Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-21 / 109. szám
■ ■ ■ Nyolc-tízféle halétel Volt itt valamikor két csárda is, mindjárt a Dráva-parton, egyik cégtáblán ez volt olvasható: „Kis Zsinkó”, a másikon „Nagy Zsinkó", csoda, hogy a két tulajdonos megélt egymás mellett. Mindenesetre a patinás név fönnmaradt, mert a tenkesaljai ÁFÉSZ Zsinkóra keresztelte a drávaszabolcsi szép kis vendéglőt, amelyet hétnyolc évvel ezelőtt átalakítottak, kibővítettek. A közelben lévő határállomásra érkező jugoszláv turistáknak szinte első „megállóhelye” a Zsinkó csárda. Amália asszony — a csárda egyik vezetője — elmondta, hogy nagyobb rendezvények esetén kétszáz vendéget tudnak leültetni. — Beszélnek-e idegen nyelvet a felszolgálók? — Corsics Márk, aki a főpincérünk, a szerb-horváton kívül németül, angolul tud, jómagam is beszélem a szerbhorvátot és a németet. Nézem az étlapot, nyolc-tízféle halétel van — köztük a többfajta filézett halból készült drávaszabolcsi halastól, és természetesen az elmaradhatatlan halászlé. A jugoszláv turisták a készételeket nem nagyon kedvelik, annál inkább a cigánypecsenyét és a villányi vörös borokat. — Igyekszünk eleget tenni a vendégek kérésének. Főleg a külföldiek óhaja a nyárson sült bárány, ha sikerül az ehhez szükséges berendezést és persze a nyersanyagot beszereznünk, akkor még egy speciális étellel bővíthetjük majd az étlapot. A siklósi márványlapokkal lerakott padlózat tükörfényes, az asztalokra helyezett friss virág kellemes hangulatot áraszt. — Rendezvényeket említett az imént... — Igen. Például a drávaszabolcsi kakasbálnak híre lejutott már a határ menti városokba is. Tombolán kisorsolunk egy kis törpekakast, és egy négy-ötkilós kakast. Minden vendég kap egy kakast ábrázoló jelvénykét. A menyecskebál hasonló jó hangulatban zajlik le. A vendéglő falán látható gyűjtemény Amália saját tulajdona: melence, mángorló, sulykoló, köcsög, korsó, méregető, vajköpülő, mocsikos tál, kovászfa, vászonfazék, megannyi emléke a régi paraszti háztartásnak. — Van már néhány halászati szerszámunk, azok is fölkerülnek a falra. Mert azért a Zsinkó — eredetileg — halászcsárda is. A déli órákban megtelik az étterem, az öt kilométerre lévő Harkányból is sokan átjönnek ebédre, s közben befut ma már a második jugoszláv turistaautóbusz is. A Zsinkó-csárda megkezdte az idei „nyári szezont". R. F. Szezonnyitás a Zsinkó-csárdában Ebéd a Zsinkóban Erb János felvétele Hitvallás a vendégjáték A színész küldetése Beszélgetés a Gombos-Sinkovits házaspárral Kezdjük Sinkovits Imre művészi hitvallásával: — Vallom, hogy Magyarországon a színészeknek mindig sajátos feladata volt. Ami létrehozta nálunk ezt a művészetet, a német nyelvű kultúrával szembeni függetlenség akarata, már az meghatározta a magyar színészek magatartását, azóta is. Akkor a német nyelvű kultúrával szemben a független magyar művészet kiharcolása, felvirágoztatása volt a nagy küzdelem. Mostanság persze más közegben élünk, mint színművészetünk megalapítói éltek. Megmaradt azonban az állandó figyelem a magyar népre, a nemzet javát szolgáló küldetéstudat. Azzal a fajta szándékkal, hogy egy ember nem akar mindenáron beletörődni az adott körülményekbe. Ehelyett keresi annak lehetőségét, hogy a gondokkal is terhelt életet miképpen lehetne emberszabásúvá, elviselhetőbbé tenni. Minden olyan szerep, minden olyan írói szándék, amely ezzel a gondolatkörrel foglalkozik, amelyikben ez a szándék él, nekem nagyon kedves. Gyűlölöm, megvetem az olyan jellemeket, akik minden körülmények között beletörődnek valamilyen középszerűségbe, háttérhelyzetbe, netán szolgaságba és belefeküsznek, mint a bivaly vagy disznó a pocsolyába. Azok a szerepek, amelyek a közömbösségből, megalkuvásból, holtpontról akarják kimozdítani az embert, nemzetet, világot, számomra rokonszenvesek. A Sinkovits-életműnek, ennek a nagy mélységű színészi folyamatnak egyik sziklája a Mózes, Madách drámájának címszerepe. De a sok színházi, film- és televízióélmény, meg rádiójáték mögött a pécsiekben