Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)
1983-08-06 / 216. szám
Zsellérsors Az 1940-es években, 14 éves koromban a Somogy megye Nagyberki pusztán félkonvenciós uradalmi gyalogbéres cseléd voltam. Anyai nagyszüleimnél nevelődtem, kétéves koromtól. A családban öten voltunk, nagyszüleim, Imre nagybátyám, a felesége és én. A nagybátyám 30 éves volt. Állandóan harcban állt a földesurakkal, a pusztai vezetőkkel. Erre a sorsra kerültem én is. 1940 januárjában kegyetlen hideg sanyargatott bennünket a pusztán, ha esett az eső, vagy a hó, bármilyen rossz idő volt, dolgozni kellett a mezőn. A kocsisok, a négyökrösbéresek szántottak, mi meg gyalog béresek, napszámosok a 40 hold kukoricaföldön napkeltétől napnyugtáig az összefagyott trágyát szórtuk szét. Nem tudom, hány fok hideg volt. Nagyon fáztunk. Egyujjas kesztyűnket még zsákanyaggal is beborítottuk, mégis fázott a kezünk. Lábbelinket ruhadarabokkal kötöztük be. A hideg annyira belealudt az ujjainkba, hogy a fájdalomtól sírtunk. Amikor kialudt a hideg, akkor meg parázstüzes volt a kezünk, s utána zsibbadni kezdett. A zsákdarab rongyokkal úgy néztünk ki, mint a koldusok. Délelőtt 9 óra volt, de a hideg nem szűnt. A napszámosok kiálltak a munkából, és hazamentek, mert nem bírták a komisz hideget. De mi, konvenciós gyalogmunkások nem hagyhattuk ott a munkát. A hideg ellen úgy védekeztünk, hogy a kezünket egymás hóna alá dugtuk. Közelünkben a cselédek lovakkal, ökrökkel kínlódva szántották a csontkemény kukoricaföldet. Egy-két helyen fel-felpislákolt a meggyújtott gaz lángja. Mi nem mertünk tüzet rakni, mert nyomunkban volt a csősz. Kijött a mezőre a pusztagazda és meglátta a fel-felvillanó lángot. A kocsisokhoz és a béresekhez ment. Azt kérdezte: — Ki merészelt itt tüzet rakni? Bátyám negyedmagával állt az elégett gaz helyén. Hallgattak. A pusztagazda éktelenül káromkodott. — Az anyátok hétszentségét, nem beszéltek? Na, így is jó! — Gazda úr! Fázott a kezünk, azért gyújtottam meg a gazt — mondta Imre bátyám. A gazda kampósbotját ütésre emelte. Imréhez közeledett. A bátyám a botot kicsavarta a kezéből, és amilyen messzire tudta, elhajította. Eközben odaérkezett az első kocsis, elment a botért és visszahozta, majd átadta a pusztagazdának. A gazda dühösen eltávozott az irodájába. Kihívta Mosdós községből a csendőröket. Én a bátyám után mentem, és a pusztagazda irodája közelében elrejtőztem. Imrét a csendőrök az irodába hívták. Puskatussal a lába fejét ütötték. A község esküdt emberei pedig hagyták. Futótűzként terjedt el a pusztán, mi történt. Senki emberfia a bátyám mellett nem szólt. A kilátástalan cselédsors nap-nap után elkeserített. Föltettem magamnak a kérdést: így kell egész életemet végigélni? Ha most nem is, egy idő után bizonyára bele kell törődnöm. Miért nem járhatok iskolába, mint a jobbmódú falusi gyerekek? Miért érdemelnek ők többet a sorstól? A sorsom nem hogy jobbra fordult volna, hanem roszszabbodott. Bátyámék elmentek, hárman maradtunk. És bekövetkezett, amit már korábban sejtettem. Találkoztam a pusztagazdával a magtár előtt. — Gyerek! Június elseje után nem tartunk igényt a munkádra, keressetek lakást is. Ha nem mentek ki szép szóval, akkor kirakjuk a vackotokat! — mondta. — Miért, gazda úr? — kérdeztem. — Azért, mert jobb, ha ti nem vagytok itt. Felsőhetény pusztáról is