Dunántúli Napló, 1973. november (30. évfolyam, 291-319. szám)
1973-11-11 / 300. szám
/ A megújhodott Carmen Bizet-felúltás a Nemzeti Színházban Két és fél évvel ezelőtt láttam utoljára a pécsi Carmenelőadást. Bár az emlékezet mindig csal — többnyire szépít, — mégis nyugodtan megkockáztathatom az összehasonlítást: a mostani felújítás minden szempontból megoldottabb, sikerültebb! Természetesen nem a régebbi produkció értékeit szeretném lebecsülni, nem is lehet. Emlékezetes, szép este volt az is, de hiányzott többek között a két kulcsszereplő, a Carmenért vetélkedő Don José és Escamillo megfelelő alakítója a színpadról. Márpedig így a dramaturgiai egyensúly felbillent. Gyönyörű hang Most viszont kitűnő Don Josénak és Escamillónak tapsolhattunk! Horváth Bálint (Don José) gyönyörű hangú énekes, különösen magasságai jók, nagy vivőerejűek. Ritka adomány az ilyen makulátlan szépségű tenorhang! Hangváltásai azonban most még nem teljesen kiegyenlítettek, egy-egy bizonytalanabb hang csorbította énekét, s figura-ábrázolása is bizonyára később oldottabb, felszabadultabb lesz. Mindez azonban eltörpül elementáris szépségű hangja hallatán, elég ha csak a „Virágűrig” megkapó előadására, vagy a záróduett nagyfeszültségű megoldására utalok. Erre a hangra vigyázni kell, az énekesnek pedig mindent megtenni, hogy benső tartalékait kibontakoztathassa! Érdemes ! A színház másik felfedezettje, Horváth Bálinthoz hasonlóan frissen szerződtetett tagja: Németh József (Escamillo). Az ő hangja is tömör, magvas, szinte valószínűtlenül szép! Lehet, hogy még nem teljesen kidolgozott, kiművelt ez az orgánum (és ez a szerep), de máris sokkal több, mint ígéret, kifejezett drámai érzéke van, aligha tévedünk, ha későbbi „nagy" baritonszerepek hivatott megformálóját látjuk-halljuk máris benne. Dicsérően írhatunk a többi szereplőről, akik már a korábbi Carmen-előadásokban is kitűnően helytálltak, így elsősorban a címszereplőt, Mészöly Katalint kell kiemelnünk: alakítása mélyült, gazdagodott, változatlanul szuggesztív. „Ellenpólusa" — hiszen a darabban két férfiért vetélkedik két nő, bonyolult „keresztállásokban” — Németh Alice (Micaela) most is illúziót keltő, hangban szerepjátszásban egyaránt nagyon meggyőző. Nemkülönben a többiek: Marczis Demeter (Zuniga), Bolla Tibor (Morales), Ágoston Edit (Frasquita), Kővári Anikó (Mercedes), Gurszky János (Remendado) és Wagner József (Dancaire). A színpadképek, a díszletek és jelmezek (Pintye Gusztáv) nem változtak, Horváth Zoltán rendezése is a korábbi elképzeléseket tükrözi: egészében kiváló, lényeget láttató és színes. (Bár, ha már felújításra került sor, apróságokon talán érdemes lett volna változtatni. Így pl. feleslegesnek érzem Carmen első felvonásbeli „belépő”-jének megtáncoltatását — így kissé idillikusnak a munkáslányok bemutatását, s a tempót, mármint a felvonások közötti időtartamot is valószínűleg lehetett volna valamiképpen gyorsítani: este fél tíz után még csak a harmadik felvonás kezdődik. Műélvezet Helyenként kissé pontatlannak hatott a kórus, de ennek ellenére úgy érzem, most már más, nagyobb operai feladatok megoldására is képes. (Karigazgató: Károly Róbert). Annak idején, emlékszem, nem győztek meg a táncbetétek. Nem is a tánc, a koreográfia, hanem az, hogy egyáltalában szükség van-e rá ilyen hangsúllyal. Mostani