Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)
1986-09-27 / 266. szám
A török Itt ül a török és sír. Arcát a kezébe temeti, vállai rázkódnak. Sír hangtalanul, vigasztalhatatlanul. Körülötte mosolygós arcok, egy szőke lány átöleli a fejét, babusgatja, mások a vállát veregetik. „Jól van, most már embereid meg magad .. A török örömében sír. Az imént eljátszott egy dalt, egy széki négyest. Hallás után tanulta meg, hevenyészett kottából. Húzta-vonta a hegedűt félreülve. Miközben a terem közepén csámpás polka hömpölygött, a török rendületlenül gyakorolt. Egyszer aztán fölfigyelt valaki a megmegbicsakló hegedűszóra, az olasz harmonikást kurta kézmozdulat hallgattatta el. Ez most sértődötten figyeli, mi az a nyekergés ott a sokadalom közepén. A bajuszos török meredten bűvöli a papírt, már ráérzett a sántító ritmusra, csak a sor végi kádenciákat kanyarítja törökösen. „Nem úgy van az, mint volt régen / Nem az a nap süt az égen / Nem az a nap, nem az a hold / Nem az a szeretőm, ki volt.” Bekapcsolódik a magyar kontrás, most már könnyebb a fiúnak, kibújik a dallam a harmonikákból. Eljátszanak két-három versszakot, egetverő az ordítás: Sikerült! Adnan eljátszotta! Az olasz értetlen arccal hajtogatja össze a harmonikát, s kiballag cigaretázni. A török pedig sír. Az ankarai zenetanár most akarat nélküli kisfiú. Bizonnyal élete legszebb estéje a mai, kétezer kilométerre az otthonától, egy olasz kisváros barokk kastélyának földszinti termében. Egy török a nap hőse. Mindenki őt ünnepli. Európa nyugati felének lekezelt bérmunkását, kukatisztítóját, megannyi „i,aus”-szal megugatottját. Az ' autópályák örök vándorát, oszmán örökségének teherhordóját. (Lám, itt is csak ötvenágyas szobát adtak tánccsoportjának.) De most nem lát, nem hall semmit. Sír egy ajándék dal fölött, amit magyar testvéreitől kapott. Boldog. Nem tudja, hogy a török e dal szülőföldjén annyi, mint gyilkos haramia, gyermekrabló, városokat felégető, asszonyokat megbecstelenítő rettegett pogány. Törökvész, törökdúlás. Rossz szomszédság, török átok. Vigyen el a török! Tán nem is sejti, hogy Szolimán hadait miért nem fogadták itt felszabadítóként, miért nem óhajtottak egyesülni a „béke és nyugalom” kontinensnyi birodalmával. Hiszen török—magyar két testvérnép! Együtt éltek már, úgymond, az őshazában is. Befogadtuk — mondhatod — Rákóczit, Kossuthot, Bem József mohamedánként halt meg Aleppóban. Nemcsak romboltunk, de építettünk is nálatok, fürdőket, mecseteket, minareteket. Miért nem fogadtátok el? Lám, a felszabadítók, ők tán kesztyűs kézzel bántak veletek? Ki mészárolta le déli vidékeitek maradék népét, ki robbantotta föl váraitokat? Zrínyi, aki ellen sokat hadakoztunk, időben megmondta: nem mindegy, ki jön a török után. Szatmár, Mádéfalva, Világos — kellett ez nektek? Jól van, török, felejtsük a múltat. Teremtsünk új őshazát itt az idegenben. Fogadd ezt a dalt kéznyújtásnak. Miért haragudnánk már rátok? Lányaitok szépek és barátságosak, fiaitok hetykék és rámenősek. Nemcsak kínt és fekete levest kaptunk tőletek, hanem legfontosabb szavainkat is. Látod, milyen furcsán néznek itt ránk, akiket mulattatni jöttünk? Minket cigánynak, csikósnak és betyárnak tartanak, benneteket háremet gyűjtő nomádoknak. Teszünk rá, igaz, Professzor? Ne sírj hát, húzd el mégegyszer, aztán igyunk magnum aldumust ebből a gyaur chiantiból. Serefet egészségedre! Havasi János Új irodalom a Vajdaságból A hatvanas évek elején az új Symposion folyóirat huszonéves szerkesztői: az ifjan, de méltán koronázott — mert mindig méltó és méltányos, ha az ifjú tehetségeket is koronázzák — nagy nemzedék: Tolnai Ottó, Ladik Katalin, Domokos István, Bosnyák István, Végel László és a többiek után ismét erős, új csapat kopogtat a vajdasági