Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-03 / 178. szám

t? D Thun grófnő egykori szakácsa, egy vak öregember­­ haldoklott 1786 egyik téli estéjén Bécs külvárosá­ban. Őszintén szólva nem is rendes ház volt az, hanem csak egy ócska őrház a kert mélyébe húzódva. A kert szélsodorta korhadt faágakkal volt tele, melyek minden lépésnél meg­­nyikordultak, s ilyenkor házában csöndesen morogni kezdett a láncra kötött kutya. De már ez a kutya is elpusztult öreg­ségében, éppúgy mint a gazdája, s nem morgott. Kemence tüzétől vakult meg az öreg szakács pár éve. A jószágigazgató ettől kezdve ebbe a házba költöztette, s időről-időre néhány aranyforintot juttatott neki. A szakács­csal élt tizennyolc éves lánya, Mária is. . A kis őrház egész­ berendezése ágyból, repedéssel teli fajansz szervizből, durva asztalból és végül egy csembaló­ból, Mária egyetlen kincséből állott. Ez a csembaló olyan vénséges volt már, hogy minden hangra hosszú és csöndes búgással válaszolt. A szakács tré­fásan házőrzőnek nevezte a zeneszerszámot, mert hiszen senki a házba nem léphetett anélkül, hogy a csembaló ne fogadta volna minden hangját öreges, remegő búgással. Mikor Mária lemosta a haldoklót, s ráadta a hűvös, tiszta inget, az öreg így szólt: — Soha ki nem állhattam a papokat, a barátokat. Így hát nem akarok papot hivatni, s különben sincs könnyíteni való a lelkemen halálom előtt. — Akkor hát mitévő legyek? — kérdezte rémülten Má­ria. — Menj ki az utcára és kérd meg az első járókelőt, hogy jöjjön be és gyóntasson meg egy haldoklót. Senki sem fogja ezt megtagadni. — De hát olyan néptelen az utcánk — suttogta Mária, aztán kendőt terített magára és kiment. Keresztülfutott a kerten, alig tudta kinyitani a berozs­dásodott kiskaput, s megállt, üres volt az utca. Csak a szél sodorta a leveleket, s esőcsöppek hullottak a sötét égből. Mária sokáig várt, hallgatózott Végül aztán úgy tet­szett, hogy a kerítés mentén egy daloló ember közeledik. Néhány lépést is tett feléje, összekoccant vele, s felkiáltott. Az ember megtorpant és kérdezte: — Ki az? Mária kézenfogta az embert, s remegő hangon adta elő édesapja kérését. — Jól van — mondta nyugodtan az ember. — Bár nem vagyok pap, dehát ez úgyis mindegy. Mehetünk. Beléptek a házba, s Mária csak a gyertyafénynél vette szemügyre az alacsony, sovány embert, aki most levetette nedves köpenyét. Az idegen nagyon egyszerűen öltözött. Még fiatal ember volt. Gyermekmódra megrázta fejét, megigazította rizsporos parókáját, szaporán zsámolyt vitt az ágyhoz, leült és tisztán, vidáman a haldokló arcába nézett. — Beszéljen — mondta —. Talán nem istentől, de az Konsztantyin Pausztovszkij. Az öreg szakács általam szolgált művészettől kapott erőmmel megkönnyítem utolsó perceit, leveszem lelke terhét. Egész életemben dolgoztam, míg csak a vakság nem "—" jött — suttogta az öreg és közelebb húzta magá­hoz az ismeretlen férfi kezét —. S aki dolgozik, annak nincs ideje vétkezni. Amikor a feleségem — Mártának hívták — tüdőbajban megbetegedett, az orvos különféle drága gyógy­szereket írt föl neki, s meghagyta, hogy szilvával, bogyóval etessem, inni forró vörösbort adjak neki. Ekkor én ellop­tam Thun grófnő készletéből egy aranyedényt, összetörtem és eladtam. Most nagyon nehéz erre emlékeznem és titkol­nom a lányom elől, mert hiszen arra neveltem­, hogy egy porszemet se vegyen el idegen asztalról. — Megszenvedett-e ezért a grófnő bármelyik szolgája is? — kérdezte az idegen. —■ Esküszöm, uram, hogy senki — felelt az öreg és sír­va fakadt —. És ha tudom, hogy az arany sem segít az én Mártámon, hát megteszem? — Hogy hívják magát? — Johann Meier, uram. — Nos