Dunántúli Napló, 1973. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-15 / 38. szám

DUN­ÁNTALI NAPLÓ A székesfehérvári SZMT Könyvtár gondozásában érdekes „mini” könyvecske látott napvilágot a „750 éves Aranybulla" címmel. A 4,5x6 centim­éter nagyságú kis könyv tartalmazza II. András 1222-es híres alkotmányának teljes szövegét, valamint Csizmadia Ando­nak az Aranybullával kapcsolatos tanulmányát. A 184 oldalas könyvecske 1000 példányban jelent meg. A pápaszemek mesterei Nemrég tartották meg Eszter­gomban az első magyar látsze­­rész kongresszust. Ebből az al­kalomból a műszaki múzeum érdekes kiállításon mutatta be a szemüveg hazai történetét. Az emberiség talán egyik legáldásosabb találmányát, a szemüveget a tizenharmadik században Észak-Itáliában ta­lálták fel. A velencei tanács már 1301-ben rendeletileg sza­bályozta a szemüveg készíté­sét. A tizenötödik század má­sodik felében a könyvnyomtatás feltalálása adott nagy lendüle­tet elterjedésének. A Duna tájára — a történé­szek szerint — a tizennegyedik század közepe táján került a szemüveg, amikor az Anjou uralkodók alatt megerősödött az észak-itáliai kapcsolat. Köz­vetítői az akkor Magyarorszá­gon már 38 kolostorral rendel­kező, tudományt művelő domon­kos rendi szerzetesek lehettek. A tizenötödik század végéig — amint a korabeli festmények is megörökítették — általában a szegecselt „pápaszem” volt használatos, övön függő tokkal. A bőrkeretű szemüveg a tizen­ötödik század végén tűnt fel. A­­ pápaszemekről és a szemüveg­­i keretek készítéséről szóló legré­gibb hazai írásos emlékeket a Nádasdy-család leveles- és szá­madáskönyvei őrzik. Különösen érdekesek a budai várban ta­lált tizenhetedik századbeli szemüvegkészítő műhely, vagy kereskedés régészeti leletei, amelyek közül kiemelkedik az ezüstkeretes, kristálylencsés, csuklós szemüveg. Érdekes azonban, hogy még a tizenhatodik században is ide­genkedtek a szemüveg haszná­latától. Az egyik püspök így írt erről: „Szeretnék a szembajo­mon segíteni, ha nem kellene félnem, hogy az orvosságban több veszély rejlik, mint magá­ban a bántalomban." A tizen­nyolcadik század közepére azon­ban jobban megismerték a szem anatómiáját, és a szemüveg lá­tásjavító hatását. Először az ok­tatás, majd az egészségügyi fel­­világosító irodalom segítségével üzentek hazánkban is hadat a korábbi maradi felfogásoknak. Természettudományos alapon bizonyították, hogy a jó szem­üveg hasznos és nem rontja a látást A kiállítás bemutatta az első képzett magyar optikusnak, dr. Erlanger Ludvignak a tizennyol­cadik század végén, a tizen­kilencedik század elején vég­zett munkásságát. Az 1827-ben kiadott címjegyzék négy pesti látszerészt és szemüveg keres­kedőt tartott nyilván. A tizen­kilencedik század második felé­ben már sok, nemzetközileg el­ismert látszerész működött Ma­gyarországon. MOHÁCSI-SZIGET Mohácsi-sziget. Háromszáz­nyolcvanezer négyzetméternyi föld. Valamikor csak a vizek lakták. Furcsa. Egy kurjantásnyira ott a város és mégis, amikor szi­get-felfedezésre indulok, ez az első gondolatom: a sziget a száműzöttek és a száműzetést vállalók otthona. Lám csak Na­póleont is... Is vára is... Amikor K. Zoli barátom rámkiált a homorúdi iskola ajtajából, egy pillanatra összerándul a gyom­rom: úristen, mit csinált, hogyan kel'” ide a szomszéd megye­­szé­nyről, ahol eddig tanított? — Tudod, kell egy kis csend... — Igen — mondom bizonyta­lanul, és csak erősebb lesz ben­nem az érzés: száműzetés ez akkor is, ha a maga ítélete alapján él valaki ebben a víz­től zárt világban. Vagy rejt elő­lem valamit a sziget, amit meg­látni csak az ittenieknek ada­tott meg? Mert legfeljebb eny­­nyit tudunk róla: az ország egyik legnagyobb szigete. Mohácsról komppal lehet átjutni. Valami köze van a busójáráshoz. Em­berek is laknak ott. Nagy Jeges Ár. Matrózcsárda, víkendtelep, strand. Jó földek. Sár. Zárt vi­lág.