyian azt mondhattuk a templomnak egy kövéről, hogy ez az enyém. Mikor ma, kedves keresztény híveim, az elmúlt évnek pusztításait és támadásait még egyszer a lelketek elé állítom, nem az­ért teszem, hogy vádoljak és hogy sebet üssek, hanem azért, hogy gyógyuljunk Azt akarom ,hogy ismerjétek meg ezt a táma­dást, amely most nyíltan, máskor titkon és lappangva ütötte a sebeket és amely meg akart fosztani a kereszténységünktől; azt akarom, hogy a vérző sebek­­ láttára atyáitok hite éledjen újra a lelketeikben, hogy ez a hit elsöpörjön mindent, ami ed­dig templomainkat romha döntéssel és ke­resztény értékeinket elpusztítással fenye­gette. Az evangélium feljegyezte az Úr Jézus­nak egy igen keserű mondását: ,,A sötét­ség fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság gyermekei." A világos­ság gyermekei az Ur Jézus tanítványai, a sötétség, fiai pedig a kereszténység ellen­ségei. A kereszténységnek kétezer éves történelme szomorú tényekkel bizonyítja az Ur Jézus e mondásának igazát. Mi ke­resztények a szívünk és tekintetünk nyílt­ságával állottunk mindig a világ elé, ter­veink és reményeink mint nyitott könyv feküdtek ellenségeink asztalán. Nem volt titkunk és azt hittük, hogy másoknak sin­csenek titkaik és titkos utaik. De hányszor — fájdalom — de hányszor csalódtunk ke­serűen! Ellenfeleink jelszavakat állítottak jelszavainkkal szemben, de szavaikban más élt, mint amit az ajkukon hordtak. Ha lett volna bátorságuk a kereszténységün­ket a templomainkban megtámadni, ha lett volna­ bátorságuk kimondani a sz­­eik­ben rejlő pokoli tervet, hogy az emberiséget a hitétől megfosszák, akkor mi, a kereszté­nyek milliói visszariadunk, akkor mi belé­jük fojtjuk a szót. Nem, ezzel a jelszóval nem lehetett volna keresztény tömegeket szervezni. Ha olyan volna is a lélek, mint a mocsár vize, sövénnyel és iszappal tele, azért egy napsugár átszürenkeznék pisz­kos vizén; ha mélyen bukott volna is a lé­lek, annyi nemességet mindig megőriz, hogy másoknak eszményét és hitét meg ne rabolja. Ellenfeleink jól tudták, hogy ilyen nyílt­­sággal céljukat nem fogják elérni. Oko­sabbak voltak a maguk nemében, mint a világosság gyermekei. Jelszó kellett céljuk elérésére, amely félig jót mondjon, de egé­szet rosszat jelentsen. Fátyol kellett, a­melynek egyik oldalán a szem még az ol­tár és a templom elmosódott vonalait lássa, de amelynek másik oldalán keresz­ténységünk romjain már az ő világuk képe bontakozzék. Az ő világuk, amelyben a há­zak törpe világa fölé nem emelkedik tem­plomtornyaink égremutató ujja, az ő vilá­guk, amelyben nincsen oltár és nincsen szentség, az ő világuk, amelyben az oltá­ron nincsen leereszt és az oltár előtt nin­csen áldozatot bemutató pap. Ez volt ellenfeleink célja. De nézzétek, k­i, milyen ártatlannak látszó az út, a­mely e célhoz vezet A vallás magánügy — mondották. A lélek nem a templom és az oltáron át jut el Istenéhez, hanem eljut hozzá, mint a gondolat amely az idő és a tér korlátain túl fogamzik meg a lélek­ben, eljut hozzá, mint a szív rejtett érzel­me elszáll hegyeken és országokon át a távoli édes anya emlékéhez. A léleknek ez a közvetlen felszámítása az Istenhez — igaz, hit és vallás. Ebben nem tévednek. Ez a fátyolnak az az