hát, Johann Meier — kezdte az ismeretlen és kezét az öreg vak szemére tette —, maga nem bűnös az emberek előtt. Amit maga tett, az nem vétek és nem lopás, hanem ellenkezőleg, szerelme hőstettének számít. — Ámen! — suttogta az öreg. — Ámen — felelte rá az idegen. — És most mondja el nekem utolsó akaratát. — Azt akarom, hogy valaki majd gondoskodjék Máriá­ról. — Én majd gondját viselem. S még mi az óhajtása? A haldokló ember elmosolyodott és hangosan így szólt . Szeretném még egyszer látni Mártát olyannak, ami­lyen fiatal korában volt. Meglátni a napfényt és az öreg kertet tavaszi virágzásban. Dehát ez lehetetlen, uram. És ne is haragudjék rám ostobaságomért A betegség bizonyára levett a lábamról. — Jól van — szólt az idegen és fölkelt. — Jól van — s a csembalóhoz ült. — Jól van — ismételte harmadszor is hangosan, s váratlanul erős hang töltötte be a kis őrházat, mintha száz és száz kristálygömb gurulna szerteszét. — Hallg­assa! — szólt az idegen. — Hallgassa és lásson! És játszani kezdett. Mária később is visszaemlékezett az idegen arcára. Ahogyan az első hang kifutott az ujja alól, homlokát valami különös sápadtság vonta be, sötét pillantású szemében ugrált a gyertyaláng. A csembaló most teljes zengéssel szólt, hosszú évek óta először, s nem csak az őrházat töltött­e be zengésével, ha­nem a kertet is. — Uram, látok! — kiáltott föl az öreg, s fölült az ágyában. — Látom a napot, amikor Mártával először talál­koztam, s rémületében eltörte a tejesköcsögöt. Télen tör­tént, a hegyekben. Az égbolt olyan áttetsző volt, mint vala­mi kék üveg, s Márta nevetett. Nevetett—ismételte meg és tovább hallgatta a húrok zengését. Az ismeretlen férfi pedig egyre játszott és a sötét ab­lakot nézte. — És most — kérdezte —, most is lát valamit? Az öreg hallgatott és hallgatózott. — Hát nem látja, hogy az éjszaka kékre változott és melegség árad valahonnan felülről, s kertjének öreg ágai újra virágot hajtanak? — kérdezte az ismeretlen. — Sze­rintem az alma virág, bár innen, a szobából óriási tulipán­nak tűnik. S látja azt is, hogy az első fény a kőösvényre esik, fölmelegíti azt, s most pára száll fönn onnét? Kiszárad a hóborította moha is. Az ég mind magasabb, egyre kékebb lesz, hatalmasabb és madárral repül keletre öreg Bécsünk fölött. — Mindezt én is látom! — kiáltott az öreg. A pedál halkan megnyikordult, s a csembaló olyan ün­nepélyességgel zenélt, mintha ezernyi újongó hang szólna. — Nem, uram — szólt Mária —, ezek a virágok egyál­talán nem hasonlítanak a tulipánhoz és csak éjszaka nyíl­nak. — Igen, ez almafa — hagyta rá az idegen —, de na­gyon erős illatú sziromlevele van. — Mária, nyiss ablakot — kérte az öreg. Hideg levegő tódult a szobába, s az ismeretlen nagyon lassan és nagyon csöndesen játszott tovább. Az öreg a párnára hanyatlott, mohón szedte a leve­­­­­gőt, kezével a lepedőt markolászta. Mária odaro­hant. Az idegen is fölkelt és odament Az öreg zihálva be­szélt — Mindent... olyan tisztán látok, mint sok évvel ez­előtt. De nem akarok úgy meghalni, hogy... ne tudja a ne­vét... A nevét! — Wolfgang Amadeus Mozart vagyok. És Mária majdhogy­nem térdre esve hajolt meg a nagy zeneszerző előtt. Mire fölegyenesedett, az öreg már nem élt. Hajnal lob­bant föl az ablakon túl, fénye elárasztotta a kertet, melyet a hó fehér virága borított be. Ferencz Győző fordítása Egy tve hunyt el a nagy­­rosz prózaíró, Konsztantyin Pausz­tovszkij, aki egyike a legismertebbeknek hazánkban la. Novellá­ját megemlékezésül közöljük. Horváth István: Egy pompás hétvége Az ember örök nyugtalan teremtés. Mindig mást vár, s ha megvalósul az álma, a terve,­­ csalódik. Megval­lom