* Tanyák, facsoportok mögé bújva, körülölelik a földek. Ir­datlan messzeségbe látni, ha ugyan lehetséges egy szigeten Irdatlan messzeség . . . Asztal­sima, az Alföldet idéző táj. La­kott tanyák­ az­­út viszonylagos közelében és elhagyott tanyák valahol a sáros horizonton túl. Vonalzóval tervezett, a célsze­rűség jegyében fogant új tele­pülések és házak fölé látó ha­ranglábak. Örök földig-hajlásra kárhoztatott gémeskút és tucat­nyi ember munkáját játszva végző trágyamarkoló. Olajkály­­hát, szuper televíziót kínáló ki­rakat és nehézkes ákom-bókom egy fára szegezett cédulán: „Ohdarabb hízók elladó. Szász kiló van bene. Paprét..." Sok­ablakos, hosszú iskolaépület és felirat a kocsma falán: „Pad­­lóra­köani tilos.” Gólyalábakon ácsorgó víkendházak és roska­dozó, ledöntött, ekével örökre eltűntetett tanyák . . . Érdekes a mohácsi-szigeti ta­­nyavilág sorsa. Talán ezen a víztől körülvett izolált földdara­bon­­ biztos megélhetést jelen­tő fó földeken — még lassúbb lett volna a tanyák természetes halála, mint az Al'ö'dön, ha nem szól közbe az ár, s a ma­ga romboló érveivel erőszako­san nem gyorsítja meg ezt a folyamatot. Tulajdonképpen a pusztító víznek, s a bal után előre gondolkodó embernek kö­­szönh'­' mai létét az 1956 után épült tám­ot'ács és Sárhát. Zö­­méb-'' Itt épültek fel az új ott­honok s a k-t — '-'mosebb élet lg-'-- '-csen a kömonti tele­­pü' ’ - ’ •-' vagy mindjárt a vá­­rosba ’'■tohócsra csalogatta a távot: '-m'ókon élőket is. Per­sze a zöld napyon megkapasz­kodik az emberbe, különösen az első években nagyon sok volt még a visszajáró, a nyáron tanyán, télen községben-város­­ban élő ember. Ahogy öreged­nek az ős­ tanyasiak, úgy pusz­tulnak lassan a tanyák .. . Siettetnék is ezt a folyamatot - a termelőszövetkezet sok roz­zant tanyaépületet megvásárolt, ledöntetett, földjével egybe­szántott — ám néhány eszten­deje megjelentek Mohácsi-szi­geten az „új honfoglalók”. Va­lami csalhatatlan szimattal jöt­tek még Szabolcsból is­­ a minde­nhonnan kikopott embe­rek, akiknek éppen ez a csen­des enyészet felelt meg a leg­jobban. Csak úgy elfoglaltak, vagy „majd megadomra” po­tom pénzért tanyát vettek és tu­lajdonképpen boldogulnának is itt a szigeten — ha azért jöt­tek volna, hogy boldoguljanak. Tanácsi, rendőrségi eljárások, kötetnyivé dagadt munkaköny­vek tanúskodnak arról, hogy a boldogulás helyett inkább a bujdokolás lehetősége vezette őket ide. Sajnos, gyerekestől, népes családdal. És ez az ami­ért még utánuk kell nyúlni. Az állami gazdaság két családnak munkalehetőséget biztosított Szabadság-pusztán. Állatgon­dozók lettek, lakást kaptak. Egyik maradt, a másik megint túl közelinek érezte a számon­­kérő közösséget s a munkát, — továbbállt. A Mohácsi városi Tanács — kényszerhelyzetben — két családnak lakást biztosított: tizennégy gyerekkel éltek egy rozzant tanyaépületben. A Ba­jai Vízügyi Igazgatóság által ki­sajátított, háttérben lévő tanyák egyikébe is önkényes „honfog­laló” költözött. Bontani kellene az épületet — de mit tegyenek a tizennégytagú családdal? Nemcsak a szigetre jellemző társadalmi gond, — de ezen a háromszáznyolcvanezer négyzet­­méteren élesebbek a kontrasz­tok.