Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)

1983-01-13 / 12. szám

1983. január 13., csütörtök Dunántúli napló PHIP nap Sellyén léptéjén a sellyei főutca így szombat délelőtt. Pedig szabad szombat ez a legtöbb itt lakónak, a helyben dolgozóknak éppen úgy, mint a bejáróknak, és nincs tanítás az iskolában sem. A szabad idő azonban nem­csak szabad valamitől, hanem szabad valamire. Például a házkörüli munkákra. — A szombat a legkemé­nyebb munkanapok egyike — mondja Sághi Mihály, a nagy-­­ községi közös tanács elnöke, aki szombat délelőtti ügyeletet tart. Ám hivatalos ügyeket sem intéznek ilyenkor az emberek, jó, ha egyetlen bejegyzés ta­lálható a naplóban hónapokra visszamenően.­­ Szinte min­denki foglalkozik valamivel otthon: a legfőbb jövedelmi forrás a sertéstartás és a fó­­b­akertészet: a zöldség, diny­­nye. Amit hétköznap nem tud­nak elvégezni az állatok közül, az szombatra marad a férfiak­nak, az asszonyok szombaton mosnak, takarítanak. Ilyenkor emelkednek leggyorsabban a kalákában épített házak fa­lai. Ha kimenne a határba, hallaná, hogy bőgnek a mo­torfűrészek, az erdőgazdaság­nál vásárolt fát is most gyűjtik be. Bari István nyugdíjas áfész­­előadó kifejezetten örül an­nak, hogy az emberek szomba­ton délelőtt otthon vannak, tanácstag ugyanis, és szomba­ton biztosan mindenki elérhető hivatalos ügyben is. Különben a kertben találom, a fóliasát­rak fűtését szereli. — Most hoztam ki a palán­tákat — mondja. — Majdnem ötvenen vagyunk az áfész­­szakcsoportban, segédmun­kástól tanárig. Fáradságos, de megéri, jó pénz van benne, akárcsak a méhekben, nyulak­­ban. — Mire gyűjtik a pénzt? — A fiatalok többsége hát­ra — új utcasorok épültek az elmúlt években. Nekem há­rom szenvedélyem van: a fó­liázás, a sport meg az utazás. Európából már csak két or­szág van hátra, ahol nem jár­tam: Ausztria, Görögország. Általában a művelődés dol­gai csak sokára kerülnek szó­ba. Akkor is először a tévé, mint a legfőbb szórakozás. Az­után néhány magyarnóta­ est a presszóban, szervezett látoga­tás a pécsi színházba. Az álta­lános iskolások színjátszó köre, a fiatalok diszkója. A könyv nemigen. Pedig szép a könyv­tár, tágas, meleg, otthonos. Minden szombat délelőtt nyitva tart. — Nyolcszáz olvasóm volt tavaly, annak majdnem fele 14 éven aluli — mondja Páll Andrásné könyvtáros. — Szok­tunk s­ó—olvasó találkozókat rendezni, működik könyvbarát szakkör, de nem a hét végén: a diákok is, a felnőttek is szí­vesebben jönnek hétköznap. A szombat délelőtt azoknak a középiskolásoknak fontos, akik ilyenkor érnek rá lexiko­nokat forgatni az iskolai fel­adatokhoz. De ők kevesen van­nak. Majdnem hatszáz általá­nos iskolás van Sellyén. Mit csinálnak egy ilyen téli szom­bat délelőttön? Tévét néznek otthon. Nagyobb választék nemigen adódik, hiszen nyári sportlehetőségek már, téliek még nincsenek. Sem az iskola, sem a művelődési ház nem kínál semmit ennek a korosz­tálynak. — Az a tapasztalatunk, hogy a hétvégi szabad időben nem jönnek az emberek, hiába rendezünk akármit — mondja Csutorás Jánosné művelődési ház igazgató. — Csak a sza­bó-varró tanfolyam él meg szombaton délután. Minden rendezvény drága, a pénzünk meg kevés. Hogy mi kellene az embereknek, azt én nem tudom kitalálni, míg ide nem jönnek és meg nem mondják. — Ha én egy tízéves srác lennék, és szombat délelőtt bejönnék a házba, hogy vala­mivel agyonüssem az időt, mit tudna ajánlani? — Ilyen nem fordul elő. Nem jönnek . . . Lehet, hogy nem ok nélkül. Televízió, néhány társasjáték, hideg, barátságtalan terem és néhány poros