benyomásaim kedvezőbbek: a kb. tízperces hatásos táncjelenet nem akasztja meg a drámai kifejlődést, s kitűnő alkalmat kínál a pécsi balettáncosoknak, Ulrik Dórának és társainak tehetségük-tudásuk bemutatására. Bár a Carmen kétség kívül nagyopera, mégpedig romantikus nagyopera, a túlhangsúlyozás csábító lehetőségei mégsem ragadták magukkal a vezénylő Breitner Tamást. Legszívesebben így írnám: kamarazenélésre emlékeztető plasztikussággal muzsikáltatta zenekarát és az egész együttest. Igen, nem tévedés: ahol kellett, izzó drámai légkört teremtett, de máshol, még az általában megszokottnál is több helyen, valóban kamarazenéit, engedte kibontakozni a partitúra elragadó színeit, hangzásait, a hangszerelés megannyi varázsos pillanatát. Nem harsogta túl zenekarával a színpadot, ellenkezőleg: a bensőségesség szinte mindenhol jelen volt. És éppen ezért követhettük mindvégig a szöveget, ami sajnos a legkevésbé sem jellemzi a magyar operaelőadásokat. Márpedig a szöveg nagy mértékben segíti az opera befogadását, a cselekmény megértését, egyszóval: a műélvezetet. Telt ház Újabban egyre gyakrabban hallunk a Carmen különböző felfogású előadásairól. Felsenstein pl. az eredeti verziót adatja elő, szövegbetétekkel az utólag (Ernest Guiraud által) komponált recitativók helyett. Leonard Bernstein teljes Carmen-felvételén különös megoldást hallhatunk: a torreádordal kb. feletempóban hangzik, visszafogott, robbanásig feszült indulatokat sugallva. És sorolhatnánk tovább az opera egyes részeinek különböző átformálásait. A pécsi előadás nem kereste az újdonságot, a meghökkenést, mindvégig hű maradt a hagyományhoz, a mindenkiben kialakult Carmenelképzelésekhez. És mégis telt házat vonz, megérdemelt nagy sikert arat, örömmel láttam, elsősorban a fiatalok körében. Nem véletlenül, mert nemcsak „szép” éneket hallunk, hanem igazi operajátszást is látunk. Mindez egységesen hat, együttes produkcióvá kovácsolódik, így hiánytalanul érvényesülhet Bizet remekműve. Juhász Előd Mészöly Katalin Jelenet a második felvonásból Bemutatjuk Megjelent a Somogy című kulturális, társadalmi és gazdasági szemle idei 2. száma. A mostani szemle legtöbb írása Egry Józseffel, Csokonai Vitéz Mihállyal és Petőfi Sándorral foglalkozik. Az „Egry József eleven emléke" ■című fejezetben Udvardi Erzsébet Egry sírjánál elmondott emlékbeszédét olvashatjuk. A 200 éve született Csokonai Vitéz Mihálynak állít emléket Berták László így élt Csokonai című ifjúság számára írt műve. A Móra Kiadónál megjelent alkotásból ,,A rengeteg Somogyságban” és a „A csurgói helyettes tanár” című részletek találhatók a szemlében. Laczkó András „Magyarázatok egy Csokonai vershez" című írása a költő „Jövendölés az első oskoláról a Somogyban” című költeményét elemzi. Szirmay Endre a „Szóképek és alakzatok Petőfi verseiben” című stilisztikai tanulmányában a fiatal Petőfi stílusával, képvilágával, majd az érett költő képeivel és alakzataival foglalkozik. Bellyei László dolgozatában azt tanulmányozza, hogy Petőfi és klasszikus költőink milyen helyet foglaltak el, illetve foglalnak el az alsótagozatos tananyagban. Az „Irodalom, művészet" című témakörben Pomogáts Béla Takáts Gyula Sás forrás című kötetének verseit elemzi. Ugyanebben a fejezetben Wallinger Endre „A somogyi föld ereje” című írásában beszélgetést folytat