meghúzódik még egy remek Sinkovitsemlék: a meszesi József Attila Művelődési Házban néhány éve előadott est — Gombos Katival, Vitay Ildikóval — s abból is Vihar Béla: Katona a hóban című torokszorongatóan magyar költeménye. Egy nagy szerepvonulat rajzolta ki tehát bennünk Sinkovits Imre színészportréját; a magyar színpadok Mózes-erejű küldöttét. Várjuk csütörtökön este Illyés Gyula drámájának, a Homokzsáknak Sóti Kálmán szerepében, mely ugyancsak a megalkuvás okozta emberi tragédia rajza. Vele játszik majd felesége, Gombos Kati is. — Olyan kellemes, jó hangulatú pár hetet töltöttünk együtt Gyulán, szabadkai és pesti magyar színészek, nagyszerűen szervezett társulattal, Sik Ferenc vezetésével, Illyés Gyula darabjában! — emlékezik most Gombos Kati. — Olyan emlékezetesen szép volt, hogy nagy öröm lesz most, ha csak egyetlen estén is, a patinás Pécsi Nemzeti Színházban találkozunk egy másfajta társulattal. Kedves ismerősökkel, kollégákkal, akikkel még sosem játszottunk együtt. Négy város: Gyula, Szabadka, Pécs, Pest színművészetének találkozásán nagyon szeretnénk, ha egy nagy család összetartozást sugalló légkörében mutatnánk be, egyetlen estén, az ilyen sok színházból összeállt társulattal a Homokzsákot. Máskülönben Sinkovits Imre gyermekkora színhelyére is jön: nagybátyjánál sok nyarat töltött a Mecsek-alján. A pécsi közönség pedig szeretettel várja öt vendégét: a szabadkai Kama Margitot, Pataky Lászlót, Medve Sándort és a pesti Gombos Katit, Sinkovits Imrét. Földessy Dénes Sinkovits Imre Gyulán, Keresztury Dezső Zrínyi-drámájában □tiétföi Kiállítás a DN galériájában Műterem-látogatás Németh Jánosnál Régi céh korsók, a sorokban Nagy László portréja, egy fotó a kályhás ősök emlékét idézi, körös-körül a falakon murális munkák modelljei, a polcokon a figurális edények, ácsolt ülőbútorok, amott az égetőkemence, az atbloknál a korong, a munkaasztal — Németh János keramikus birodalma a zalaegerszegi műteremlakásban. A művész kerámiái Európa szinte minden országában szerepeltek kiállításon, ott voltak az ausztriai Pannon Biennálén, a pécsin is, melyen első szereplésekor Németh János III. díjat kapott. Áll egy plasztikája a helsinki magyar követségen és Új-Delhiiben — a magyar pásztor figurája. A műterem tárgyait nézegetve első látásra szembetűnik a tárgyak népi ihletettsége és a minden tárgyon megfogható emberi lépték, az arányok harmóniája. — A népi kerámiák formavilága, hangulata korán megfogott — hiszen minden családban volt egy-egy díszesebb edény. Ezek szellemében készülnek falikerámiáim és a figurális, alakos edények is. Számomra az ezekből adódó orsó vagy hengerforma a legfontosabb, amely jól kijön a kőagyagból a vörös agyagmázzal. Nem a színek, hanem a formák izgatnak elsősorban, a plasztika embere vagyok. Mestereinek Gádor Istvánt és Borsos Miklóst vallja: — Csodálom Borsos Miklós végtelen humanizmusát, emberszeretetét. Ő tanított arra, hogy ne szégyelljük a fazekas ősöket, hiszen fazekasok voltak a régi mezopotámiai, a görög mesterek is. Gádor István tanárom volt a főiskolán. Ő birtokában volt mindannak, ami a kerámiát jelenti. Az adta a legtöbbet, hogy Gádor megtanított a nagy, murális feladatok megoldására is. Számomra ezek a nagy léptékű munkák a legvonzóbbak, hiszen ezeken érződik leginkább a plasztika, az általam szeretett korongozott forma, a kubisztikus, mértani alakzatok és a népi fazekasság szellemi ihletése. Ha már a mesterekről szólunk, nem hagyhatjuk említetlenül Németh János családját, a régi kályhásdinasztiát, ők készítették a környező uradalmak, kastélyok művészi kivitelű, díszes kandallóit, megrendelőik között voltak a Festetichek is. Malonyai Dezső a Dunántúl népművészetét bemutató munkájában egy teljes fejezetet szánt a Németh család műhelyének, melyből 1951. ben alakult meg a zalaegerszegi kerámia- és cserépkályhagyár, ahol ma kétszáz ember dolgozik. Ebben a szakmában szabadult fel Németh János is, ebbe a gyárba tért vissza az Iparművészeti Főiskola elvégzése után, s itt dolgozott