Dunántúl, 1927. augusztus (17. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-14 / 184. szám

2 — Ni­ni, Pista főim, te vagy? Kinek az apját? ,,, Igen, én vagyok* Jóska bá­tyám! Tudja mit csináltam a kastélyban? Istenítéletet kértem Herkasra! Egy drótot vezettem a puskaporos pince egyik hor­dójába. Ő azt hiszi, hogy elhá­rítottam fejéről a­­ veszélyt, megóvtam a villámcsapástól, . . . de téved ... én előkészítettem halálát, s a jóságos, igazságos Isten fogja végrehajtani, ha bű­nösnek találja. Ha nem, úgy én nem fogok bosszút állni! Ha Isten megkegyelmez neki, éljen tovább, ... én elmegyek ... ) Csak azt akarom még mon­dani, ha égi háború közelget, mindenki kerülje a kastélyt s aki esetleg ott van az is futva meneküljön! ha nem tévedek, ott kő kövön­d nem marad, mint Sodom­a és Gomorában, És úgy lett! Isten nem kegyel­mm y" —» M ^mmm r* f J" — v M y—'n ,■ ' H­­% 0 ' /■ - ft 3 CD Q CD 12 CD 0 CD a CD d CD 9 CD Ej LJ mezett! Megmutatta a kegyet­len gőgös Horkasnak, hogy van még nálánál is nagyobb Úr! Két hét múlva egy óriási dör­renés rázta meg a levegőt, é­s a várkastély örökre eltűnt az összes bennlakókkal együtt. Egy szakadékos út tátong a falu délkeleti részén, „Horkas" a neve. Stippedékes, sárga agyag. Ha idegen jön esőzések idején a falun kocsival keresz­tül, a falusi nép figyelmezteti: —­ Vigyázzon a „Horkas"­­ban, mert ha kocsija elakad, vagy lova dögök, vagy kocsija törik. — Miért nem kövezik se?­­­— kérdi az idegen, — Nem lehet, — felelik a falubeliek, — elátkozta a dervis, kinek az apját Horkas verte agyon, s a kő is elsülyed, a fe­neketlen sártengerben. Visszaszólít a Visszaszólít a Turulmadár, ötízben. Mostan éppen Pest felett száll s valami a napsugárnál villog a csőriben. Leejti azt ép a várba. Fényes kard. Be van vésve a célába. Agyonsebzi, agyonvágja, aki bántja a magyart. Visszaszólít a Turulmadár ötízben. ■ :« 1Mostan épp Erdély felett száll s valami a napsugárnál villog a csőriben. 1Ledobott a székelységnek korbácsot. Rá volt vésve jeligének: 'Minél előbb csak azt nézzed, hogy ki verd az oláhot. Visszaszólít a Turulmadár­ttizben.­­' Mostan épp Bánát felett száll s valami a napsugárnál , villog a csőriben. Ajándékot vitt oda is: Bilincset. Legyen a szerb, ez a hamis megátkozott, rab újra is mert a napba tekintett. HO la SOBOIO N­O SOIQ Turulmadár... Visszaszólít a Turulmadár öt ízben. Mostan messze Nyugatra száll s valami a napsugárnál villog a csőriben. Messze-messze Napnyugatra tudást visz. Odaszáll, hogy megmutassa, hogy a magyar tudás, munka hatalmas és már számit. Visszaszólít a Turulmadár öt ízben. Most a Felvidék felett száll s valami a napsugárnál villog a csőriben. Vitt Kassának piacára­­ egy botot. Mert a győzelmes cselákja szalad ettől is, ha látja, hogy fogják a magyarok.