pingpongasztal van itt. Valóban, miért is jön­nének? — Anya, levehetem a levest a tűzről? — a nyolcadikos Gé­­czi Sándor ezzel a kérdéssel nyit be a szobába, mintegy illusztrálva, amit az édesanyja az imént mondott: „Nálunk közös munkával kezdődik a hétvége, a fiúk segítenek a háztartásban". Géczi Sándorné egyedül neveli két fiát: a na­gyobbik Pécsett jár gimná­ziumba — szombaton, vasár­nap együtt a család. — Délelőtt takarítás, mo­sás, főzés. Délután közös prog­ram: itthon olvasás, zenehall­gatás vagy kirándulás, néha összejövetel baráti társaság­ban. Moziba ritkán, színházba gyakrabban megyünk. Géczi Sándorné pedagó­gus. Az a tapasztalata, hogy kevés szülő szervez közös prog­ramot a gyerekeivel a hétvégi munkaszüneti napokra. Kara Rudolfék eszerint a ke­vesekhez tartoznak. Szombat délután már egy aznapi kirán­dulásról — bár nem kimon­dottan szórakoztató program­ról — számolhatnak be. Meg­jöttek a szentlőrinci vásárról, ahová malacokat vittek eladni. — Az idén először hizlalunk — mondja Kara Rudolf. — A feleségem fodrász, én rádió­tévé szerelő vagyok, viszonylag könnyen be tudjuk osztani az időnket az etetéshez. Kóráék szép, kétszintes tár­sasházban laknak az Ifjúság úton. A ház mögött kert, Vo­nyarcvashegyen szőlő, hétvégi ház. A családban két gyerek van, Rudi nyolcadik, Ágota második osztályos. — A feleségem kéthetenként szabad szombatos, én minden héten. Igyekszünk, hogy amikor két napig együtt van a csa­lád, akkorra iktassuk be a na­gyobb kirándulásokat, rokon­látogatásokat. — A hét végére nem ha­gyunk leckét — mondja Ko­ráné. — P­éntek este, legfel­jebb szombat délelőtt el kell végezni a tanulást. Egy kis be­vásárlás, takarítás, aztán jöhet a tévé, játszótér, olvasás, le­­mezezés meg a barátok. Ha tovább maradnék, aka­dályoznám a készülődést a másnapi disznóölésre. Végig­sétálok még a főutcán. Késő délután megélénkül a falu, a fiatalabbak a presszóba, az idősebbek a vendéglőbe men­nek. És a legtöbb ablak mö­gött már 5—6 órakor világít a televízió képernyője. Gárdonyi Tamás Szokolai István felvételei D­ljas szabad szombat Munka a házban, a ház körül A szülők dolgoznak, a gyerekek tévéznek Géczi Sándorné: Délelőtt házimunka, délután olvasás, zenehall­gatás, kirándulás Kára Rudolfnak és Ágotának a tanulás után következhet a ját­szótér, a barátok és a lemezhallgatás 3 Új professzorok a JPTE Tanárképző Karán Bécsy Tamás Pécsett kezdte tanárként, mégpedig a pécsbányatelepi általános iskolában, amely idő­szakot élete kellemes emléke­ként tartja számon. Majd a Nagy Lajos Gimnázium követ­kezett, azután a volt Pécsi Ta­nárképző Főiskola. Innen került az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem összehasonlító és Vi­lágirodalmi Tanszékére do­censnek. Ott nevezték ki egye­temi tanárnak 1981-ben. Világ­­irodalmat, drámatörténetet ta­nít és drámaelméleti speciál­kollégiumot vezet ma is az ELTE-n. Az irodalomtudomá­nyok doktora, rendszeresen publikál a különféle szakla­pokban, folyóiratokban, tanul­mányokat, olykor színházi kriti­kákat.