azért kellett eljönnötök, mert elégedetlenkedtetek. Nem vártuk meg, hogy az urak kis szegényes ingóságunkat kipakolják az utcára. A legközelebbi faluba, Szabadiba mentünk. Ott megnyugodtunk a zsellérek között. Az árendás lakásért egy hónapban 20 pengőt fizettünk. Élni kellett, alkalmi munkát végeztem. Mentem kapálni napszámba a jobbmódú polgárokhoz. A legnagyobb dolog idő volt: kezdődött az aratás. Nagyberkiben Rajci János 1. középparaszttól 10 holdkő-4nyérgabona aratást vállaltunk. Felváltva kaszáltunk nagyapámmal, aki akkor 62 éves volt. A nagyanyám — 60 éves! — szedte utánunk a markot. Én akkor töltöttem be a 14. életévemet. Az aratás idején hajnal- ban kimentünk nagyapámmal a határba kötelet fonni. Nagyanyám otthon megfőzte az ételt. Nem nagy választék volt, bab- vagy krumplileves. Hogy az étel meg ne savanyodjon a tűző napon, a közeli kukoricásban sarlóval lyukat ástunk, s oda földeltük az edényt. Három hétig arattuk a 10 hold gabonát. Részesaratók voltunk, minden tizedik képe volt a miénk. A sovány földek gyengén fizettek. Csak 7 méter mázsa gabonát kerestünk, de örültünk annak is. A gabonát a pógár kocsijával lakásunkra szállították. Ezért további 2 nap kellett dolgozni, kaszálni vagy kapálni. Aratás után Nagyberki községbe mentem Lénárd Ernő cséplőgép-tulajdonoshoz, hogy idénymunkára fogadjon fel a cséplőgéphez. A tulajdonos azt mondta: Rendben van fiam, szerződtetlek, de csak félrészes munkásnak. — Az kevés. Az egész részt szeretném, és a munkát is elvállalom — mondtam bátran. Alaposan végignézett rajtam a cséplőgép-tulajdonos. — Hát fiam, nem lesz könnyű. Még a meglett férfiaknak is jól fel kell kötni a gatyájukat, hogy helyt tudjanak állni! Egyik nap a kévéskazalon, másik nap a szalmakazalon, harmadik napon meg a zsákolás. Legnehezebb munka a kévéskazalon volt, mert minden szem gabonát meg kellett emelni. Bármennyire tűzött a nap, vagy fújt a szél, a kévéket akkor is fel kellett adogatni a cséplőgépre az etetőnek. A szalmakazalon is nehéz volt a munka, a 26—28 fokos melegben az emberek egész testén folyt az izzadtság. A zsákolás nagy fizikai erőt követelt, mert 50-60-70 kilós zsákokat kellett a létrán a padlásra felvinni. Sok helyen olyan kicsi volt a padlásajtó, hogy csak hason csúszva, négykézláb lehetett bejutni. Nagyanyám mindennap ebédet hozott. A fáradtságtól sokszor az étel alig ment le. Ha nem esett az eső, mindennap hajnali 4 órakor kezdtük a munkát, és napestig végeztük a cséplést. Az volt a jó, amikor egyik gazdától a másik szérűskertjébe mentünk át. Addig lehetett kicsit pihenni. Nagyberkiben, Kisberkiben, Mosdóson, Botéban és Keresztúron dolgoztunk azon a nyáron. A kenyérgabonánk így egy évre megvolt, de még be kellett a tüzelőt szerezni, árendát fizetni, meg a napi háztartáshoz szükségest megvásárolni. A megélhetéshez további napszámos munkát kellett vállalnunk. Jeli József Vajda Lajos művészete A második világháború befejezésének 40. évfordulójához közeledve sokasodnak a visszaemlékezések, de a tragikus évfordulók is. Közéjük tartozik Vajda Lajosé, a modern magyar festészet avantgarde irányának legnagyobb egyéniségéé is, akinek a végzet mindössze 33 évet adott. 