­­ Turulmadár Pest felett még vijjogott. Rikoltott, hogy bús nemzetét felébressze s megszűnhessék ez a csúnya állapot. És a magyar használja majd mit kapott, s megmutatja, hogy a karja, az a régi, szik­yafajta f­­­elbírja még a kardot. Zsikó Gyula. Derűre ború írta: Lieber László Az éj ragyogó fekete sátra­ lassan halványodni kezdett s vele halványodtak a csillagok is, A távolban már derengett s a messzeségben kéklő hegyek koronáit rózsakoszorúként övez­te körül­ a hajnak A vonat pedig csak robogott pihenéstelenül dübörögve, maga mögött hagyva az apró fehérre­ meszelt házakat, a farka szántó-­ földeket, virágos mezőket, har­­matos virágokat — mindent. Két kis gyermek boldogságát hozta magával a nagy vas* kolosszus, két kis gyermek uta­zott haza a nagyvakációra:­ Dusika és Palika, Istenem, de boldogok voltak, hogy szorongatták még álmuk­ban is azt a két tisztajeles bizo­nyítványt ... A vonat egy állomásra érke­zett. A nevelőnő ijedten kaptal fel a fejét s az ablakhoz sietett. Aztán a gyermekekhez lépett s meglóbálta álomszuszék fejecs­kéjüket: — Gyerekek ébredjetek, mindjárt otthon leszünk! —­ Erre aztán minden álmosság el­­­szállt a gyermekek szeméről­, friss erővel ugrottak talpra s öltözködni kezdtek. A távolban egy kakas „Jó­ reggelt“ kukorékolt s az újjá­született nap végigöntötte arany­kévéjét a vidéken. A mozdony lassú, nehéz pö­­fögéssel futott be az állomásra. A gyermekeket már kocsi várta az állomáson.­­ De jól is esett nekik a nagy, út után ez a kis kocsikázás. Hűvös reggeli szellő cirógatta meg arcukat, a két ló pedig prüszkölve röpítette őket a kas­tély felé. — Nézd csak, Pista, ott a mi házunk — kiáltott fel Dusika egy vörös kupolára mutatva, melyet izzóvá csókolt a nap. Pista nem szólt semmit, annál többet érzett: tele volt a szíve a közeli viszontlátás örömeivel. Nemsokára megérkeztek Sár­közre. Itt laktak a gyermekek szülei cóv­övönyörű kastélyban, melynek csak a kupolája lát­szott ki a fenyőrengetegből. Anyuka, apuka tárt karokkal fogadták a kis utazókat; vége­­hossza nem volt a csodálkozás­nak. — Jaj, de megnőtt az én kis­lányom — örvendezett anyuka bogárszemű kislányára tekintve. — Ami azt illeti, legény­ember lett a fiúból is — dicse­kedett apuka. A két gyermek pedig boldo­gan pihent szülei karjában, töb­bet ért ez nekik minden jeles bizonyítványnál. — Gyertek be, gyerekek, ■— mondta anyuska — pakkal­jatok le mindent, aztán, ha kipihenté­tek magatokat, mutatunk ám va­lamit. Ugye, apa? — Bizony, gyermekek, valami nagyon kedves meglepetésben lesz részetek — nevetett apuka. Avval a két gyermek szépen, szófogadóan pihenni tért, pedig ugyancsak fúrta az oldalukat a kíváncsiság: mi lehet az a meg­lepetés? ... — Biztosan megkapom azt a nagy piros, fehérpettyes labdát, — találgatta Dusika s a szeme csak úgy ragyogott a boldog­ságtól­­— Én meg azt a nagy teke­­játékot," — találgatta Pityu. Addig, addig találgatták, míg álom nem szállt a szemekre, jó­tékony, frissítő álom, hogy ki­pihenhessék az út fáradalmait. Magasan járt már a nap az égen, amikor Dusi és Pista fel­ébredtek. Mintha kicserélték volna őket: a hosszú utazás ál­mos fáradtságának nyoma sem látszott rajtuk. Gyorsan felöl­töztek s szaladtak le apukához,­ hogy mutatná meg nekik azt a csodálatos „valami“-t, amely oly nyugtalanná tette őket. De apuka csak nevetett. — Jó, jó, gyermekek. Nem megy az olyan könnyen .,, Egyszer aztán megnyílt a rá­csos kapuajtó s egy szép kis penny ló táncolt be rajta, köny­­nyü kis hintót húzva maga után. Meg sem állott, amíg Pista elé nem ért. Okos szemével rá­nézett, mintha csak azt mondta­ volna.. .