őszintén ez alól, bármily rendkívüli képességekkel rendelkezem is, én sem va­gyok kivétel. Évről évre aranyos kis csa­ládommal együtt várom, hogy meleg legyen az idő, a nap ránk szórja izzasztó sugarát, így volt ez az idén is. A ke­mény téli napokon az elkö­vetkezendő nyár nagyszerű lehetősége tartotta bennem a lelket. Pedig már akkor is tud­hattam, hogy a már említett kis családom — feleségem és négy gyerekem — tervszerű, beprogramozott sírására a meleg hétvégét a Balaton mellett leszek kénytelen töl­teni. S hála gazdálkodásunk eredményes fejlődésének, a szociális- és életkörülmények szüntelen javulásának, egy sima hétvége immár három napból áll. Pénteken, amikor hullafá­­radtan az egész heti munká­ból hazatértem, hideg zu­hanyként ért a hír: minden össze van csomagolva, s irány Fonyód. Beletörődtem a megváltoz­­tathatatlanba, s alig nyolc sporttáskával, két bőrönddel megrakodva kirohantunk az állomásra. Hely volt bőven, ezért hát kényelmesen elhe­lyezkedtünk. Pistike a nya­kamba, Klárika a karomon, Zolika és Tündike már na­gyobbak, ők csak az ingem­be kapaszkodtak, amíg el nem szakadt. Feleségem — praktikus nőszemély —, azonnal betért a mellékhelyi­ségbe, s nem is akart onnan kijönni. Ebből nagy bonyoda­lom származott, többen szid­ták a MÁV-ot, hogy ilyen csúcsforgalomban nem nyit­ják ki ezt a frekventált helyi­séget. Fonyódra alig négy óra múlva megérkeztünk, s a Ba­laton csodálatos volt. Ma­gam is meghatódtam a ma­gyar tenger üde látványán. Csupán akkor öntött el a ke­serűség, amikor megtudtam, hogy aranyos feleségem kol­léganőjével Trudikával együtt töltjük a hétvégét. Trud­ika bájos nő, alig száz­húsz kiló, s nem kis büszke­séggel beszél arról, hogy egy alkalommal megvert egy egész utász-zászlóaljat. Gondoltam, egy kissé ki­fújom magam, de Trudika javasolta: menjünk el kesze­get enni, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, kedvesen hátba vert. Az or­vosom erről később megálla­pította: csak kevésbé súlyos a gerincferdülésem, s elegen­dő nyolc hétig mozdulatlanul feküdnöm. A keszeg jó volt, csupán négy szálka akadt meg a torkomon, keresztben. Ter­mészetesen köhögtem. Trudi­ka ismét hátba vert. Akkor abbahagytam a köhögést é­s a mentők elvittek. Hiába könyörögtem az orvosnak, hogy két napig tartson a kór­házban, vasárnap este enged­jen ki, nem hajlott a szóra. Rövid kezelés után távozásra kényszerített, mivel Trudika a maga modorában beszélt vele: ne vonjon el a csalá­domtól. Az éjszaka aránylag nyu­galmasan telt el. A gumi­matracom csak éjjel kettő­kor engedett le. Addig alud­hattam volna, ha Trudika nem cipel ki holdfényt nézni. Másnap reggel mondtam is a feleségemnek, hogy a kollé­ganője egy kicsit erőszakos teremtés. Egész nap sütkéreztünk, napoztunk. Gyönyörű színt és másodfokú égési sebeket sze­reztem. Este a szobámban borogattam felpüffedt bőrö­met. Vasárnap, úgy-ahogy rend­bejöttem. Igaz, a napra nem mehettem, de Trudika, ez a melegszívű teremtés felál­dozva a hétvége kecsegtető napozási lehetőségét a hűvös szobában velem kanasztá­­zott. Először nyertem, később összeszedtem a szoba sarkai­ból az asztal lábait, amelyek Trudika felindulása miatt ke­rültek oda. Hazafelé egyáltalán nem utaztunk olyan kényelmesen, mint odafelé, mivel valaki már élelmesebb volt, mint a nejem, s így ő is a hátamra telepedett. Még szerencse, hogy Trudika nem velünk utazott haza ... Hétfő délután van, néhány perc múlva kezdődik az ér­tekezlet; én tartok beszámo­lót a szabad­idő célszerű fel­­használásáról. ind­emttív napja 1969. augusztus 3. Lovász Pál: KÁNIKULA Kék tilz-sátor fog körül, fönn a bolton lángkerék pördüll, izzó