a kaposvári születésű Martyn Ferenccel. A fenti fejezetben költemények is vannak: Berták Lászlóé, Horgas Béláé és Kerék Imréé. A népi írók balatonszárszói konferenciájáról ír Csordás János. Várkony Imre is a nagyhírű szárszó® találkozóra emlékezik. A „Művelődés” című fejezetben kapott helyet Szili Ferenc Az iskolai élet demokratizmusa a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban című a szerkesztőség által vitára bocsátott tanulmánya. A „Társadalom és gazdaság” című témakörben Peregi Tamásnak a kaposvári várostörténeti konferencián elhangzott előadását közüik némi rövidítéssel. Jávorszky Andrásné az országos közoktatáspolitikai aktívaértekezleten arról beszélt, hogy a somogyi pedagógusok foglalkoztatottsága miként alakult 1968 és 1973 között. Előadását közli a legújabb szemle. Kávássy Sándor elemzése a „Szülőföldünk" című rovatban azt érzékelteti, hogy Latinea Sándor miként jutott el a forradalmakig. A „Figyelő”-ben pedig több szerző tollából művekről és művészekről olvashatunk, így többek között Lettner Sándorról, Fodor András Kettős rekviemjéről, Takáts Gyula Dorombol a hold című kötetéről, a Somogy Megyei Könyvtár két emlékkötetéről, Fehér István Politikai küzdelmek a Dél-Dunántúlon 1944— 1946 között című monográfiájáról. Érdekessége még a mostani számnak, hogy Leitner Sándor festőművészt mutatja be az olvasóknak. Cs. 1 Somogy 2. száma Bárdosi Németh János: Arcképem alá — MARTYN FERENC RAJZÁHOZ — Most értem meg a vonásaidat, mellyel arcképem rajzoltad elém, múlt és jövő közt emeltél hidat, ez itt a bánat, az ott a remény. A zordon vonás mind a szenvedés, a tiszta homlok, az a gondolat, az öröm benne nem sok, nem kevés, nem nyögdécseltem ezüst hold alatt. A sebeimet nem mutogattam, csókról se szóltam, csak a bús hazát kiáltottam ki ég, világon át. Mint a Vén Cigány, cibáltam magam, de ma már, nézd, a száj csukott, s a szem azt tükrözi, hogy hogyan öregszem. Vajdasági és dél-dunántúli keramikusok kiállítása Az egyes képzőművészeti műfajok sajátságainak, helyzetének bemutatására rendezett biennálékon kívül napjaink művészeti életének jellemzői a területi kiállítások. Érdekessége e bemutatóknak, hogy a terület értelmezése egyre tágul, nem igazodik mereven a közigazgatási határokhoz. Pécsett is nem ez az első alkalom, amikor a szomszédos Jugoszlávia művészeinek munkáival találkozhatunk. A hasonló táji környezet inspirációja, a hagyományok, jelen esetben a nyelv azonossága is összekötő elem e csoportoknál, valamint a rendszeres jelentkezés, kiállítás igénye. Az a tény azonban, hogy mégiscsak országhatár is metszi a területet, amelynek művészei közösen állítanak ki, így az egyik fél számára mindig külföldi szerepléssé is avatja a részvételt, s ez nagyobb lehetőséget ad a törekvések, utak lemérésének, szélesebb nyilvánosságot a résztvevőknek. Az együttes területi kiállítást most a keramikusok munkáiból rendezték meg a Déryné utcai kiállítóhelyiségben. Pécs hagyományai e művészeti ágban, az itt tartott kerámia biennálék, a siklósi szimpózionok — mind érthetővé teszik a város vonzását a keramikusokra. A kerámia e kiállításon nem iparművészeti feladatok anyagának bizonyult — a használati tárgy, vagy építészeti burkolóelemként történő értelmezését hiába keressük. A dísztárgyak, a falképek, tálak, plasztikák inkább képzőművészeti