— Látod, kis gazdám, én va­gyok az ajándék, Pista nem értette az egészet. Tanácstalanul állott apukája mellett s kérdőleg nézett rá. Ugyanígy tett Dusika is, mikor a kocsin egy gyönyörű nagy hajasbabát pillantott meg, egy akkorát, amekkorát álmodni sem igen mert volna. — Gyere csak, Pityu, — szólt apuka, azzal megfogta és fel­ültette a bakra, Dusikát meg a hátsó ülésre a nagy baba mellé. A gyerekek csak most ocsúd­tak föl bámulatukból- Csak úgy ragyogott a szemük a boldogság­tól. Nehéz lett volna megmon­dani, melyik volt boldogabb. Úgy ült fönn a Pista gyerek, mint egy kiskirály- Délcegen fogta meg a gyeplőszárat, aztán kezébe kapta az ostort s gyí neki .,, megindult a hintó a két ragyogószemű gyermekkel, azaz dehogy is indult meg, röpült, valósággal röpült, röpítette a mesebeli kis táltos. Ki a kapun a fordulóhoz, aztán vissza. Apuka pedig csak állt és néz­te őket... Talán boldogabb volt, mint a gyermekek. Délután fürdeni mentek. Min­den nyáron, amikor, hazajöttek, első dolguk volt meglátogatni az ő kis „uszodájukat ’. Nem mesz­­sze a kastély alatt folydogált a kis patak. A pataknak egy kis hajlásúnál sekély volt a víz. A parton fínom homok húzódott: ez volt a gyermekek uszodája. A part simaságát csak a „Bo­zontos” szakította meg — egy vén szomorúfűz —, mely álmo­san lógatta fejét a hús hullá­mokba. Itt töltötték a gyerme­kek idejüknek legnagyobb ré­szét. Ide hozták ki Sajó kutyát is és sokszor mulattak a kutya erőlködésén, mikor vissza akarta hozni a vízbe hajított követ. Nem csoda tehát, ha annyira vágytak erre a nagyszerű hely­re, ahol annyi sok kellemes na­pot töltöttek. Fokozta jókedvüket az a kö­rülmény, hogy ma nem is gya­log, hanem hintóval menek a patakhoz. (Folyt, köv.) 3 Nagyboldogasszony ünnepén Midőn ma nemzetek Hódolnak előtted: Eljöttünk im mi is — Örülni — sírni is. Ejöttünk ma hozzád: Szegények — letörtek. Eljöttünk kérlelni: Oszlasd el szivünkről A bánat-felhőket. Imánk bűnvallomás. Földre ver a bánat: Szabadíts meg kérünk Szenvedő hazánkat. Szomorún vallják be.[ Felette léha lett Sok fogadott fiad — Sok hiú leányod És ezt ma keserűn Mindi szemükre hányod.­ Imádkozunk értük: Nézd el e csúf vétket — Hogy éltünk mécsére Lángot nem szivedtől —* Lidércektől kértek Hűségben ígérjük: Jó kertészek leszünk. Oltogatunk itten Szeretőiben — hitben Nagy csendben — rejtetten Jövőt a kertekben: Szép rózsát ... szép fákat . . . Jó nemes fajtákat ... Nézd, máris fakadnak Tetszetős hajtások — Jó talajba vetett Jó magból szökkenő Mély gyökerű törzsek , Szivünkben remények: Hogy most már ezeket Te áldod — te őrződ Egy Mária-tisztelet HOBO SO SO BO BO HOBO A számoló művész A tanító felírja a számtani feladványt­ A gyerekek vala*­mennyien szorgalmasan dolgoz* nak, csak Ferkó néz ki erősed! az ablakon a szemben lévő ház* ra. A tanító észreveszi, rászólá — Hát m­i jött ki? ^ Ferkó (ijedten): Kérem , Müllerné.

Next