irodalom ajtaján, a magyar irodalom ajtaján a Vajdaságból. Majoros Sándor, Varga Szilveszter, Beszédes István, Pásztor Sándor, Gimpel Tibor és a többiek, a havonta való összejöveteleikről magukat „HB csoport"-nak nevező fiatalok mostanában teszik le első figyelemre méltó munkáikat arra a közös asztalra, amelyiket sokszor úgy érzem, nem ül körül elég figyelmes és újságra éhes közösség. Úgy tűnik, kirajzásuk nem szórványos, nem egyedi: a szlovákiai magyar irodalom ifjai — Hizsnyai Zoltán, Patus János, Krausz Tivadar és más, jeles indulók — révén szintén a nyolcvanas évek elején mutatja a megújulás törvényszerű, mégis mindig szorongva várt jeleit. De hasonló jelenségek biztatnak a Kárpátaljáról, s biztatnak bizonyosan Erdélyből is. Mint ahogy a hazai ágak, is mostanában hajtanak erőteljes, új hajtásokat. Kemény István, Vörös István, Kun Árpád, Tóth Krisztina, a szegedi Harmadkor és a budapesti Jelenlét körül csoportosuló fiatalság is ugyanennek a nemzedéknek az ígérete. Tudom, hiszen már annyi okos ember bizonyította, hogy a „nemzedék" nem esztétikai kategória. Nem is az. De a vaknak is látnia és a süketnek is hallania kell, hogy minden új ifjúságban elemi és elsődleges a maga-megkülöböztetés vágya. Ahogy az „örök ifjúság" esztétikájának hirdetői — az időközben fájón mégis eltávozott —, az első avantgardisták óta minden avantgárd, éppúgy minden ifjú nemzedék is avval a csalóka, ám annál részegítőbb hittel áll a világ elé, hogy velük kezdődik minden. Tehát különbözik minden valamirevaló új nemzedék, mert elemi természeténél fogva különbözni akar. Úgy folytat, hogy egyben a folytonosságot magát tagadni kívánja. Ez a törvénye, így hát ne csodálkozzunk, ha a magyar irodalom különböző árhullámokban fáziseltolódásokkal, de végül is teljes egészében átvonult neoavantgard után az új nemzedék annak tagadásával áll elibénk. Ez a tagadás azonban csak mint totális, kizárólagosságot igénylő esztétikai diktátumot tagadja - joggal — a neoavantgard ízlés és íz világát. Annak eredményeit, a nyelvi megújulást, strukturális gazdagságot, formai sokszínűséget, a „minden költészet is lehet” felfedezését magáénak vallja, élvezetesen és természetesen használja a maga új arcának megfogalmazására. Nem szembenállás ez, sokkal inkább külső megjelenésbeli elhatárolódás. A polgárpukkasztó, mámoros, fanyaron és játékosan dekadens, elkülönülő és tarkára festett — de belül őszintén átérzett — neoavantgarddal ellentétben a szélesebb társadalmi közösséggel egy sorsot vállaló, sőt művészlényegét épp ebben átélő magatartás jelentkezésére lehetünk figyelmesek. Fiatalságuk tényeit áttételek nélkül vállalják, ám kiábrándítóan veszélyeztetettnek, sőt veszélyt kihívónak érzik és tudják ezt az ifjúságot. Legfőképpen abban különböznek a közvetlen megelőző nemzedékektől, hogy szertelen külsőségek nélkül is képesek megdöbbenteni a kiszolgáltatottság — közös kiszolgáltatottságunk — el nem födött sebeivel. M. K. SASS ERVIN Ugye látod csak itt az ősz ugye látod csak itt az ősz és ugyanúgy mint tavaly ugye látod csak sárga leveleket görget előttünk a nyárból didergő bánat itt az ősz ugye látod csak itt az ősz és eszünkbe juttatja hogy majd a december majd az végez velünk könnyű lebegés lesz könnyű repülés a haragvó karmú fák felett és még magasabbra a jégszemű csillagokig itt az ősz ugye látod csak itt van és fényesre leheli a tőrt hogy a hátunkba döfje az utolsó eltévedt napsugárral pirosra mázolva az egykor kék bársony eget odakiáltva a hóhér télnek hogy öld meg minek éljen egyik a másik nélkül a másik az egyik nélkül és milyen érthetetlenül nyílnak a hiábavirágok mert ugye látod csak itt az ősz és nem ismer kegyelmet nem ismer feltámadást mert soha nem látta még a tavaszt MAKAY IDA Megkoronáz Végleg ebben az alkonyatban, hol délfehéren izzó házfalak paprikák égő gyöngyfűzére, s a fák gyümölcsök ékszerével. Megkoronáz az ősz nyugalma. Engel Tevan István rajza Váratlanul kapott levelet régen látott barátnőjétől, hitetlenkedve forgatta !