1908. augusztus 6-án született Zalaegerszegen. Egész életét szinte katasztrofális nyomor kísérte. Apja még az első világháború idején Szerbiába költözött, ahol a gyermek számára később oly nagy jelentőségű ikonművészettel ismerkedett meg. Később a család Szentendrén talált megélhetésre. A Duna menti kisváros volt kevés megszakítással Vajda életének háttere. Ő lett a szentendrei iskola legnagyobb hatású, máig kisugárzó mestere, aki a fasizmus, a fajgyűlölet egyre vadabb tombolása közepette tudatosan hirdette a népek közötti összefogást, hidat akart építeni Kelet és Nyugat művészete között. A Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke volt. A konstruktivizmussal Kassák Lajos Munkakörében ismerkedett meg. Alapvető művészeti élménye 1930-34. közötti párizsi tartózkodása volt, ahol a kor szinte minden művészeti törekvésével megismerkedett. Először az orosz filmművészet hatására fotómontázsokat készített szürrealista felhanggal. A montázstechnikát haláláig alkalmazta, de saját mondanivalójának megfelelően teljesen átalakította. Budapestre hazatérve a dolgok alapformáit kutatta: „valami új témakört keresek, építek ki magamban, a dolgoknak titkos, elvont lényegét akarom kibontani. De mindig a konkrétból, a valóból kiindulva keresem a dolgok ősforrásait.” Először a népművészethez fordult. Barátjával, Korniss Dezsővel együtt Szigetmonostoron gyűjtötte a népi múlt emlékeit. Anyagát a legnagyobb következetességgel felépített, szimbolikusszürreális formanyelvű művein használta fel. Alkotásainak zöme rendkívül tiszta rajzú, erősen konstruktív szerkesztésű grafika, amelyeken a szerb, magyar és zsidó ■kultikus alapmotívumok vegyülnek a mindennapi életre utaló, csupán a lényegre sűrített ház, templom, alma, tányér stb. formákkal. A sötétedő végzet ellen a kollektív művészet időtlenségében keresett és talált megnyugvást. 1934-ben saját, arcképeinek sorával kezdődött a szláv ikonokhoz visszanyúló ikonkorszaka. A fasizmustól, a haláltól való rettenet töltötte be utolsó éveit. Munkái ekkor félelmetes víziók, hatalmas szénrajzok, melyeken tudata mélyéről feltörő, madárszerűen csapongó, démoni hatalmakkal küzd. 1940-ben munkaszolgálatra hívták be, de éhségtől, nyomortól legyengült teste nem bírta tovább a megpróbáltatásokat. Nyolc hónapi szenvedés után a tüdőbaj tett pontot az új magyar művészet európai rangú, iskolateremtő alkotójának megpróbáltatásokkal teli életére. Brestyánszky Ilona Önarckép Tanulmányfej Szentendrei házak két templommal KERESZTURY DEZSŐ Szilánkok 1. A mi cicánk, a hajdani elindult fajt fönntartani: cicában is hamis , nő, soha nem tért hát vissza ő. Öregszel, őrizd hát magad, beosztva, okosan, ö rég folyóba fűlt a patak, s a folyam deltába hal. 3. Ahogy a karácsonyfa alatt ültek, mindketten a halál jegyesei, parázslovak még, két csaknem kihűlt test : nem lehet őket elfelejteni! 4. Ne státuszszimbólumokat adjatok kiégve, unottan, de mit hű szív hű szívnek ad egy-egy égő csipkebokorban. t PARDI ANNA Alszunk összefonódva és ébredünk szertefutva, a szerelmes szinteket oldja tömeg és napfény, értelmünkbe begyűrűzik sok veszély; a világ durvul, sokasodik, űz és sért, a számítóközpontok jövőt számítanak s az ember saját benső adatait is alig ismerve reménykedik, számit és élő lejtőn kell felfelé mennünk annyiszor, mozgásképtelenül és viaskodva; add a kezed, és ne add, amit csak önzésből kérnék, add a jószándékot, és ne add a sérülést, add a jövőt, és ne csak a lakásfalak négyfelé húzó jelenét.