Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)
1980-07-16 / 194. szám
e Dunántúli napló lfásárlóke nélkül nincs az A várkertbazár Ifjúsági park a várkert helyén A múlt század közepén a budai Duna-partnak a Lánchíd és a mai Erzsébet-híd közti szakasza siralmas látványt nyújtott: alacsony, omladozó öreg vityillók sorakoztak itt, szegény halászok szegényes otthonai. Az 1870-ben létesített Fővárosi Közmunkák Tanácsa nem sokkal megalakulása után a rakpartok kiépítésével párhuzamosan ennek a területnek a rendezését is tervbe vette. 1873- ban a kis házikókat megvásárolták vagy kisajátították és valamennyit lebontották. A helyükbe árkádos bazárt akartak építeni, tervezésére Ybl Miklóst, az akkor már jóhírű építészt kérték fel. Ybl sokat foglalkozott ezzel a megbízással. Először 43 egyforma árkádot tervezett, de a 300 méter hosszú sor elég unalmasnak hatott, nem tetszett se Yblnek, se a felkért bírálóknak. A többször módosított és végül kivitelre került terv neoreneszánsz stílusú épületcsoportot létesített itt, amely a szemet megnyugtató módon kapcsolja össze a várkertet a rakpart utcájával. Középre egy rácsos kapu került, mögé emeletes gloriett (kilátó házacska), amely földszintjével a kert falára támaszkodik, emeletének dór oszlopai pedig a szabadba nyílnak. A gloriett aljáról jobbról-balról szerpentinút vezet a felső teraszra. Az út kanyarulatánál mindkét oldalon egy-egy háromnyílású pavilon emelkedik. Az épületegyüttes északi és déli részét azonos stílusú lakóházak zárják el. Köztük és a gloriett között húzódik az eredeti tervhez képest lényegesen megrövidült árkádsor, mindkét oldalon tíztíz boltívvel, főpárkányok fölött kőballusztráddal, bábos korláttal. A díszítés mindenben harmonizál az építészeti elemekkel. A loggiákat lezáró csarnokok boltozatán először alkalmazták hazánkban a kerámiát építőanyagként. A fülkeboltozatok falait Than Mór mitológiai alakokat ábrázoló freskói és Scholtz Róbert festményei díszítik. A gloriett oszlopain Huszár Aladárnak a négy évszakot jelképező szobrai állanak, a bejáratot Feszler Leó oroszlánszobrai őrzik. Yblnek az építkezéssel kapcsolatban gondoskodnia kellett a királyi palota és kert vízzel való ellátásáról. Szivattyútelepet tervezett s ezt egy loggiás teraszú, sgraffitódíszes különálló kioszkban helyezte el; ennek falát nyers tégla borítja, kiemelkedő részeit kőből faragták ki. A gépházat az emeletes rész foglalta magába, a közel 10 kilométer hosszú csőhálózaton naponta 12 000 hektoliter vizet nyomtak fel a Várhegyre. A földszintes szárnyon kávéház kapott helyet, ez a budaiak kedvelt kirándulóhelye lett. 1905-ben, mikor elkészült az egész várnegyedet ellátó vízvezeték, a gépeket leszerelték, és az egész épületet a kávéház kapta meg. (Sajnos, már évek óta renoválják, üresen áll.) Az építkezés 1875-től 1882- ig tartott. 1896-ban a kioszk előtt állították fel az időközben elhunyt tervezőnek, Ybl Miklósnak bronzszobrát, Mayer Ede alkotását. Mayer az építészt álló helyzetben ábrázolja, kezében körzőt és tervrajzokat tartva. Az árkádokat nyitottnak építették és árusítani akartak bennük. Hamarosan rájöttek azonban arra, hogy Budának ezen a részén inkább csak teherforgalom zajlik, gyalogosok nemigen járnak erre, márpedig vásárló nélkül nem lehet üzleti negyedet teremteni. Több próbálkozás után beüvegezték az árkádokat, szobrászműtermeknek adták ki, noha erre a célra a rossz világítás miatt nem a legalkalmasabbak. Számos kitűnő művészünk dolgozott itt és dolgozik ma is, itt formázta többek közt Zala György, Füredi Richárd az ezredéves emlékmű szobrait. A Várkertet lezáró szép épületsor többi részére pontosan háromnegyed évig még csak fel sem merült a hasznosítás gondolata. A középen levő feljárót, amelyet a kapuval együtt azért építettek, hogy a király ezen át hagyhassa el a palotát, ha hajózni kíván, csak egyszer vették igénybe, 