­­ Most - az ELTE-n meglévő elfoglaltságai mellett — elvál­lalta a JPTE irodalmi tanszéké­nek vezetését. Milyen meggon­dolásokkal? — Olyan oktatás lesz itt, ami Magyarországon még sose volt cél: egységes képzésben része­síteni a jövő általános és kö­zépiskolai tanárait. Bár eddig is tanított általános iskolai ta­nár gimnáziumban és megfor­dítva, most többről van szó. Ez nem pedagógiai kérdés véle­ményem szerint, hanem más: a tanároknak olyan szemlélet­­módjuk legyen az irodalommal összefüggő összes kérdésekről, hogy mindkét helyen tudjanak eredményesen dolgozni. Ehhez pedig szükségszerű volt módo­sítani mind a bölcsészkari, mind a tanárképző kereteket, nem azért, mert bármelyik is rossz lenne, hanem mert más a cél. Az egyetemnek alapelve lesz, hogy heti 24 óránál ne legyen több - szemben az ed­digi 30-40-nel -, de a diák­nak egy sereg dolgot önállóan kell megtanulnia. Ezt az önálló tanulást az oktatás mintegy csak irányítja. A hallgató meg­kapja az irodalom különböző szemléletmódjait, köztük — és ezt nagyon szeretném hangsú­lyozni — az irodalom szociál­pszichológiai szemléletmódját. A szociálpszichológia segíti el­látni a teendő irodalomtanár feladatait a tanórán is az osz­tálycsoport esetében, a kolle­giális kapcsolataiban is, de a városban, községben, ahová kerül, a sajátos értelmiségi feladatait is. Emiatt is, meg a képzés hatékonyabbá tétele érdekében szeretnénk majd indítani egy olyan szakot, hogy magyar irodalom és nyelv. Ter­vezzük az esztétika oktatását is, szakpárban az irodalommal. - ön kezdettől ismeri az új tanárképző kar létrehozásának terveit, nehézségeit. Miben lát­ja jelenleg a legnagyobb ne­hézséget? — Egy új szisztémát elkez­deni leginkább olyanokkal le­het, akik az egyetemi oktatás­ban — és persze a saját szak­májukban — járatos emberek. A pesti egyetemről, tudomá­nyos intézetekből nemigen jön­nék le egy ilyen munkára, ami összehasonlíthatatlanul nehe­zebb, bonyolultabb és időigé­nyesebb, mint mondjuk egy-egy speciálkollégium megtartása Szegeden vagy Debrecenben. Itt az új képzés tartalmi kidol­gozása, a főiskola keretében tevékenykedett munkaerők se­gítése is az ő vállukon nyug­szik. De itt - hadd legyek őszinte — anyagi problémák vannak. A rendeletek szabá­lyozzák a másodállásért kap­ható összegeket, és nem diffe­renciálnak. Eddig még sikerült megoldani a személyi kérdése­ket, de mindig nagy nehézsé­gek árán. S van egy másik probléma, ami szintén anyagi természetű. Úgy szeretnénk csi­nálni, hogy nem lesz külön elő­adás és külön szeminárium, hanem ezek vegyesen és folya­matosan követik egymást. Az új egyetemi szisztéma feltétle­nül megköveteli a hallgatókkal való csaknem egyéni, de leg­alábbis kiscsoportos foglalko­zást. De a rendeletek meg­szabják a csoportok számát és létszámát. Aki valaha tanított egyetemen, tudja, hogy 22 fő­vel nem lehet megfelelő mun­kát végezni. A rendeleteken kí­vül akadályt jelent a státus­hiány is, ígéretek vannak, re­méljük, megvalósulnak. Csak jellemzésül említem, hogy a pesti egyetemen öt, a debre­­cenin 4, a szegedin 3 irodalmi tanszék működik. Itt egy van, s ennek el kell látnia még azo­kat a feladatokat is, amelyek­re amott külön esztétika tan­szék hivatott.­­ Nehézségek tehát akad­nak. Miért vállalják mégis töb­ben ezt a munkát? Ön például miért? — Mert érdekelt a feladat. Szépnek, izgalmasnak találtam. Egyelőre persze még csak a körvonalak láthatók. Majd amikor már hallgatók is lesz­nek, másként fog festeni a kép. A problémák elénk kerülnek és meg is fogjuk oldani őket. Két­­három éven belül kialakul a gyakorlat. Mire a legelső hall­gatók harmadévesek lesznek, már világos arculata lesz az új tanárképző karnak. H. E. Nehéz az átmenet az általánosból a középiskolába Baranya megyében tan­évenként egy gimnáziumra való diák megbukik és ugyan­annyi kimarad középiskolá­ból. Riasztó adat, és nem jobb az országos kép sem. Nem véletlen, hogy az oktatási szakemberek régóta keresik, mi az oka az általános és kö­zépiskola közti ilyen nagy­mértékű törésnek. Egy-egy vá­ros, megye pedagógusai már azelőtt is foglalkoztak