* kérlek látogass meg. Telefonom nincsen, új címem a borítékon áll. Mielőbb gyere, várlak nagyon ... A néhány sor közül sikoltott a segélykérés, az asszony legalábbis így érezte. Valami történhetett Klaudiával. Meg sem tudná hirtelen mondani, mikor találkoztak utoljára. A bizonyos strandbéli eset után még néhányszor, későbben telefonon beszéltek, de ahogy fogyott egymásnak szánt mondanivalójuk, úgy ritkult a beszélgetések száma. Klaudiát azért barátnőjeként tartja számon, noha időtlen idők óta nem látta. Általában ismeri életének menetét, közös ismerősük van számos. Arról azonban nem tudott mégsem, hogy elköltözött. A főváros egyik külső kerületének szűk utcájába, no lám. A megrögzött belváros lakó, ki színházak, fényes körúti boltok, éttermek nélkül életét el sem tudta képzelni. „Annak tudata, hogy bármikor, bármely színházba, étterembe bemehetek . . . Zeneakadémiára, operába, bármikor... Ha nem is megyek, de mehetnék ..." — hallotta Klaudia kényeskedően nyafogó hangját, mialatt ki tudja hányadszor olvasta végig a balra dőlt betűkkel írott levelet. A földszintes szoba-konyhás lakások láttán már a kapu alá lépve nyilvánvalóvá vált, illemhely az udvar végében. A régmúlt és a jelenidő mély szakadéka pillanat alatt betemetődött. Klaudia gyengéden átölelte, a vállát alig érintve, s hálás volt az érzelgéstől, csókolódzó meghatottságtól mentes találkozásért. — Mennyire örülök, hogy nem vagy beteg — mondta őszintén. Mintha tegnap váltak volna el, olyan volt minden, kivéve a szobakonyhás lakást. — Mi jutott eszedbe, hogy ide költözzél? — kérdezte. — Az isten háta mögé, hogy jutott eszedbe? — Klaudia felnevetett, mint régen, kis döccenő hangokat hallatott. Mivel gondosan kerülték egymás tekintetét, az asszony csak tudta, de nem látta a mól ismert mozdulatot, ahogy Klaudia a hajába túr, s mosolyog. Tudta róla azt is, édesanyja meghalt, s az a férfi, akihez nemrég kötötte életét, ugyancsak eltávozott az élők sorából. A férfinek sosem állt betegágya mellett, ravatalát nem látta, mivel a megboldogult hű özvegyet is hagyott hátra, a temetőbe is nagyritkán, lopva látogatott el. Virágot nem vihet, az özvegy gondosan számontartja a sírra helyezett virágokat, s idegeneket nem tűri ott. Milyen büszke is volt Klaudia, hogy neki Hugóból a kellemesebbik rész jutott mindig.Cselédmunkát sosem kért tőle, noha ezt maga alakította ily szerencsésen. Hugó egyszer így szólt, nem varrnád fel a gombomat, kedves? Én, kedves? Nem, majd otthon felvarrják. S mivel azon a vasárnap délutánon nem érkezett meg, úgy érezte, megőrül. Másnap felkereste Hugó főnökét, kivel gyakorta ültek hármasban egy presszó teraszán. A kopasz sörhasú férfi széttárta karjait: Klaudia, maga jól tudta, hogy a szíve bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot, igaz? Tudtam. Sajnálom, Klaudia, fogadja részvétemet... — Oh, azt hiszed, én találtam ki? Födémcsere, tatarozás a régi lakásban — mutatott körbe Klaudia. — Ami azt illeti, visszaköltözhetnék már, de egyelőre mégis lehetetlen, majd elmondom... — A szobába léptek, amely akár egy raktár, ahová bármelyik pillanatban beronthat egy sereg ember, hogy felkapkodja a kötegelt csomagokat, könyveket, dobozokat, göngyölt szőnyegeket, falnak fordított, üres szekrényt, ládákat. Az egyetlen nyugalmas sarok, egy fekvőhely, mellette szék. — Foglalj helyet... — Mindketten lehajtották fejüket, mintha így rejthetnék öregedő arcukat. — Értesítettek, egy évvel ezelőtt, kész a lakás, foglaljam el. A helyzet