* Nézzem csak meg a házak tetejét, majd mindegyiken rajta a tévéantenna, az utak mellett ott állnak a propán-bután gáz­palackok drót­katricái, a mosó­gép, a hűtőszekrény olyan ter­mészetes, hogy csak na, figyel­jek a lányokra, ha átmennek a komppal senki meg nem mond­ja, hogy szigetiek, lessek be a fészerek alá, ahol a termény mellett már sok helyütt ott a gépkocsi, kérdezzem csak a pos­tást, hány újságot visz, láttam-e az újmohácsi klubkönyvtárat, mert az olyan, hogy a város is megirigyelhetné, tudom-e, hogy a termelőszövetkezet az utóbbi években jól gazdálkodik, egyen­letesen fejlődik, hogy a vala­mikor szigeti nebulók között már több a diplomás ember. . . . . . Mutatós adatsort lehetne összeállítani, bizonyító erejűt, megcáfolhatatlant­­ nézik is hony­­enyzem-e, mert most ez jellemző a szigetre. A jólét. No nem, ez talán túlzás, minden­esetre a jobblét. Mégis, valami mást keresek itt, nem az anyagi gyarapodás mindenütt fellelhe­tő általános jeleit, valami iga­zán szigetit. Azon rágódom, amit a rév felé menet mondott egy férfi: „itt a víz az isten. Adta a föl­det, ha akarja elveszi a földet." És a homorúdi iskola falán meglelem az „istenségnek ál­dozó" márványtáblákat. Az egyik­ emléktábla a két Suri kislánynak, tavalyelőtt haltak meg. — Mindketten vízbefúltak - mondja egy gyerek. A másik tábla magasabban, szinte már valószínűtlenül magasan, idáig ért a víz 1956-ban. * Kiköt a kishajó. Először a ke­rékpárosok kaptatnak fel a me­redek partoldalon, azután liba­sorban a többiek. A parton ál­lók köszönnek, köszönnek, kö­szönnek, egy másodpercnyi té­továzás, aztán köszönnek ne­kem is. Pedig itt mindent el tudnék hitetni magamról, csak azt nem, hogy szigeti vagyok. Kérdem is az asszonyt, akivel együtt rójuk a lucskos ország­utat Újmohács felé — csak any­­nyit mond: „nem olyanforma”. Bizonygatnám, hogy az előttünk haladó piros maxikabátos lány sem „olyanforma", de nem ju­tunk többre. — Szeret itt? — Hát — mondja bizonytala­nul —, télen azért rossz. A bu­­dai fűrészüzembe járunk dol­gozni, ilyenkor mindig késünk egy órát a munkából, mert a révészek később indulnak. A szigetieknek ezt az időt vasár­nap kell ledolgozni... Valaki még a túlparton azt mondta, „a sziget amolyan nyá­ri testvér, mint a Pesten tanuló gyerek. Csak a jó időre jön ha­za." Ha zajlani kezd a Duna, megerősödnek a jégtáblák, partra vontatják a kompot és csak a kishajó köti össze a vá­rost a szigettel. Ha meg igazi kemény tél van, egy időre tel­jesen elszakadnak egymástól. A jégen járni nem is szabad, nem is lehet. Az öregek ugyan még emlékeznek „békebeli te­lekre”, amikor a lovaskocsit is elbírta a jég — mesélnek is be­szakadt nászmenetről, halálba­­virtuskodó része a kocsisokról — de hol vannak már azok az idők? Ha igazán be is állna a Duna, rögtön jönnek a jégtörők és utat csinálnak a vizen. Telente Mohácson felszökik az albérleti szobák ára. A szi­getről nagyon sokan járnak át dolgozni és akik nem vállalják a bizonytalan közlekedést, a téli hónapokra mohácsiak lesz­nek. Vagy rokonoknál húzód­nak meg erre az időre­­, na­gyon sok szigeti embernek van közeli hozzátartozója Mohácson — vagy albérleti szobát vesznek ki. A szigeti áruellátás kétolda­li: a kereskedelem elsősorban Mohácsról szerzi be a szüksé­ges dolgokat, s ősz végén ala­posan megpakolják a raktára­kat­­, de Bács felől is táplál­ják a szigetieket, ha úgy hozza a szükség. Az emberek érzelmileg Mo­hácshoz kötődnek inkább. Mo­hács „A Város” a szigeti em­berek szemében. Közel van, munkalehetőséget biztosít, s a települések egy része közigaz­gatásilag is a városhoz tarto­zik. Sárhát már nem egyértel­műen Mohács-párti, a másik hi­das felé is kacsint —, ott már inkább Bács felé házasodnak ... A vonzódás talán kölcsönös, de nem azonos hőfokú, a mo­hácsi emberek szemében ők „a szigetiek” és több, mint másfél évtized alatt sem barátkoztak meg ezzel a településnévvel: Újmohács.