ezzel az aggasztó jelenséggel, négy évvel ezelőtt pedig a minisz­térium elrendelte, hogy (nem minősítő, hanem helyzetmeg­állapító céllal) a középiskolák első osztályaiban központilag kidolgozott kérdések alapján mérjék fel a tanulók ismere­teit magyarból, oroszból és matematikából. Az eredmény nyugtalanító — akár azt a statisztikát néz-. zük, amely például a pécsi Széchenyi Gimnázium és Szak­középiskola elmúlt 15 évében a 2800 elsős tudásáról vall, akár azt, amely a megye va­lamennyi általános iskolájá­ból a megye középfokú intéz­ményeiben továbbtanuló diá­kok eredményeit rögzíti. Mert bár az többé-kevésbé termé­szetesnek tartott tény, hogy a középiskolában romlik az általános iskolai tanulmányi átlag, az azért mégsem ter­mészetes. Hogy másfél évti­zed alatt mindhárom tárgy számszerű átlaga csökkenő tendenciát mutat. Hogy min­den évben alacsonyabbak az általános iskolai tanulmányi átlagok, s hogy ezt követik a középiskolai eredmények is. A felmérések bizonyítják: a kö­zépiskola elkezdésekor a ta­nulók zöme az alapozó isme­retekből a felét sem tudja an­nak, amit kellene. Mi ennek az oka, és mit le­hetne tenni? A Baranya me­gyei középiskolák igazgatói munkaközössége erről tanács­kozott a minap a városi és járási osztályvezetők, tanul­mányi felügyelők részvételé­vel. A két előadó — dr. Er­­hardt Imre, a pécsi Széchenyi és Vas István, a szigetvári Zrí­nyi Gimnázium igazgatója — igen rokonszenvesen nem az általános iskolára hárította a felelősséget, hanem társadal­mi összefüggésében elemezte a tennivalókat — a középis­koláét is. Egyetértettek abban, hogy a tanulás presztízsének álta­lános csökkenése, a fiatalok bizonyos távlatvesztése, az anyagiasság előtérbe kerülése és a gyerekek családi elké­­nyeztetése egyformán közre­játszik a vázolt helyzet kiala­kulásában — vagyis, nemcsak oktatási, hanem nevelési fel­adatok is vannak. Bizonyos, hogy az általános iskola szi­gorúbb, következetesebb mun­kája legalább annyit segítene az eredmények javításában, mint a középiskolai tanárok jobb pedagógiai felkészítése. Szükség lenne arra, hogy mindkét fok tanárai a mainál jobban ismerjék egymás mun­káját, a tantervi, órarendi kö­vetelményeket és az eltérő módszereket; arról nem is szólva — diákóhajok tanús­kodnak erről! —, hogy milyen nagy szükség lenne több igazi tanár-egyéniségre. S ha mint egyik legfonto­sabbat megjegyezzük, hogy közvetlenebb — például be­szélgetésben is kifejezésre ju­tó! — kapcsolatra van szük­ség tanár és diák között; hogy a munkára való nevelésben milyen nagy szerepe van az iskolának, akkor utána és ve­le együtt kell megjegyezni: mindez semmit sem ér a csa­lád segítsége nélkül. Nem­csak fontos politikai doku­mentumok szögezték le ezt már oly sokszor: gyermekeink jó vagy rossz közérzete és ta­nulmányi eredménye is bizo­nyítja számunkra. G. T. Eszmények, közérzet, tanulmányi eredmény Pályázati felhívás Jövőre ünnepli fennállásának 30. évfordulóját a pécsi Szabó István Úttörőház. Ebből az al­kalomból a megyei és városi tanács, az úttörőelnökség, az Ifjúsági Bizottság, a Hazafias Népfront, a Pedagógus Szak­­szervezet és az úttörőház pá­lyázatot hirdet, amely elméleti jellegű írásokban, módszertani dolgozatokban, személyes visz­­szaemlékezésekben kívánja rög­zíteni és közkinccsé tenni az elmúlt 30 év mozgalmi tapasz­talatait. A pályázatokat (5—15 gépelt oldal terjedelemben) 3 gépelt példányban kell beküldeni az úttörőház címére (Pécs, István tér 17), 1983. május 31-ig. A pályadíjak 500-tól 5000 forin­tig terjednek témaköröktől füg­gően.

Next