Dunántúl, 1927. december (17. évfolyam, 273-297. szám)
1927-12-25 / 293. szám
Vasárnap, 1927. december 25. DUNÁNTÚL még a tyúkoknak is volt foguk s az állatok is tudtak beszélni. Francis James a mai francia irodalom legelső természet költője, aki verseiben meleg rokonszenvvel viseltetik az állatok iránt egyik költeményében, amely a szamárról szól, azt a néphitet örökíti meg, hogy az állatok, különösen a szamár és a szarvasmarha, annak emlékére, hogy ezek leheltek jóleső meleget a Kis Jézusra a betlehemi jászolnál, karácsony éjjelén beszélni tudnak. A szamár filozófus nyuggalommal hallgatja társa beszédét, de nem él beszélő képességével, mert tudja azt, hogy nem bölcs dolog mindent elmondani, amit valaki tud. Még a bányák és gyárak rideg munkásai közt is találunk némi figyelemre méltó szokást Karácsony estéjén. Az ünnepekre gondosan kitisztított egyszerű munkásház asztalán karácsony estéjén ott van a szokásos véreshurka, osztriga, pulyka, lúd pecsenye, vagy a sültcsirke a különféle süteményekkel s az aranyozott lepény, amely sajtból, friss tojásokból készült s közepén, mint valami vánkoson, rózsaszínű cukorból készült Kis Jézus alakja pihen. Vidékenkint váltakozik a karácsony esti sütemény s ilyet adnak az ez estén házról-házra járó szegény gyermekeknek is, akik fűzfagallyal kezükben járnak körül, karácsonyi énekeket énekelve kopogtatnak az ajtókon s koldus tarisznyájuk lassan kint megtelik a sok jó karácsonyi süteménnyel. Délfranciaországban a régi misztériumjátékok maradványát találjuk a gascogneoknál, ahol Szűz Mária, Szent József, Heródes a napkeleti bölcsek és pásztorok szerepelnek játékaikban, mint a mi betlehemes játékainkban, sokszor humoros és néha nyers beállításban. Utoljára hagytam, mintegy befejezésül, a francia gyermekek ama szokását, amely a mi mikulás- napi szokásainkkal megegyezik, mely szerint a gyermekek karácsony este cipőjüket a kandallóhoz teszik, mert hitük szerint, a Kis Jézus minden évben karácsony éjjelén leszáll a földre s a kéményen keresztül abba a szobába lép, ahol a jó gyermekek alszanak s ajándékokat rak a kandalló mellé tett cipőkbe. Mercier Sándor egy bájos karácsonyi novellájában említi a szokást. Egy szegény, de jó fiúnak az esetét mondja el. Miska, ez a fiú neve, az iskola udvarán gazdag iskolatársait csillogó golyókkal látja játszani. Szeretne ő is ilyen golyókat. Karácsony este kitisztítja lyukas, rongyos cipőjét, hisz ő is jó gyerek, a Kiss Jézus neki is hoz majd olyan szép golyókat. A kandalló mellé teszi cipőjét, lefekszik és elalszik. Másnap, amikor fölébredt a kandallóhoz megy s nagy ámulatára nem talál semmit cipőjében. — Hogyan?... a Kis Jézus megfeledkezett volna rólam? — kiált felkétségbeesetten — nem, az nem tehet, hisz szereti a szegény gyermekeket is. Gondolkodóba esik, majd sírni kezd s könnyek közt nézegeti cipőjét, majd hirtelen kiderül arca. .— Meg van, tudom már — mondja, — hogy miért nincs a cipőkben semmi, — a golyók kigurultak a lyukakon keresztül.