1943 októberében, amikor Horthy ezen ment le a Dunához, hogy megszemlélje a Hungária jachtot. A kis hajót Hitler küldte ajándékba a „főméltóságú úrnak''. A várkertbazár 1945-ben osztozott a várnegyed sorsában, súlyosan megrongálódott, szobrai elpusztultak, egyes részei összedőltek. Az épületsort Kacziba Ferenc tervei alapján az ötvenes évek végén restaurálták, a szobrokat Grantner Jenő és Palotai Gyula faragta ki újból. A szép épületcsoport mostoha sorsáról 1885-ben a Vasárnapi Újság egyik cikkírója így panaszkodik: „E pompás lépcsőház csarnokában, mióta a kőművesek elvégezték a munkát, a festők a díszítést, talán senki sem látott élőlényt, a lépcsőzeteket nem koptatják soha. A főbejárat két felén levő oroszlánok békén pihenhetnek, a kapu föl nem nyílik." Ma azonban már gyakran lehet itt élőlényt látni: a parkos részt hozzácsatolták a mindenki által szabadon látogatható várkerthez, az épületcsoport jobboldali fele pedig 1957-től ifjúsági park lett, az ifjúságnak tavasztól őszig egyik leglátogatottabb szórakozóhelye. A lépcsőzeteket fiatal lábak koptatják, amikor nyári estéken felcsendülnek a zenekarok hangjai .. . Vértesy Miklós A hatalom jelképétől a divatig Mióta viselünk gyűrűt? Az ókorban az útlevelet jelentette A gyűrű a mondák és ősi vallási hagyományok szerint megtestesíti a világmindenséget, annak tökéletes és befejezett voltát. Kerek mint a Nap, a Hold, a bolygók és a Föld, és zárt mint az évszakok visszatérő változási rendje. Mágikus és delejes hatású, alkalmas gonosz szellemek elűzésére, betegségek gyógyítására ... Az első gyűrűt, a görög mítosz szerint maga Zeusz főisten készítette Prométheusz számára, aki ellopta az égből a tüzet, és megtanította az embereket ennek használatára. A bibliában a gyűrű a hatalom jelképe, így az egyiptomi fáraó gyűrűjének átadásával Józsefet helytartóvá nevezte ki. Zsidó mondák szerint Salamon királynak varázsgyűrűje volt, ennek segítségével győzte le ellenségeit és vált hatalmas uralkodóvá. Más keleti mondákban is gyakran szerepel a varázsgyűrű, melynek elforgatásával földöntúli szellemeket idéznek meg, és állítanak a hősök szolgálatába. A gyűrű sokszor volt a történelem során valamelyik hatalom képviselője. Felmutatója előtt kinyitották a zárt ajtókat, és úgy fogadták, mintha az őt küldő személy jelent volna meg. Arábiában, Perzsiában a főurak drágaköves, személyi jeleket feltüntető gyűrűiket barótaiknak is kölcsönadták, hogy az akkori viszonyok között — a gyűrű felmutatása alapján — oltalmat, segítséget kapjanak utazásaik alkalmával. Az ókorban szokásos volt a rontó szellemeknek elűzésére varázslatokat végezni, és ezekhez a gyűrűket is felhasználták. Egyik ismert eljárás volt, hogy a gyulladásos sebek felett gyűrűs ujjal végeztek elhárító mozdulatokat. A középkorban Európában is divatossá váltak azok a különleges gyűrűk, melyeket szemmelverés, megigézés, átok távoltartására viseltek. A gyűrű a házasság jelképe, a hűségé, a kapcsolaté, mely a keleti népektől és a zsidóktól származik, és melyet a kereszténység is átvett. Mózes könyvében a pap házasságkötéskor megáldja a jegygyűrűt, mint a házasság jelképét. Az élet más területein is ilyen kapcsolatot jelképez. Az V. században a püspöki hivatal jelvénye a pásztorgyűrű volt. Erről először I. Miklós pápa tett említést: a gyűrű jelzi és érezteti azt a kapcsolatot, mely az egyház és a püspökök között fennáll. A bíborosok közvetlenül a pápától kapják pásztorgyűrűiket kinevezésük alkalmával. Később az alsóbb papság is bevezette a gyűrűk használatát. Elterjedt nemcsak a jómódú polgárság, hanem a papság körében is a drága gyűrűk viselése, a gazdagság fitogtatása. Ennek egyik emlékeztetője Szent Jeromos kifakadása a gyűrűkkel való hivalgás ellen. Megemlítik, hogy Vil. Henrik angol királynak 234 gyűrűje volt, és naponta másikat viselt. A gyűrű formája általában kerek. Régebben széles