Dunántúl, 1927. augusztus (17. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-14 / 184. szám
2 — Nini, Pista főim, te vagy? Kinek az apját? ,,, Igen, én vagyok* Jóska bátyám! Tudja mit csináltam a kastélyban? Istenítéletet kértem Herkasra! Egy drótot vezettem a puskaporos pince egyik hordójába. Ő azt hiszi, hogy elhárítottam fejéről a veszélyt, megóvtam a villámcsapástól, . . . de téved ... én előkészítettem halálát, s a jóságos, igazságos Isten fogja végrehajtani, ha bűnösnek találja. Ha nem, úgy én nem fogok bosszút állni! Ha Isten megkegyelmez neki, éljen tovább, ... én elmegyek ... ) Csak azt akarom még mondani, ha égi háború közelget, mindenki kerülje a kastélyt s aki esetleg ott van az is futva meneküljön! ha nem tévedek, ott kő kövönd nem marad, mint Sodoma és Gomorában, És úgy lett! Isten nem kegyelmm y" —» M ^mmm r* f J" — v M y—'n ,■ ' H% 0 ' /■ - ft 3 CD Q CD 12 CD 0 CD a CD d CD 9 CD Ej LJ mezett! Megmutatta a kegyetlen gőgös Horkasnak, hogy van még nálánál is nagyobb Úr! Két hét múlva egy óriási dörrenés rázta meg a levegőt, és a várkastély örökre eltűnt az összes bennlakókkal együtt. Egy szakadékos út tátong a falu délkeleti részén, „Horkas" a neve. Stippedékes, sárga agyag. Ha idegen jön esőzések idején a falun kocsival keresztül, a falusi nép figyelmezteti: — Vigyázzon a „Horkas"ban, mert ha kocsija elakad, vagy lova dögök, vagy kocsija törik. — Miért nem kövezik se?— kérdi az idegen, — Nem lehet, — felelik a falubeliek, — elátkozta a dervis, kinek az apját Horkas verte agyon, s a kő is elsülyed, a feneketlen sártengerben. Visszaszólít a Visszaszólít a Turulmadár, ötízben. Mostan éppen Pest felett száll s valami a napsugárnál villog a csőriben. Leejti azt ép a várba. Fényes kard. Be van vésve a célába. Agyonsebzi, agyonvágja, aki bántja a magyart. Visszaszólít a Turulmadár ötízben. ■ :« 1Mostan épp Erdély felett száll s valami a napsugárnál villog a csőriben. 1Ledobott a székelységnek korbácsot. Rá volt vésve jeligének: 'Minél előbb csak azt nézzed, hogy ki verd az oláhot. Visszaszólít a Turulmadárttizben.' Mostan épp Bánát felett száll s valami a napsugárnál , villog a csőriben. Ajándékot vitt oda is: Bilincset. Legyen a szerb, ez a hamis megátkozott, rab újra is mert a napba tekintett. HO la SOBOIO NO SOIQ Turulmadár... Visszaszólít a Turulmadár öt ízben. Mostan messze Nyugatra száll s valami a napsugárnál villog a csőriben. Messze-messze Napnyugatra tudást visz. Odaszáll, hogy megmutassa, hogy a magyar tudás, munka hatalmas és már számit. Visszaszólít a Turulmadár öt ízben. Most a Felvidék felett száll s valami a napsugárnál villog a csőriben. Vitt Kassának piacára egy botot. Mert a győzelmes cselákja szalad ettől is, ha látja, hogy fogják a magyarok. Turulmadár Pest felett még vijjogott. Rikoltott, hogy bús nemzetét felébressze s megszűnhessék ez a csúnya állapot. És a magyar használja majd mit kapott, s megmutatja, hogy a karja, az a régi, szikyafajta felbírja még a kardot. Zsikó Gyula. Derűre ború írta: Lieber László Az éj ragyogó fekete sátra lassan halványodni kezdett s vele halványodtak a csillagok is, A távolban már derengett s a messzeségben kéklő hegyek koronáit rózsakoszorúként övezte körül a hajnak A vonat pedig csak robogott pihenéstelenül dübörögve, maga mögött hagyva az apró fehérre meszelt házakat, a farka szántó- földeket, virágos mezőket, harmatos virágokat — mindent. Két kis gyermek boldogságát hozta magával a nagy vas* kolosszus, két kis gyermek utazott haza a nagyvakációra: Dusika és Palika, Istenem, de boldogok voltak, hogy szorongatták még álmukban is azt a két tisztajeles bizonyítványt ... A vonat egy állomásra érkezett. A nevelőnő ijedten kaptal fel a fejét s az ablakhoz sietett. Aztán a gyermekekhez lépett s meglóbálta álomszuszék fejecskéjüket: — Gyerekek ébredjetek, mindjárt otthon leszünk! — Erre aztán minden álmosság elszállt a gyermekek szeméről, friss erővel ugrottak talpra s öltözködni kezdtek. A távolban egy kakas „Jó reggelt“ kukorékolt s az újjászületett nap végigöntötte aranykévéjét a vidéken. A mozdony lassú, nehéz pöfögéssel futott be az állomásra. A gyermekeket már kocsi várta az állomáson. De jól is esett nekik a nagy, út után ez a kis kocsikázás. Hűvös reggeli szellő cirógatta meg arcukat, a két ló pedig prüszkölve röpítette őket a kastély felé. — Nézd csak, Pista, ott a mi házunk — kiáltott fel Dusika egy vörös kupolára mutatva, melyet izzóvá csókolt a nap. Pista nem szólt semmit, annál többet érzett: tele volt a szíve a közeli viszontlátás örömeivel. Nemsokára megérkeztek Sárközre. Itt