oldala, amelyen az oltárnak és a templomnak elmosódott ké­pét még látni. De a fátyolnak másik ol­dala is van és ott keresztény szívünk elé megdöbbentő képek tárulnak. Ha ez a val­lás _így folytatják a kereszténység ellen­ségei’ , akkor a társadalomnak és a köz­ségnek és az államnak nincsen köze a val­láshoz. Levonják ezt a következtetést pe­dig az állam mi vagyunk, a keresztények­ milliói. Ha ez a vallás — így folytatják — akkor a hitoktatásnak nincsen helye az is­kolában. Az Isten szolgájának az iskola küszöbét nem szabad átlépnie. Levonják ezt a következtetést, pedig az iskolákat mi, a keresztények milliói építettük. Ha ez a vallás, akkor a nyilvános életből minden vallási vonatkozásnak el kell tű­nnie. A törvényszék és az iskola faláról le kell tépni a keresztet. Levonják ezt a követ­keztetést, pedig a törvényszék termébe és az iskolába mi, keresztények millől vittük a keresztet két­ezer évnek munká­jával és áldozatával. A vallás magánügy. Ez az elv nekik még többet is mond. Mit is ér minden törekvé­sük, ha keresztény társadalmunkból a hitet és az áldozatkészséget nem sikerül kiöl­niük? A vallás nem tűnne el a nyilvános életből. Ahol az állam elvette iskoláinkat ott a keresztény társadalom áldozatkész­sége újakat emelt, mert gyermekeit pogá­­nyok és istentelenek kezére nem bízza. Ahol az állam megtagadta hozzájárulását az egyház szolgáinak fenntartásához, ott a keresztény társadalom a falat kenyerét is megosztotta a papjával. Kétezer éven át megosztotta e falatot mindenütt és min­denkor. Hogy céljukat elérjék, ezt az áldozat­­készséget kellett kiötölök a telkekből. Az elmúlt évben tanúi voltunk ennek a lélek­­öldöklésnek. Lelketlen ügynökök elárasz­tották az országot, behatoltak iskoláinkba és megingatták —­ sajnos — sok helyütt a nép vezéreit, tanítóinkat. Megingatták, hogy megtagadják az engedelmességet az egyháznak, amelynek apostolai voltak. Behatoltak hozzátok, k. h., a családotok szentélyébe és tőletek csak egyet kivon­tak: azt, hogy tagadjatok meg minden anyagi segítséget az egyháznak. Tagadjá­tok meg azt a saját kenyeret is, amelyet eddig az egyház szolgáinak adtatok. Ez volt az egyház ellenségeinek célja. De céljukat nem érték el. Ti, k, h, meg­értettétek, hogy itt a kereszténység életé­ről és haláláról van szó. Öröm volt a fáj­dalomban, mosoly a könnyben az a hit­vallás, amely végigrentketett millió keresz­tény szivén, amikor o­da térd­eztetek templo­maink elé, hogy a rombolást lihegő csőcse­lék csak a testeteken át ronthasson az Isten házaiba. A végveszély utolsó percé­ben megértettétek, hogy kereszténységünk­től akarnak minket megfosztani. Ők lefo­kozták és megeső falták a papi méltóságot és ti, a nép ezrei, papokká és apostolokká lettetek. Ez díszetek és büszkeségetek lesz a jövendő századokon át. Ők meg akarták verni a pásztort, hogy ekzétedjen a nyáj, de ti azt a köteléket, amely a népet és a papot eggyé forrasztotta, még szorosabb­ra fontátok, mert éreztétek, hogy ebben az egységben él és hal a kereszténységünk. Élni fog a kereszténység, ha ez az össze­kötő kapocs mindig olyan áttörhetetlen marad, mint volt azokban a napokban. Ha ti szeretitek a papjaitokat, mint az Úr Jé­zus apostolait és helyetteseit. Keresztény iskoláink