Dunántúl, 1929. november (19. évfolyam, 249-273. szám)
1929-11-12 / 257. szám
4 oldal. A pécsi taxisok adománya Pécs város repülőgépére Még 4000 pengő hiányzik a „Pécs város*" repülőgép beszerzési összegéből Pécs* nov. 11. A „Dunántúl" országos sikerű repülőgépakciójához, amely mögé szinte osztatlan egységben sorakozott fel Pécs város és Baranya vármegye hazafias érzésű polgársága, a mai napon csatlakozását jelentette be a pécsi taxisok egyesülete is. Az egyesület a mai nap folyamán egy harmincpengős adományt juttatott szerkesztőségünkbe a következő sorok kiséretében: „Dunántúl" tek. Szerkesztőségének Pécs. Mint a pécsi autótaxisok egyesülete szerény tehetségünkhöz képest mi is hozzájárulni kívánunk a „Pécs város" repülőgép javára rendezett gyűjtéshez és annak eredményeként van szerencsém idemellékelten harminc pengőt küldeni azon óhajtással: hirdesse Pécs város repülőgépe is, mindent Nagymagyarországért! * Pécs, 1929. november 8-án, Az Autótaxisok Egyesülete nevében: Teiszinger József. A budai külvárosi hát, kör, amely már egy ízben rendezett egy teadélutánt Pécs város repülőgépe javára, az akkor megmaradt néhány jelvényt most vasárnap tartott teadélutánján adta el és ennek bevételéből ismét öt pengő és hetven fillért juttatott el szerkesztőségünkbe. Mindkét adományt köszönettel nyugtázzuk. A gyűjtést — tekintettel arra, hogy a „Pécs város" repülőgép beszerzési árából még közel 4000 pengő hiányzik, — folytatjuk. Wéber Xav. Ferenc revíziója — Visszapillantás az emlékkiállításra — írta* Nikelszky Géza II. . A Sírokat látogató római nőfc-et, ezt a Feuerbach szerinti nemes neo-klasszicizmust mutató munkát egy saját készített fényképén át élvezhettük. Legmodernebb alkotásának fényképét a Szappanbuborékot fújó gyermekei (amely már inkább Liezenmayer megtermékenyülés, de pozitívabb rajzban) ezúttal először láthattuk, valamint nagy oltárképének sokszorosított mását. Wéber tudniillik még itthonléte alatt egy időben Bayer Henrik fényképésszel társult, mint később a külföldről hazatért tehetséges Borsos József, kinek Budapesten nagyszabású fényképészeti műterme volt. Borsos a rossz spekulációval külföldön elvesztett vagyonát szerezte így vissza. De Wéber, jóvalBorsos előtt, e kezdeményezésben nem volt olyan szerencsés. Ezt is csak azért említjük, mert ifjúkori önarcképei is siaját fényképei voltak, míg Münchenben már tipikus Rembrand szakállt, lengő fürtöket, hosszú, felkunkorodó bajusz viselt a mester. Vallásos tárgyú képei között a méretre legnagyobbat, melyet az Ágostontéri plébániahivataltól kértek át, a temetőkápolnából való erősen sérült oltárképet, az Andrea del Sarto-féle Krisztus sírba tételét, a rendezőség láthatóan nem helyezte ki, egyrészt az alkalmas hely hiánya miatt, másrészt mivel a kép nem eredeti volta minden kétséget kizárólag bebizonyosodott. Ám, mint kópia, a leghívebben jellemzi a későbbi hivatott egyházi képfestőt, aki a klaszszicizmusban elmerült. k * Amikor Wéber, mint fiatal ember, Parcsetich József későbbi földbirtokos (akkor műkedvelő-festő) barátjával otthon a családi házban festegetett s Kupeczky és Mányoki, e külföldön élt két kiváló festőnk neve Magyarhonban még alig volt -ismeretest valószínűleg sem gondolta Wéber, hogy vagy harminc esztendő múlva mint müncheni híres festő fog meghalni. Az aranyifjú táncrendező az éjszakákat áttáncolta, a szép hölgyeket minden elképzelhető kellemeztetéssel szórakoztatta s a férfitársaságnak is kedvenc mókamestere volt, így aligha lehetett korán kelő s üzletnyitáskor borsózott a háta. Délfelé azonban már valószínűleg komoly munkába merült Mert, úgy mondják, hogy a pikturát már nagyon komolyan vette. Sietni kellett, mert délután már jött a szobába a verőfény, a napsütés, a kellemetlen reflex, amely elől a nagy szobában a sarkokba hurcolkodott a festő. Délben, a rövid ebédközben értesült a pesti hírekről, inkább csak a művészeti ügyek érdekelték. A Festi Műegylet már megalakult. Az első „műkitételeket“ azonban a közönség meglehetős részvétlenül fogadta. A Magyar Képtár első felügyelője Kiss Bálint