k­illejét hányja, fény híg álma da. Roppant abroncsként feszül a jobbot hány a messzeség; sárgán robban már a lég, hőség-érce szétrepül. Emberszabta mű, torony, házfal, kútág, kőhalom olvad, hamvad, semmisül. Mégse győzhet a pokol, túl, az ájult táj mögül, fürge kasza hangja szó. — ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT... A TANÁCSKORMÁNY lemondása UTÁN A tanácskormány lemondásáról és Peidl Gyula szakszervezeti kormá­nyának megalakulásáról szóló bel­ügyminiszteri értesítés augusztus 2- án érkezett meg Sásdra, a megye ideiglenes székhelyére. A Kormány­zótanács tagjai nagyrészben emigrál­tak, a román hadsereg Budapest felé közeledett, de Baranya megyében úgy folyt az élet és az államigazgatás, mintha a kormányváltozást a mun­kástanácsok nem is tekintették volna rendszerváltozásnak. Hajdú Gyula baranyai kormányzó­­tanácsi biztos augusztus 4-én Ka­posvárról táviratban kérte Baranya kerület intézőbizottságát, küldje át hozzá jelentéstételre Weisz Pál me­gyei élelmezési megbízottat. Ugyan­ekkor a megyei intézőbizottság pedig felhívta a sásdi vörösőr-parancsnok­ságot, állítson fegyveres őrséget Weisz Pál megyei élelmezési megbí­zott raktárához. A komlói határvédő bányászzász­lóalj parancsnoka, politikai megbí­zottja és gazdasági főnöke az új kor­mány hadügyminiszterének rendele­tére hivatkozva, együttesen aláírt be­adványban arra hívta fel a megyei direktórium figyelmét, hogy a zász­lóalj zsír- és vágómarhaszükségleté­ről továbbra is gondoskodni tartozik a direktórium. Müller Menyhért hidasi járási ta­nácselnök egy, a már hónapokkal előbb a megszállt területre távozott járási számvevő helyett augusztus 5-én a járási munkástanácshoz új számvevő kinevezését kérte a megyei direktóriumtól. Nemcsak az történt, hogy a válto­zás hírei Budapestről lassan érkeztek meg vidékre, hanem az emberek bíz­tak a szocialista rendszer és tanács­hatalom erejében. Természetesen ettől függetlenül a szociáldemokrata kormány intézkedé­sei azt mutatták, hogy a tanácsrend­szer felszámolására törekszik. Peyer Károly belügyminiszter elrendelte a megyei intézőbizottságnak, hogy min­denféle zssdót, vöröset, nemzetiszí­nűt és fehéret be kell vonni. Arra hivatkozott, hogy „a szomorú idők komolysága” nem engedi meg, hogy az épületeket a lakosság feldíszítse. Baranya megye intézőbizottságát ar­ra utasította, hogy erről tájékoztas­sa a megye összes politikai megbí­zottait, valamint a járási és községi tanácsok intézőbizottságait. Ennek ellenére azonban mind a baranyai munkástanácsban, mind pe­dig a Sásdi Szocialista Pártban mu­tatkoztak olyan jelenségek, amelye­ket az országos politikai változások váltottak ki. A Baranya vármegyei munkásta­nács 1919. augusztus 3-án ülést tar­tott Kandi János intézőbizottsági (di­rektóriumi) tag elnökletével. Az in­tézőbizottság részéről jelen volt még Pintér György, valamint a követke­ző munkástanácsi tagok: Noé János, Weisz Pál, Bernhardt Henrik, Kriszt Antal, Kistarr János, Lassan József, Ignácz József, Fedrik György, Mladen­­csics Sándor, Szabó István, Maráth Ferenc, Molnár György, Szabó János, Jobbágy István, Vágó Sándor és Tö­rök József. Az értekezleten Kandi János tájé­koztatót adott a kormányváltozással bekövetkezett politikai helyzetről. Beszámolt a Sásdi Szocialista Párt elő­ző napi üléséről, amelyen főként az élelmezési kérdésekkel és a megyei élelmezési megbízott személyével kapcsolatban hangzottak el bírálatok. Ezenkívül a pártgyűlés az összes munkástanácsok mellé két-két ellen­őrző tagot is választott. Mivel Ignácz József nem helyeselte a pártértekez­leten hozott döntéseket, a párttitkári állásáról lemondott

Next