laktak a gyermekek szülei cóvövönyörű kastélyban, melynek csak a kupolája látszott ki a fenyőrengetegből. Anyuka, apuka tárt karokkal fogadták a kis utazókat; végehossza nem volt a csodálkozásnak. — Jaj, de megnőtt az én kislányom — örvendezett anyuka bogárszemű kislányára tekintve. — Ami azt illeti, legényember lett a fiúból is — dicsekedett apuka. A két gyermek pedig boldogan pihent szülei karjában, többet ért ez nekik minden jeles bizonyítványnál. — Gyertek be, gyerekek, ■— mondta anyuska — pakkaljatok le mindent, aztán, ha kipihentétek magatokat, mutatunk ám valamit. Ugye, apa? — Bizony, gyermekek, valami nagyon kedves meglepetésben lesz részetek — nevetett apuka. Avval a két gyermek szépen, szófogadóan pihenni tért, pedig ugyancsak fúrta az oldalukat a kíváncsiság: mi lehet az a meglepetés? ... — Biztosan megkapom azt a nagy piros, fehérpettyes labdát, — találgatta Dusika s a szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól— Én meg azt a nagy tekejátékot," — találgatta Pityu. Addig, addig találgatták, míg álom nem szállt a szemekre, jótékony, frissítő álom, hogy kipihenhessék az út fáradalmait. Magasan járt már a nap az égen, amikor Dusi és Pista felébredtek. Mintha kicserélték volna őket: a hosszú utazás álmos fáradtságának nyoma sem látszott rajtuk. Gyorsan felöltöztek s szaladtak le apukához, hogy mutatná meg nekik azt a csodálatos „valami“-t, amely oly nyugtalanná tette őket. De apuka csak nevetett. — Jó, jó, gyermekek. Nem megy az olyan könnyen .,, Egyszer aztán megnyílt a rácsos kapuajtó s egy szép kis penny ló táncolt be rajta, könynyü kis hintót húzva maga után. Meg sem állott, amíg Pista elé nem ért. Okos szemével ránézett, mintha csak azt mondta volna.. .— Látod, kis gazdám, én vagyok az ajándék, Pista nem értette az egészet. Tanácstalanul állott apukája mellett s kérdőleg nézett rá. Ugyanígy tett Dusika is, mikor a kocsin egy gyönyörű nagy hajasbabát pillantott meg, egy akkorát, amekkorát álmodni sem igen mert volna. — Gyere csak, Pityu, — szólt apuka, azzal megfogta és felültette a bakra, Dusikát meg a hátsó ülésre a nagy baba mellé. A gyerekek csak most ocsúdtak föl bámulatukból- Csak úgy ragyogott a szemük a boldogságtól. Nehéz lett volna megmondani, melyik volt boldogabb. Úgy ült fönn a Pista gyerek, mint egy kiskirály- Délcegen fogta meg a gyeplőszárat, aztán kezébe kapta az ostort s gyí neki .,, megindult a hintó a két ragyogószemű gyermekkel, azaz dehogy is indult meg, röpült, valósággal röpült, röpítette a mesebeli kis táltos. Ki a kapun a fordulóhoz, aztán vissza. Apuka pedig csak állt és nézte őket... Talán boldogabb volt, mint a gyermekek. Délután fürdeni mentek. Minden nyáron, amikor, hazajöttek, első dolguk volt meglátogatni az ő kis „uszodájukat ’. Nem meszsze a kastély alatt folydogált a kis patak. A pataknak egy kis hajlásúnál sekély volt a víz. A parton fínom homok húzódott: ez volt a gyermekek uszodája. A part simaságát csak a „Bozontos” szakította meg — egy vén szomorúfűz —, mely álmosan lógatta fejét a hús hullámokba. Itt töltötték a gyermekek idejüknek legnagyobb részét. Ide hozták ki Sajó kutyát is és sokszor mulattak a kutya erőlködésén, mikor vissza akarta hozni a vízbe hajított követ. Nem csoda tehát, ha annyira vágytak erre a nagyszerű helyre, ahol annyi sok kellemes napot töltöttek. Fokozta jókedvüket az a körülmény, hogy ma nem is gyalog, hanem hintóval menek a patakhoz. (Folyt, köv.) 3 Nagyboldogasszony ünnepén Midőn ma nemzetek Hódolnak előtted: Eljöttünk im mi is — Örülni — sírni is. Ejöttünk ma hozzád: Szegények — letörtek. Eljöttünk kérlelni: Oszlasd el szivünkről A bánat-felhőket. Imánk bűnvallomás. Földre ver a bánat: Szabadíts meg kérünk Szenvedő hazánkat. Szomorún vallják be.[ Felette léha lett Sok fogadott fiad — Sok hiú leányod És ezt ma keserűn Mindi szemükre hányod. Imádkozunk értük: Nézd el e csúf vétket — Hogy éltünk mécsére Lángot nem szivedtől —* Lidércektől kértek Hűségben ígérjük: Jó kertészek leszünk. Oltogatunk itten Szeretőiben — hitben Nagy csendben — rejtetten Jövőt a kertekben: Szép rózsát ... szép fákat . . . Jó nemes fajtákat ... Nézd, máris fakadnak Tetszetős hajtások — Jó talajba vetett Jó magból szökkenő Mély gyökerű törzsek , Szivünkben remények: Hogy most már ezeket Te áldod — te őrződ Egy Mária-tisztelet HOBO SO SO BO BO HOBO A számoló művész A tanító felírja a számtani feladványt A gyerekek vala*mennyien szorgalmasan dolgoz* nak, csak Ferkó néz ki erősed! az ablakon a szemben lévő ház* ra. A tanító észreveszi, rászólá — Hát mi jött ki? ^ Ferkó (ijedten): Kérem , Müllerné.