aranygyűrű volt a divat, pecsétgyűrűnek kiképezve vagy simán, mint jegygyűrű. Részben az arany árának állandó emelkedése, részben az elmúlt 80— 100 év divatváltozásai miatt a jegygyűrű keskeny lett, sima vagy enyhén cizellált felületű. Elmaradtak a nehéz, drágaköves gyűrűk. Bár a kígyóformájú vagy spirálalakú gyűrűk a népvándorlás korának jellegzetes ékszerei voltak, de kimentek a divatból, mégis időnként újra felbukkannak, de sokkal egyszerűbb és főleg simább és könnyebb kivitelben. A primitív népeknél ma is divatosak a láb-, nyak-, orr-, fül-, ajak-, csuklógyűrűk vagy karperecek. Ami pedig ott divatos, az megvan a modern világban is, mint például karperecek, fülkarikák stb., hiszen a divat felfrissítésére onnan veszünk át lehetőségeket, ahol ezek megvannak. Rudnay János A viseletek a korszak jellemzői A Magyar Nemzeti Múzeumban található az ország egyik leggazdagabb textilgyűjteménye. Nemcsak a történeti múlt emlékeit őrzik, konzerválják itt, de a ma tipikus ruhatárából is szemrevaló kollekciót tudnak bemutatni. Gyűjtési körük igen széles. „Mindent gyűjtünk, ami tipikus egy korszakra — mondja Földiné dr. Dózsa Katalin, a gyűjtemény vezetője. Viseleteket, hímzéseket, szőnyegeket, vagy aminek az anyaga textil, azt itt megtalálhatjuk. Ha egyegy korszak jellegzetes darabjai neves személyekhez vagy eseményekhez is kötődnek, különösen becses darabjai gyűjteményünknek! A történelmi vagy neves személyek tárgyai, ruházatuk szinte az élő személyiség jelenlétét, „létezését" valószínűsítik számunkra, akár a kiállítások vitrinjeiben, akár a kinyílt szekrényajtók gondosan letakart fogasai alól előbukkanó öltözeteiben, így csodálhatjuk meg Kossuth kormányzói atilláját, amelyet 1848—49-ben viselt, Deák Ferenc hímzett bőrtárcáját, vagy Erzsébet királyné fekete selyem ruhaderekát, melyet a véres dráma idején viselt. A 12 ezer darabból álló gyűjtemény a hímzésektől a szőnyegekig, a gyerektakaróktól a zászlókig, uszályfogótól a zsebkendőtartóig és a kesztyűtágítóig, a ruhadíszítő ékszerekig mindent magába foglal, ami kapcsolatban áll a divattal, a lakáskultúrával. Számos nagy sikerű nemzetközi kiállítás is bizonyítja a gyűjtemény gazdagságát. Mikor afelől érdeklődöm, van-e jelenleg olyan munkája, amin keresztül közelebbről is megismerhetnénk e szakma nehézségeit és szépségeit, Sipos Enikő egy köteg fotót vesz elő. A képeken Mária királyné (II. Lajos király felesége) menyaszszonyi ruháját láthatjuk. 1928- ban vásárolták meg Máriacellből, eddig csak állagmegóvás céljából végeztek rajta javításokat, az első komoly restaurálásra most kerülhet sor. Az 1500-as évek első évtizedeiből származó ruhát alaposan megviselték az évszázadok. Eleve nagy gondot okoz, hogy hogyan tudják alábélelni megfelelő anyaggal, hiszen egészen más alapanyagú szöveteket használnak ma már. De nem közömbös az sem, milyen varrófonalat, festéket használnak. Ezeknek az anyagoknak a megszerzéséhez valóságos társadalmi összefogásra volt szükség, hiszen a gyárakban kellett megrendelniük a megfelelő anyagokat, így például a Goldberger és a Lőrinci Fonó textilüzemei ingyen, térítés nélkül járultak hozzá e nemzeti kincset érő jelentős ruhadarab restaurálásához. A képeken teljes pompájában láthatjuk a ruhát, itt a műhelyben már csak darabjaiban csodálhatjuk meg az aranyszállal átszőtt zöld selyemanyagot. A restaurátor évszázadok halványuló kezemunkáját varázsolja újjá, élővé, nem kis feladatot és felelősséget vállalva. Macht Ilona Restaurált ruhák 1980. július 16., szerda A Sárköz első megörökítője „A szerelmi ismerettségek a szőlőkben történnek” megyének határmenti őrei volnának, de be is vannak sáncolva, mint határőröket illeti. Fest megyétől országos Dunánk, a tolnaitól pedig a kétnyarárkú Sárvíz választja el őket, s így szigetet képeznek, s e sziget egyetemleg Sárköznek neveztetik". Garay elsősorban a helyi hagyományokra