feladatoknak ezzel az anyaggal történő megoldását mutatják. Marina Sujetova-Kostic bevagdalt, áthasított, késsel bemetszett oldalú vázái eleve cáfolják a hagyományos funkciót , s e „sebzéseknél" kimozduló felületekkel vázált térformákká, plasztikai alkotásokká teszi. A majolika falképeknél a festői felfogás és az intimitás az uralkodó vonás. (Baranyiné Markov Zlata). Néhány kedves, találó állatplasztika e műfaj hagyományait folytatja. (Moják Aranka, Kalmár Magda). Karikírozottak, vagy a modern formálás értelmében egyszerűsített megoldások jellemzik munkájukat. Sokszorosítható, forgástest elemekből építettségük az anyagszerű formálás, a műfaj követelményeinek érvényesítését mutatják. (Kalmár Magda). A mítoszi ihletés éppúgy felfedezhető a vajdasági művészeknél is, mint a népművészeti orientáció. Ez utóbbi hagyomány hasznosítása azonban igen különböző az egyes alkotóknál. A díszítmény, díszítő szándék túltengése e hagyománynak inkább felszínes, s nem tartalmi értelmezését mutatja. (Togyerás József faliképe). Ivan Jandric kerámiáinak erős plaszticitása, alkalmazott üvegbetéteinek csillogása, fényes, színes mázai, barbársága a legidegenebb a mi ízlésünknek. Tartalmilag gazdagabbak, felületképzéseiben, megformálásaiban ötletesebbek Vékony Lajos fajansz-kerámia domborművei, bár a tál-forma hangsúlyozását kissé erőltetettnek, s olykor indokolatlannak érezzük. A vajdasági művészeknél a fajansz, a majolika, a csillogó, színes mázak adta festőiség, s erőteljes dekorativitásra való törekvés a közös jegy. A vendéglátók alkotásain szembetűnőbb az anyag új lehetőségeit kutató, merészebb alakításmód és felületkezelés, a feladatok tisztább értelmezése, kisplasztikák esetén a határozott közlés. Népi humor, vitalitás, egészséges életöröm jellemzi ezúttal is Németh János mitológiai faliképét, butéliáját A formálás anyagszerűsége, erőteljessége, kompozícióinak ökonómiája állandó ismertetőjegyei munkáinak, a népi hagyományok egyéni hasznosításáról vallanak. Fürtös György Ironikus hangját, játékos ötleteit, értéktelen jelképeket parodizáló arcát éppúgy felvillantja a jó válogatás, mint karakterizáló és egyszerűsítő képességét. A humoros és karikírozó hangvétel teszi harmonikussá a szomszédságot a többi figurális plasztikával. Török János fehér szobraival — a kövérségüket és ostoba ürességüket méltóságteljesen viselő kalapos nőalakokkal — Fürtöshöz hasonlóan — elavult eszmények, életmódok parodisztikus célbavevését mutatja. Pattantyús jól ismert cethal kompozíciója mellett szereplő alkotásai a mítoszok, népmesék világából veszik témájukat. Ezt az anyagot bizonyos iróniával ötletesen alkalmazza, teszi sajátossá. A kiállított plasztikákat színben, formában kellemesen ellensúlyozzák Gazder Antal rusztikus, egyszerű elemekből épített virágtartói. A kiállításról szép katalógus készült, aminek időben történő megjelentetése is érdemnek számít. A tény feletti örömünkbe azonban üröm is vegyül a katalógus alaposabb tanulmányozásakor, ugyanis olyan műalkotások fotói illetve címei is bekerültek, amelyeket hiába keresünk a kiállításon Gazder Antal pedig teljesen kimaradt belőle. Mivel a katalógus egyúttal az utókornak szóló dokumentáció is, ezért félrevezető, hamis képét nyújtja egy egészében jó, s e műfajban úttörőnek tekinthető rendezvénynek. Mendöl Zsuzsa i