lett a történelmi képíró. Barabás „Lánchíd alapkőletételét” is kitették már közszemlére. Dicsérik Széchenyi grófot, a legnagyobb magyart, milyen jól van a nagy kép középponjában eltalálva. De itt a Széchenyi névre egyszerre elkomorodott. Igen, ő volt az, akit Johann Ender, az osztrák festő annak idején olasz- és görögországi útján kísért, akivel nagy barátságban volt. S nemrégiben mégis az egri Joó-t, aki az onnét Bécsbe került magyar Hesszel együtt festőiskolát akart nyitni Egerben s ez ügyben Széchenyi pártfogását kérte, azzal utasította el, hogy „most egyebekre van nekünk szükségünk, nem művészetre!“ A nagy,„István gróf“-nak csak az addigi mulasztások pótlására volt ideje és ereje. S mintha csak Tolsztoj Leó akkori művészetrombolása hatotta volna át: szegény jó derék Ferenczy István az első igazi magyar szobrászművész Mátyás szobrától sajnálta azt az érdeklődést, amelyet a mű maga iránt ébresztett ... Majd később az ügyes ravaszkodó olasz Giacomo Marasconi iskolájáról hallott. Belőle Budapesten jó propagandista magyar Marasztóni Jakab lett. Megvan tehát az első képzőművészeti iskola! (Hiszen Barabás elsőoktatóink .Olass nemzet volt Kolozsváron, bizonyos Gentiluomo nevű festő és tánctanító). Sőt Marasztónit most már annyira pártfogolják, hogy mivel szegény magyar ifjakat vett föl tandíjmentesen iskolájába, Budapest díszpolgárává választotta az ügyes reklámembert! Mert minálunk mindig az idegenek nevettek akkor is. Nekünk azonban csak a hazafias búsulás maradt ... És sietett vissza Wéber a műteremszobába, hogy ne vessék szemére: kik azok az idegenek, akik nálunk templomokat festenek és miért nem kaphat ő munkát? (Legjobb, ha mégis csak kereskedő marad!) De éppen, mint kereskedőt égetően érdekelte a kérdés: miért kell lenni minálunk mindig olyan helyzetnek, olyan kényszerű viszonynak, hogy magyar művészek jövedelmezőbb megrendelést nem vállalhatnak? Hiszen Omerbeck és Cornéliusz! — akik Olaszországból hazatérve, megalapították otthon a keresztény romantikus irányú német képfestést, amikor még Olaszországban ilynemű munkákat vállaltak, szintén nem értettek még a freskófestés mesterségéhez. A mieink is megtanulták volna. És elhatározta, hogy ki fog menni Münchenbe Pilothoz, hogy elsajátítsa a nagyszabású mépfestést, a kompozíciót, az alakos képek szerves felépítését, az újfajta képmeglátás törvényei szerint. A tehetsége megvolt hozzá. E sorok írója, a késői epigon, egy időben — vagy jó 25 esztendő előtt — gyakrabban megfordult a Wéber családi nagykapus házban. Sőt egy családi fényképfölvétest is őriz, amely abban az udvarban készült, — az újfajta piktorgeneráció egyik tehetséges tagja által, — s mely képen ő maga is látható. De soha senkitől sem hallotta a figyelmeztetést, hogy úgy járjon oda, hogy abban a házban valaha egy Wéber Xav. Ferenc nevezetű kiváló akadémiai képfestő született. Már csak azért is egyéni élmény és fényes elégtétel, hogy erre a házra, a fiatalság elmúlta után, a centennáriumi Wéber emléktábla kerül. Mert ennek az emléktáblának az ifjúságra nézve okvetlenül nevelő Juntkának atadla-mine? Mert ha a mai kor művésze más fajta képeket fest bár, mint amilyeneket annak idején Wéber Xav. Ferenc festett s másfajta műveket akar alkotni, mint amilyeneket elődei általában létrehoztak, az emléktábla előtt mégis csak megáll s a régiek magasrendü tudása előtt mélyen kalapot emel. Mert magas követelményekkel szemben állottak a régi alakos kompozíciók, e történelmi nagy képek festői. S amíg a hagyományokat tiszteletben tartjuk, addig nincs okunk a jövő művészete fölött kétségbe esnünk. A Ma művésze a kor autós, repülőgépes, rádiós emberével azonosíthatja csak magát, hogy saját korát kifejeze. Ez a gépmadaras ember ma még bizonyos előtte meg nem tett utakról torzítva lát bizonyos dolgokat, az alatta összefutó természeti képeket nem ismeri föl a valóság szerint, ő is eszményíteni akar, de ki kifejezési módok szerint s ahhoz joga is van. De bármily magasra száll is a gépmadaras ember, mégis csak földi lény marad, aki a szilárd talajjal való