nyolc évig. Ma a zalai dombokra néző tágas műtermében készíti kerámiáit: a Zala megyei nagykanizsai kórház számára nagyméretű domborműveket, kerámiapannót a zalaegerszegi bevásárlóközpont pihenőjéhez... Pécsett a napokban, április 23-tól állítja ki újra műveit Németh János, a Dunántúli Naplókisgalériájában. Gállos Orsolya Munka közben 250 éve született? Magyar Robinson a pápuák földjén Háry János volt-e Jelky András? A XVIII. század krónikái két híres magyar világjáró kalandorról emlékeznek meg: Benyovszky Móricról és Jelky Andrásról. A Magyar Lexikon szerint a világjáró bajor szabólegény születésének 250. évfordulója idén lenne esedékes: 1730-1783. Csakhogy Jelky András életének adatai meglehetősen bizonytalanok. A legfőbb forrásmunka az 1779-ben német nyelven írt önéletrajza, amelyet 1791-ben fordítottak magyarra. Az önéletrajz szerint a bajai szabólegény kalandos élete során járt Bécsben, Németországban, Hollandiában, Angliában, Portugáliában, az Egyesült Államokban, Algériában, Ceylon szigetén, Fokföldön, Indonéziában, Japánban és Kínában, volt vitorlaszabó, kukta Macaóban, rabszolga Algériában, szabó Batáviában (a mai Djakarta), tiszt az indonéziai holland gyarmati hadseregben, holland követ Japánban, hajótörött egy pápua szigeten, királyt koronázott Ceylon szigetén. Az önéletrajz azonban önmagában nem válaszol a legfőbb kérdésre: igaz-e mindez, vagy mese, egy remek „Háry János”-történet? Hosszú ideig még az is bizonytalan volt, hogy élt-e Jelky András. Az életrajza éppen az egyik legfőbb kérdésre nem ad válasz: mikor született? A homály csak az 1930-as években, a kétszázadik születési évforduló közeledtén kezdett oszladozni, amikor a kutatás kiderítette, hogy valóban élt Baján Jelky család - igaz kicsit más, „like” néven szerepelt —, s az anyakönyvi bejegyzés szerint András nevű fiuk 1732. április 20-án született. 1932-ben szobrot emelt a város híres szülöttének, akiről azonban még akkor sem bizonyosodott be, hogy valóban átélte-e azokat a kalandokat, amelyeket az önéletrajzában leírt: a holland levéltárakban nem találtak adatokat Jelky Andrásról. A kutatás a felszabadulás után újból fellendült. Ekkor kapcsolódott be a kutatásba dr. Sólymos Ede, a bajai Türr István Múzeum igazgatója, Jelky András kalandos életének felkutatása ma már harminc éve hokija. 1957-ben jelent meg kis monográfiája Jelky András magyarországi életéről, családjáról. Az előkerült adatok azt bizonyították, hogy amikor Jelky 1778-ban Budán letelepedett, gazdag embernek számított, másodszor is megházasodott, fia született, s valamennyi hivatalos okmányán szerepel a „Holland Királyság titkos tanácsosa" cím. Ezt a címet pedig akárkinek akármiért nem adták. Jelky önéletrajzában sok olyan nevet említ Jáva szigetén töltött éveiből, amelyeket nem lehet csak úgy íróasztal mellett kitalálni. Hollandiai és djakartai levéltárakban levő adatokból kiderült, hogy az életrajzban említett személyek és hajók valóban léteztek, sőt előkerült egy hajó utaslistája, amelyen szerepelt egy Andreas Jelieke nevű utas is. A hajó Jáváról Amsterdamba hajózott 1777-ben. Ezen a hollandosított néven aztán már több hiteles adat került elő. A Jelky-kutatás Japánra is kiterjedt: járt-e ott követségben az egykori bajai szabólegény? A japán történészek egy csoportjának ez az adat sokkal fontosabb, mint egy magyar történésznek: ha sikerül bebizonyítani, hogy Jelky járt követségben Japánban, jelentősen módosulhat Japán 17—18. századi történelméről alkotott kép, vagyis Japán a világtól elzárkózás századaiban 1612 és 1854 között mégiscsak tartott fenn valamiféle diplomáciai kapcsolatot az európai hatalmakkal. Kérdés, hogy Jelky nevét mire ferdítették el japánul? Alakjáról lassan oszladozik a köd, de életének történetében még mindig sok a homályos pont. Például nem sikerült még leszármazottaira bukkanni, vagy a rabszolgaságból való szökése, amelyet szinte szóról szóra úgy ír le, mint Defoe Robinson Crusoe című 1719-ben megjelent regényében . Dunai Imre Jelky szobra Baján i