szelleme ellen irá­nyult ez a második nagy támadás. Ellen­feleink jól tudták, hogy akié az iskola, azé a jövő, hogy új es­zméjnknek a nyilvános életben csak akkor tudnak érvényt szerez­ni, ha a tagadás szelleme megveti lábát az iskolában is. Ha másképen nem értenek meg keresztény iskoláink fontosságát, ért­sük meg abból a támadásból, amelynek célpontja az iskola. Ha nem akarjuk meg­tagadni keresztény voltunkat, ha nem akarjuk, hogy nyilvános életünkből eltűn­jék a keresztény hit és a keresztény er­kölcs, ha nem visz rá a lelkünk. Hogy a keresztény múltat haló porában meggya­ lázzuk, akkor az édes­anya féltékenysé­gével őrizzük és óvjuk kereszténységünk­nek e legszebb gyermekét, az iskolát. Ak­kor követeljük meg, hogy az iskolában keresztény szellem legyen a lélek. Az is­kola nem a tanítóé és nem az államé, ha­nem a miénk, a keresztény szülőké. Akk­or vigyázzunk rá, hogy meg ne történhessék még egyszer, ami megtörtént a múltban: hogy mi otthon az Isten nevének szerete­­tét oltjuk gyermekeink telkébe, az iskola pedig gyűlöletet szít a haza és a társada­lom és az Isten ellen. Az iskola­ k. h., azért olyan fontos té­nyezője keresztény életünknek, mert hiva­tása a jövendő nemzedéket nevelni. A­­ nemzet élete mindenkor a neveléstől füg­gött Bizonyos értelemben azonban mi fel­nőttek is iskolába járunk még s amint gyermekeinknek vannak tanítóik, úgy ne­künk is vannak vezetőink és nevelőink. A társadalom közvéleményének és lelkületé­nek tanítója és nevelője ma a sajtó. Ennek az ezerszavú tanítómesternek lábához ülünk le naponkint, ennek az ajkáról vár­juk a szót és az ő emlőiből szívjuk az éle­tet vagy a halált. Életet ad és életet tart fenn, telket lehel a megzsibbadt tagokba, megnyugtat vagy lángba borít egész orszá­gokat. Hogy rongy lett a lelkünk, azt nem a v­ágyuk tették és a háború, hanem a sajtó; hogy keresztény országunkban keresztény­­telen eszmék ülhették orgiájukat, azt nem a tudomány tette, hanem a sajtó; hogy megingott ezer létekben az istenhit, azt nem nagyeszű istentagadók tették, hanem a sajtó- hogy ifjúságunk az erkölcsi fer­tők lidércfénye után kapkod és futkos, azt nem a fél világiak tették, hanem a sajtó; hogy társadalmi életünk pántjai sikoltva hasadtak szét, azt nem a forradalmárok tették, hanem a sajtó. A sajtó mindenhátó, a sajtó rombol vagy alkot, életet ad vagy halált osztogat. " Ha mi ez istenistézet időből más tanulsá­got nem vontunk volna le, mint a sajtó hatalmának megismerését, akkor eleget tanultunk. Ha felégetett tanyáink romjai és üszkei között más értéket nem talál­nánk már, ami még megmenthető volna, mint az ellenséges kartácsok hüvelyeit és ha ezek láttára fölébredne a lelkünkben a vágy, hogy nekünk is tegyenek ilyen fegyvereink, akkor én nem a múltat sira­tom, hanem a keresztény szebb jövőnek derengését látom és üdvözlöm. Azt a szebb jövőt melyben minden keresztény ember keresztény lapot olvas, amelyben más irá­nyú lapot nem tűr meg házában és aszta­lán; amelyben nemcsak olvassa keresztény lapjainkat, hanem azonnak fen­tartásához, ha viszonyai megengedik, egy fillérrel hozzá is járul. Legyenek ezek a lapok ne a bankáraink aranybányái és hátvédjei, hanem­ keresztény gondolataink tolmácsai Az elmúlt évbe