természetes kapcsolatot, emberi voltát nem vetheti el. ’S aminthogy az embernek ember formájának kell lennie a jövőben is; a fa: fa; a levegő: levegő; a víz; víz marad a jövő művészetében is, a műalkotás sem lehet más, mint ami a való természeten nyugszik. Mert az örök alkotó Mindenható sem csereberéli a teremtett dolgokat össze, s az egészséges emberi szépérzék is elhatárolja külső formájában a képet a zenétől, a szobrot a tánctól, a prózát a verstől és így tovább. A gépembernek ha fantazmagóriája egyiket a másikba keveri is, vagy elemeit fölhasználja, de saját magának külsőleg mindig emberi formát ad ,arra törekszik, hogy minél szebb külsővel rendelkezzék. S mondom, ez az emberi szépségre törekvő gépmadaras ember, bármily magasra száll is, a ritka légkörből annál szívesebben ereszkedik alá megint a földre, valódi otthonába. S ha egy kis szabad ideje marad a Mafiának, felüdülésül mindig meg fogja cirógatni a Művészet szép arcát, vagyis megnyugszik az örök Szépművészetben, amelynekWéber is egyik állomása. DUNÁNTÚL Kedd, 1929. november 12. BBBfflBHIBBBBBBBBHBBBBBBBHBBBBBBBBBBBBBBBBBf Csőrepedés miatt 9 ember gázmérgezést szenvedett egy óbudai házban Négyen még nem nyerték vissza eszméletüket Budapest, nov. 11. — A Bokor utca 29. számú földszintes házban az egymás mellett lévő lakások falában elhúzódó gázcső megrepedt és az abból kiszivárgó gáz a lakások lakóit az éjszaka kisisi álmukban megmérgezte. * A házfelügyelői lakásban lakó Tolvaj Sándor 61 éves házfelügyelőt és annak 58 éves feleségét, azután a szomszédos lakásban Kocsmáros Anna 18 éves gyári munkásnőt, Szabó Mária 21 éves munkásnőt,továbbá Fehér József 25 éves szabósegédet kellett a mentőknek eszméletre téríteni. A következő lakásban is négytagú családot mérgezett meg a gáz. Urban József 25 éves kőművessegédet, annak feleségét és János és Rózsi nevű 3 és 2 éves gyermeküket. A gázzal mérgezett lakók valamennyien eszméletlenek voltak. A mentők a szabad levegőre vitték őket és mesterséges légzéssel kísérleteztek, de eddig ennek ellenére sem nyerték vissza eszméletüket Urbán, Kocsmáros, Szabó és Fehér. Meggyilkoltak kalapácsütésekkel egy tét irodistanőt Prágában Az elfogott gyilkos a cég egyik segédmunkása Prága, nov. 11. (Cseh Távirati Iroda.) A rendőrség tegnap nyomára jött annak, hogy egy nőt a szombati nap folyamán meggyilkoltak. A rendőri sajtótudósító a Zichov prágai városrészben történt gyilkosságról a következőket jelenti: — Megállapították, hogy a meggyilkolt Gruibar Ludmilla tót irodistanő, aki a Krízan és társa cég szolgálatában állott. Gruibar Ludmilla délben 12 órakor egyik irodista nőtől 3000 cseh koronát vett át. A pénzöszszeget a kézipénztárba helyezte, amelyben már 2000 cseh korona volt. A kézipénztárt ezután az asztalra tette a telefon mellé. Rajta kívül ebben az időben csak két hivatalnok tartózkodott a helyiségben, akik azonban már 1 órakor elhagyták az irodát. A vizsgálat során az asztal lezárt fiókjában megtalálták ugyan a kézipénztárt, de az 5000 korona hiányzott. A gyilkosság gyanúja alatt letartóztatták a cég egyik alkalmazottját, Luksik Ferenc segédmunkást, akire éjjel 11 órakor akadtak rá lakásán. » Luksik beismerte a gyilkosságot , és annak lefolyását a következő.*, kép adta elő: — Gruibar Ludmillát, szem*, baton délután 2 órakor kalapács* ütéseket meggyilkoltam, hogy hozzájuthassak a pénztárban levő pénzhez. 2 óra tájban többször az irodában és azzal állottam elő, hogy fogfájásom van és beteglapot kértem. Mialatt a hivatalnoka nő a beteglapot kitöltötte, hat kalapácsütést mértem a fejére, úgy,, hogy holtan rogyott össze. Erre magamhoz vettem az 5000 koronát és visszatettem a pénztárt a fiókba és azt újból lezártam. Éjjel 11 órakor jöttem újból vissza az irodába, és elvittem Gruibar holttestét, amelyet közvetlenül a gyilkosság után egy zsákba rejtettem. A hullát azután bedobtam a Moldvába, előzőleg azonban téljesen kifosztottam. A hullát eddig még nem találták meg. BRIGITTA HELM GRETA GAIBO-val NINA PETROVNA szerepeljen. IfmirflurwBüft vmfjmm 1 ttÉUAtuMMtfí ummuum ; oha agj