* Csak akkor kezdtem figyelni rá, amikor többen is így mond­ták: „a magához vett gyerek...” A szigeten nagyon sokan nevel­nek állami gondozott gyereket. A termelőszövetkezet megala­kulása idején szinte divat lett. Az elbizonytalanodott emberek úgy vélték, ez legalább biztos jövedelmi forrás, és a segítő kéz is elkel a ház körül. Erről most már nem szívesen beszél­nek, inkább csak hümmögnek, hogy megszerették, megszokták ezeket az elesett gyerekeket, és „ahol jut négynek, jut az ötö­diknek is .. .” És ez valóban így van, mert azóta is sok állami gondozott gyerek került a szi­getre, de ebben már nem lehet elsősorban anyagi okokat keres­ni ... Az első időben idevett gyere­kek közül némelyik már gimná­ziumba jár, többen szakmát ta­nulnak és mondják, hogy visz­­szajön a Jóska is az Erzsi is, a Kati is, pedig már nagykorúak, hivatalosan már nem kötné ide őket semmi. De nekik is ottho­nuk lett a sziget,­­ a szülői szeretetből száműzötteknek ... A lakosság fokozatosan csök­ken, az a folyamat, amely ko­rábban a tanyákat érintette, el­érte a most alig nagykorú te­lepüléseket is. Sárháton nyolc­tíz ház eladó, eljönnének az em­berek máshonnan is, ha a szi­geti házukért kapnának annyit, amennyi elegendő egy községi­városi otthonra, — túl a Du­nán __ A sziget urbanisztikus fejlesz­tése teljességgel elképzelhetet­len, legfeljebb arra lehet töre­kedni, hogy az itt élő emberek­nek jobb körülményeket teremt­senek. A mezőgazdasági műve­léshez szükséges munkaerőnek itt kell maradnia, — a termelő­szövetkezet a magas átlagélet­kor miatt így is csak intenzív gépesítéssel tudja megoldani a feladatokat. Hamarosan meg­építik a bekötőutat Alsókandá­­ra és Felsőkandára, hogy a szi­geten belül „közelebb hozzák” az embereket. Korszerűsítik a baracskai országutat is végig a szigeten, egészen a révig . . . ... ott véget ér az út, s bár kurjantásnyi távolságra a város, a Duna nem engedi közelebb a szigetet. D. Kónya József LEHETETLEN Nagy társaságban egy középkorú, de még mindig vonzó hölgy így szól szom­szédjához: — örökösen összetéveszte­nek most eladósorba került lányommal. - Asszonyom - hangzik a válasz —, ez gyakorlati­lag lehetetlen, ön ugyanis nem néz ki olyan öregnek, hogy feltételeznék: ilyen öreg lánya van. 1973. február 15- „Kerékpáros ország“ vagyunk Minden ezer lakos közül 30 kerékpártulajdonos van hazánk­ban, tízzel több mint egy évtizede, s jelenleg Európában a „kerék­páros országok” közé tartozunk. Nemcsak nálunk, de az egész világon fokozatosan növekszik a bicikli iránti kereslet — ezt a Csepel Kerékpár és Varrógép­gyárba külföldről rendszeresen érkező vásárlási ajánlatok is igazolják. Ezért főként a hazai, de a külföldi igények kielégí­tésére is a gyár most teljes re­konstrukcióra készül. A tervek szerint a gyár a korszerűsítés során egyebek kö­zött modernebb vázgyártó be­rendezést, galvanizáló- és sze­relősort állít majd a termelés szolgálatába, s a rekonstrukció befejezése után a mostani évi 240 000 helyett félmillió kerék­párt ad majd át a megrende­lőknek. Ebből körülbelül száz­ezer nem összeszerelve, hanem alkatrészként jut a vásárlókhoz. A gazdaságosabb kerékpár­­gyártás érdekében a gyár ve­zetői keresik a KGST országok­kal való együttműködés lehető­ségét is. Nemzetközi tanácskozás a sugárzás gyógyító hatásáról