visszavezető itt romok­kal szegélyezett. Az út mellett drága csa­ládi fészkek romjai, templomok csonka tornyai merednek panaszos, sirató szem­mel az égnek. Az út tájéka pedig olyan, mint a csatatér: testvértestek és testvér­­lelkek hullája fölött,kering az enyészet és az emlékezés. Ó, ha mégegyszer, élet ömölne a megdermedt tagokba, ha még­egyszer lélek járná át a holtak tetemeit. Az volna az élet és a föltámadás! Egy új pécsi vállalkozás Alapítási tervezet-Felhívás rér­­vény aláír­átára Pécs, február 20. (A Dunámál tudósítójától.) Minden ipari termelésnek előfel­tétele a nyersanyag, amely a to­­­­vábbi feldolgozás alapja. És éppen a nyersterményekben és a nyers­anyagokban nagy a hiány, rossz a gazdálkodás és jelentékeny érték megy kellő szakértelem hiányában pusztulásba. A gazdasági életnek alig lehet tehát ma fontosabb fel­adata, mint a nyersanyagok elő­teremtése, szakszerű összegyűjtése, a megsemmisüléstől, az elértéktele­nedéstől való megmentése. Minden­nek a látszólag legjelentéktelenebb dolognak is meg­van a maga értéke, gazdasági használhatósága, ha hoz­záértő, szakértő kezébe kerül. Ezt a kapcsolatot kell tehát meg­teremteni, összekapcsolni­ a nyers­anyag tulajdonosát , a szakember hozzáértésével és megtaláltuk a­­leg­biztosabb útját annak, hogy a gaz­dasági élet alapját képező nyers­anyag összegyűj­tessék és odavites­sék, ahol arra szükség van és ez a művelet első­sorban annak nyújtson jövedelmet, aki a nyersanyagot ter­meli és felhoza. Nincs ma iparvállalat, melynek nagyobb tere és szebb jövője lenne, mint ezen szakmának. A gyárak megállnak és ezernyi munkáskéz van pihenésre kárhoztatva, ha nincs nyersanyag. A laikus el sem tudja­ képzelni, hogy milyen fontos gaz­dasági értékkel bírnak azok a dol­gok is, amelyeket hozzáértők hiá­­­­nyában már semmibe sem vesz. Az elvetni szokott textil hulladékok, a papírgyártás nélkülözhetetlen anya­gát alkotják. Ezeket az anyagokat saját érdekből is, de a köz javára is hasznosítani kell. Az itt vázolt szempontok vezet­tek minket alapítókat arra, hogy Braun Mátyás pécsi nyerstermény nagykereskedő üzletének átvétele és részvénytársasági alapon való ki­­terjesztése érdekében mozgalmat indítsunk. Célunk elsősorban az lenne ,hogy ezt az eddig is szak­értelemmel és igen szép eredmény­nyel folytatott virágzó vállalkozást egy tőkeerős részvénytársaság anyagi és erkölcsi súlyával­­— ezen régi és jóhimerű cégnek az egész országra és a Balkán-államokra is kiterjedő összeköttetéseit felhasz­nálva — tovább folytassuk. Célunk továbbá, hogy a vállalat megalakításába elsősorban azokat az érdekelteket vonjuk be, akik a nyerstermékek javarészét termelik, szolgáltatják és felhozzák. És ezért arra törekszünk, hogy a részvénye­sek nagy része lehetőleg ezen érde­keltek köréből kerüljön ki. Bele akarjuk vonni az érdekelt gazdákat, akikre különösen nagy értékkel fog bírni a tervbevett gyapjúmosónak felállítása is, mely fel­szabadítja őket más gyapjtm­osók önkényétől. Bele óhajtjuk vonni az összes mé­szárosokat és henteseket, akiknek szintén elsőrendű érdekük, hogy a felhozandó állati bőrök, csontok és zsiradékok szakszerű továbbeladá­­sából származó jövedelemből is részesüljenek és azok értékesítését ellenőrizhessék.

Next