támaszkodva ismertette a tájegység történetét. Leírta, hogy az itt lakók ősei nem voltak „közönséges" jobbágyok. I. Béla a szekszárdi apátság és a hozzá tartozó birtokok védelmére „szabados katonaságot" rendelt, s ezek leginkább a Sárközben laktak. Ezt a kiváltságot a Rákócziszabadságharc után vesztették el a sárköziek, mert a fejedelem oldalára álltak, s ezért később jobbágyi sorsra jutottak, melyben „máig tengődnek". A költő leírta, hogy a sárköziek hanglejtése eltér a környező lakosokétól, és több olyan szót használnak, ami más vidékeken nem ismeretes. Ezek közül összegyűjtött tizet, amelyeket szómagyarázatokkal együtt közre is adott. Megjegyezte, hogy aki hosszabb időt töltene a vidéken, az jóval többet gyűjthetne össze. Garay a következő szavakat írta le: balástya — ostoba; birizgál — motoz; baktatv a ló, mikor melege van; gyingya = zátony kullogó = kerítő; pacsangol — a sárban vagy vízben; poléta — azon rend, mely szerint robotolnak, egy polétában 16 ember van; rokolya — szoknya; suttogó = suhanc; toprongya fügyetlen. Garay ezeket ősmagyar szavaknak tartotta. Az itt felsoroltak legtöbbjét a mai napig használják a Sárközben. Garay volt az első, aki részletesen ismertette a sárköziek viseletét. „Igaz ugyan, hogy ez férfiak szintúgy gatyát és széles kalapot, csizmát és bocskort viselnek, mint egyéb parasztjaink; de szépeik tulajdonképpen azok, kik magukat viseletükben megkülönböztetik’. A nők „termetükre inkább nagyok, mint kicsinyek, de alkatuk mindig arányos és tömött; arcvonásaikat pedig általában egészséges és rendszeres kellem bélyegzi, s köztük nem egy valódi szépség". A menyecske a fején festett kendőt visel, amely alatt „fejkötő, goland (fekete szatying) és csipke szélekkel” van. A hajadon leeresztett s pántlikás hajtekercscsel jár, s ezt elöl pödrésbe sodorja, s „ünnepi alkalommal a pártát is feltűzi, vállaikról s gömbölyű karjaikról selyem vagy pillangókkal kihímzetten, omlik le az ingujjig. Derekukat szintén kihímzett s cifrázott fűzőváll övezi, mely alatt a habos rokolya alig ér térdig, ezer meg ezer redőkbe szedődve, s ha a legszigorúbb télben ködment öltenek magukra, a lábak mindazáltal, mindig fedetlenek". Lábbelijükre nagyon vigyáztak: „Sárga vagy veres csizmáikat vasárnapokon s ünnepeken veszik elő; de azokat is hónuk alatt viszik a templom küszöbéig, hogy el ne sárosítsák, s csak ott vonják piros lábaikra". Garay volt az első, aki megörökítette a nevezetes sárközi szokást, a szőlőpásztorkodást. „A szerelmi ismerettségek s elkendőzések általában a szőlőkben történnek, mert a hajadon nép nagy része egész nyáron által a'högyön' tartózkodik, s szőlőpásztorkodik. ...A legények rendesen munka után meglátogatják a ’högyöt’ s a szép leányt, s ott a nyájas holdvilágnál nem egy ismeretség köttetik”. A költő azonban meglátta a szigorú társadalmi törvényt is: azt, hogy a vagyon volt a fő szempont a házasságkötéseknél. Megjegyezte ugyanis, hogy a „legtöbb házasság convenientiából köttetik, midőn az úgynevezett 'kullogó' a leányt a legénynek vagy ezt a leánynak ’elajálja’ s szerelem helyett a szülők akaratja köti meg a frigyet”. Kisasszondy Éva Hazánk jellegzetesen szép tájegysége a Sárköz. A vidéket először Garay János, a Háry János írója örökítette meg. A „Sárköz" című tájrajza felöleli a terület történelmi múltját, gazdasági és társadalmi kérdéseit, foglalkozik a népszokásokkal, viselettel és ismerteti a nyelvjárási sajátosságokat. A szociográfikus tanulmány először 1833-ban a „Regélő” című lapban jelent meg. A cikkben először földrajzilag határozta meg a költő a Sárköz fogalmát. Felsorolta az ide tartozó Tolna megyei falvakat: Őcsényt, Decset, Pilist és Nyéket. Érdekes módon az ötödik községről, Bétáról nem tett említést. A falvak Tolna megye „északkeleti fokától nyugatkeleti széléig nyúlnak el csaknem egyforma távolságban egymástól, mintha az említett