“ Révész Amadé dr. Visnya Ernő kincstári főtanácsos, felsőházi tag, Pécs városát képviseli az országgyűlés felsőházában. A finánc zseninek abból a kiváló típusából való, akinek stílusa és szíve van. Éles szemmel nem csak az eseményt, az embert látja meg, hanem a háttért is, okokat és okozatokat, de ugyanakkor már messzebbre is tekint és agyának e villanásszerű meglátásait jó szíve és nemes érzése befolyásolják. Nem a pénz, hanem a szívjóság a hatalma, a pénz csak eszköz ahoz, hogy jót tegyen emberekkel és emberbaráti intézményekkel. Visnya Ernő 1879. július 21-én, Pécsett született, itt végezte kereskedelmi iskolai tanulmányait s 1898-ban, mint gyakornok került a Pécsi Takarékpénztárhoz. Tíz évi szolgálat után már az intézet igazgatója lett. A háború alatt mint 19-es honvéd főhadnagy vonult be s teljesített szolgálatot. 1915-ben a Pécsi Takarékpénztár elnökigazgatója lett. A megszállás alatt rendkívüli szolgálatokat tett városának. Elnöke, igazgatósági és vezető taga számos vállalatnak és jótékony, emberbaráti intézménynek. A közbizalom emelte Pécs város felsőházi tagjává. A pécsi püspökség A pécsi őskeresztény sírkamra döntő bizonyítékul szolgál, hogy Pécsett és vidékén a IV. században a keresztény vallás már elterjedt. A későbbi századokban a népvándorlás, a hunok, avarok rombolása a kereszténységnek nagy károkat okozott ugyan, de 800 után a frank uralkodók a baranyai részeket is egész a Szerémségig birodalmukhoz s a salzburgi érsekséghez kapcsolták, keresztény települőkkel, templomokkal ellátták a keresztény élet itt újra felvirult. Fünfkirchen, Quinque-Basilicae v. Ecclesiae néven említik ettől kezdve az okiratok a régi Sopiana római gyarmatot. Szent István alkotó bölcsessége az itt szervezett püspökség határait 1009. évben kelt okmányával szabályozta és Szent László a drávántúli nyugati határt vonta meg 1093-ban. A francia Bottipert, az olasz Maurus, a magyar I. Maurus működése alatt a püspökség hamarosan virágzásnak indult. Szent István 1015-ben Pécsváradon bencés apátságot alapított, Radó nádor királyi helyesléssel a kávai (Kónyi? Kánya?) apátság mellett megalapította a drávaszentmihályi és szávaszentdemeteri bencés apátságokat is. A következő századokban az egész püspökség területén felvirultak a monostorok, szerzetházak. A pálosok szerzetének alapítását Bertalan püspök működésére vezeti vissza a történelem, ki a Mecsek hegységben tartózkodó remetéket szervezte, számukra a Pécs melletti hegytetőn, a patacsi püspöki birtokon id. Szent Jakab apostol tiszteletére 1225. körül templomot és monostort építtetett, nekik szabályzatot írt elő. Mintegy száz évre rá Patacs községben is épült pálos kolostor, mely Nagy-Boldogasszony tiszteletére lett szentelve. Híres volt a Hidor, Berán, Gyula községek közt fekvő Szent László pálos monostor, a pécs-mohácsi országút mentén, továbbá a csatári (Kiskőszeg mellett), a bajcsi (Siklós táján) és a tolnai ordo superpellíceatorum S. Augustini (A karinges szerzetesek). Szerzetes prépostságok voltak: a pács-munkádi, tevel-apari és szentgyörgyi (a Dráva déli partján), továbbá a szigetvári Szent Lázár- és a mohácsi Szent Brigitta-premontrei monostorok; de emléküket kevés és bizonytalan okmányok őrzik. Hatalmasan volt képviselve a bencés rend; legnagyobb és legfontosabb apátsága volt a pécsváradi, a Vasashegy lábánál (conventus Varadiensis ad pedem montis ferrei) több fiók monostorral (a mágocsi, szászvári, koronczói, okormindszenti, esetleg körösi, Kisasszonyfa mellett), továbbá zebegényi (Vörösmart tájékán). Bencés apátság volt Pécsett is (a mai főposta tájékán); Siklóson; a vaskai a Dráva mindkét partján; a zseliz-Szt.