A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség és az Országos Atomenergia Bizottság közös rendezésében szerdán három­napos kutatási koordinációs értekezlet kezdődött Budapes­ten. Ebből az alkalomból Ang­liából, Dániából, Görögország­ból, Lengyelországból érkeztek neves professzorok, a Nemzet-E­z­közi Atomenergia ügynökséget dr. V. Agranyenko akadémikus képviseli. Megvitatják a sugár­zás gyógyító hatásának lehető­ségeit; központi témájuk az or­vosi, biológiai anyagok, a test­szövetek sugárzásos sterilizálása lesz. Nyolcvan esztendős a telefonhírmondó A világhírű magyar feltaláló, Puskás Tivadar utolsó alkotása a telefonhírmondó volt, amely nyolcvan évvel ezelőtt, 1893. február 15-én szólalt meg elő­ször Magyarországon. Az új ta­lálmánnyal az elképzelhető leg­gyorsabb hírszolgáltatás volt a cél: egyetlen mikrofonba olva­sott hír a város száz meg száz helyén egyidejűleg hallható volt. A híreket távirati stílusban olvasták fel és egy órán át folyamatosan ismételték. A telefonhírmondó központja Budapesten, a Magyar utca 6. számú házban működött. Mint­hogy önálló vezetékhálózat an­nak idején még nem volt, adá­sait telefonon lehetett hallgat­ni, mégpedig úgy, hogy az elő­fizető a telefonközponttól kér­te a kapcsolást. Puskás Tiva­dar — részben azért, hogy füg­getlenítse hírmondóját az ál­lami vonalaktól, részben pedig a közvetítések technikai tökéle­tesítése érdekében — önálló vezetékhálózat építéséhez lá­tott. Sikerét azonban már alig érte meg, egy hónappal a hír­mondó-szolgálat üzembehelye­zése után halálát közölték a néhány száz előfizetővel. Művét a Popper István alapította Te­lefon-Hírmondó Részvénytársa­ság folytatta. A rádiózás előhírnöke az ak­kori viszonyokat tekintve gyors ütemben fejlődött. Az indulás évében 70 kilométer hosszúsá­gú önálló vezetéke és 500 elő­fizetője, 1900-ban már mintegy 700 kilométeres hálózata és 6437 előfizetője volt. Kezdetben — akárcsak három évtizeddel később a rádió — csupán hírek közvetítésére szorítkozott a te­lefonhírmondó, amit ezért so­káig „beszélő újság"-nak is ne­veztek. A fejlődés újabb állo­mása : 1896-ban már több mik­rofon alkalmazásával zenei át­vitelre is alkalmassá tették a szolgálatot, amely az operaház előadásait is közvetítette. Egy évvel később közvetlen össze­köttetést létesítettek a Meteo­­rológiai Intézettel, ahonnan automatikusan szabályozott óra segítségével pontos déli jelet is adtak. Ötven évvel ezelőtt a telefon­­hírmondót a Magyar Távirati Iroda vette át, s az akkor üzem­behelyezett Csepel-szigeti rádió­adóval telefonon és rádión pár­huzamosan adták a műsort. Később hangszórós hírmondó­hálózat alakult ki. Az utolsó telefonhírmondó hangszórót 1943-ban szerelték le. A telefonhírmondó a háború után ismét feléledt, a vezeté­kes rádiószolgálatban folytató­dott. Az első vezetékes rádió­­közvetítés 1949 decemberében hangzott el Budapesten, a Váci utcai gócközpontból, 183 elő­fizető részére. 1953 augusztusá­ban már 200 ezer előfizetője volt a vezetékes rádiózásnak. A fejlődés során — az ország villamosítása, a viszonylag ol­csó és nagy tömegben forga­lomba került rádiókészülékek, az életszínvonal emelkedése nyomán — fokozatosan felszá­molták a vezetékes rádióháló­zatot, amelyet ma már a háló­zati és a tranzisztoros, telepes rádiózás teljesen feledtet. Ha­zánkban jelenleg mintegy 2,5 millió rádióelőfizetőt tartanak nyilván. Ennek ellenére a 80 éves telefonhírmondó némileg kor­szerűbb utóda, a vezetékes rádió még mindig él: a kór­házakban mintegy 30 ezer fej­­ha­lgatós készülék közvetíti a rádió műsorát.

Next