-Jakabi Kaposvártól a Dráváig terjedt. Önálló bencés apátságok még: a szekszárdi, dunaföldvári és bátai; ezenfelül a Dráván innen s túl más, kevésbbé emlékezetes monostorok. Cisztercita apátságok a czikádori, gétai (Mohács tájékán) az ábrahámi (Dombóvár körül) és a pozsegai. A Jánoslovagoknak Baranyában egy házuk volt, Helesfa és Szentlőrinc között — egy pedig a Dráván túl, a vránai perjelség körzetéhez tartoztak. Tolnában a fehérvári ke-ereszteseknek voltak birtokaik, azenfelül a dömös és ferences rendek, valamint más szervezeteknek számos zárdájuk volt. Káptalana a püspökségnek három volt. A Szent Péter székeskáptalan gazdag javadalommal, tagjai birtok-, rendező, közjegyzői, bírói teendőket végeztek. A két társaskáptalan közül az egyik Pécsett volt, a belsővárban, kér. Szent János tiszteletére, isteni tisztelet végzésével és papneveléssel foglalkozott. A török idők után ezt nem újították fel; emlékére a vártemplomban kér. Szent János tiszteletére kápolnát rendeztek be s a préposti címet a székeskáptalan lector kanonokja viseli mind a mai napig. A másik a pozsegai Szent Péter társaskáptalan, a török alatt ez is elpusztult; préposti címét a zágrábi papság tartja fenn és viseli. A püspökség nyolc főesperességre oszlott: a tolnai, regölyi, székesegyiházi és baranyai a Dráván innen, —1 az aszuágyi, valkói, pozsegai és maróthi a Dráván túl. A török idők után ezekből csupán kettő maradt; a tolnai és a székesegyházi. Az egyházmegye az egész Tolna és Baranya vármegyéket magába foglalta; Somogy keleti részéből 8—10 plébániát, a Drávát átlépve, lehatolt egészen a Száváig, Baranya déli vonalának szélességében, sőt a Száva tájékán keleti kitéréssel a Szerémségbe. Plébániáinak és papságának számáról kimerítő és elég pontos adatokat nyújtanak a pápai adójegyzékek a XIV. század első feléből. A püspökség nemzeti és vallási egysége zavartalan volt a XV. század elejéig. A Száva vidékén ekkor jelentkezett a huszita mozgalom. En- nek ellensúlyozására Maróthi János, a hitbuzgó főur XXIII. János pápa beleegyezésével a maróti plébániát prépostsággá emelte s annak a környék papjai felett felügyeleti jogot adott, mert részben a pécsi központ távolsága miatt a mozgalom veszélyes arányokat kezdett ölteni. Csáktornyai Zsigmond püspök (1473—1505.) VI. Sándor engedélyével még ugyanezen században a pécsi püspöki javakhoz csatolta a prépostságot. Ugyanezen mozgalom ellen szállott síkra Marchai Jakab ferences szerzetes is. Megrázó, hatalmas szavát főpapi mulasztások ellen is felemelte s ezért Bácsi Simon főesperes ellene tiltakozással lépett fel; de a metropolita biró széke előtt kibékültek egymással. Buzgó és művelt főpapok állottak a megye, élén. A kiváló és művelt C a ta nus, egy ideig egyúttal horvát-dalmát kormányzó (1188—1218.); a francia származású Bertalan (1219—1252.); Jób püspök de genere Nana (1253—1279.); Kórógyi László (1312—1346.); a szentéletű Neszmélyi Miklós (1346—1360.); Vilmos (1360—1374.), kinek idejében az egyetemet szervezték; Alsáni Bálint bíboros (1374—1408.) országos érdekű kiküldetésekkel, közéleti működéssel; Zsigmond király rokonai; a Medvevári testvérek, János (1410—1420.) és Henrik (1421— 1445 ); Janus Panonnius, a hires költő (1454—1472.); Csáktornyai Zsigmond (1473—1505.); Szathmácz György (1505—1521.); ’21. oldal.