roszszabb, mint volt. A parketta felpúposodott, a falakról pereg a festék, a vízmelegítő használhatatlan, a fűtőtest leszakadva ... — Ezért írtál? — Oh, nem ezért. A dolgot ügyvédnek adtam, írtam a legfőbb igazságügyi szakértőnek is, segítsen rajtam. Nem csinálhatják ezt velem. Magányos vagyok, kiszolgáltatott... A demokráciában szabad-e állítani a rosszról, hogy az tökéletes? Tegyen igazságot... — Az aszszony gyakorta megfordult régen a belvárosi, körfolyosós ház, udvari ablakos, parányi lakásában. Ez mintha barátságosabb, főként tágasabb lenne. Az ablakon túl kertre látni, benne magasra nőtt orgona, meg líciumbokrok, arrébb hatalmas japánakác. Idebenn meg a fojtogatóan összekaszabolt rend, a zilált szárnyaszegettség. Miért él így, gondolta. — Hallottam, hogy szegény Hugó .. . fogadd részvétem. — Hugót el kell felejtenem, ha tudom — mosolygott szomorúan Klaudia. — Néha kimegyek a sírjához, de inkább itthon beszélgetek vele ... — S a heverő fölötti falra mutatott, ahonnan egy fekete rámába zárt férfi nézett reájuk. Hirtelen, s ezt egyszerre akarták, szembe fordultak egymással. Klaudia feketére festett hajában hajcsavarósan, s az asszony a maga leplezetlen öregedésével. Nézték egymást. Tehát ő is, gondolta az asszony, hiába festi a haját, férje sincsen, gyereke sincsen. Tehát ő is? Gondolta Klaudia, én befesteném bizony, nincsen utálatosabb az ősz hajnál. — Miben segíthetek? — kérdezte az asszony, s örült, hogy túl van a legnehezebbjén. — A leveleimet kellene elhozni ... — Szívesen — felelte, mintha tegnap váltak volna el. Megegyeztek, honnan, s milyen leveleket kell elhoznia. Klaudia mosolygott, s közben váratlanul kisimultak vonásai. Két ferde szemfoga is a régi, gondolta az asszony. Meglehet, művi mégis, manapság megdöbbentően eredeti fogsorokat gyártanak. — Játéknak sem rossz, időtöltésként... — mondta Klaudia, s apró döccenésekkel nevetett. — Rössz, hogy elmegy ... Akkor fiatal volt még nagyon, de már két gyermek anyja. Férje tisztességes családapa. Klaudia dicsérte választását. — Szóváltásaitokat, s a házasságotok rosszát ne tedd ki az ablakba, ennyi az egész. Ugye nem haragszol, ha megmondom, középszer. Ezek a férfiak viszont a legjobb családapák és férjek. Nekem karakteresebb férjem lesz, ilyent találtam volna már tízet, mint a te Bélád. — Akkoriban Klaudia szorgalmasan bújta a napilapok házasság rovatát. Finom borítékokat, s víznyomásos levélpapírokat vásárolt. S ő meg, istenem, milyen régen is volt. . . futott a post restante levelekért a kiadó hivatalokba, előfordult, hogy saját lakása címét is átengedte a hitvest keresők leveleinek. Később elmaradoztak a levelek, úgy látszott Klaudia egynél állapodott meg. Szorgalmasan írta a leveleket, s merült el azok megérkezése után az olvasásukba. Révbe érkezett, vélte az asszony, de nem beszéltek róla. Egy napon így fordult hozzá Klaudia, eljössz velem a strandra? Ott adtam találkát neki, egyedül azonban, az első alkalommal, nem mehetek. Előbb szemreveszem, érdemes-e vele. Még sohasem láttam. Mi sem természetesebb, felelte, te nem így tennél? Az én zöld fürdőruhám, a te sárga úszósapkád lesz az ismertetőjel. Megérted? Nem szeretném, hogy... Az asszony természetesnek találta. Hamarosan felfedezték a magas férfit, aki a medence megadott oldalán föld alá sétált. Eleinte messziről figyelték, később közelítettek hozzá. Klaudia bizonytalanul mondta, érdekes alak. A sovány férfi is rá, illetve rájuk talált, a két nőben az egyetlenre. Látható volt az arcán, gondolkozik. Időnként felbátorodott, s hol egyikük, hol másikuk közelítésére szánta el magát, de az utolsó pillanatban, tovább álltak. A sovány férfi megzavarodott, amikor újra melléje szegődtek, szó nélkül és hallgatagon. Erre-arra forgatta a fejét, mígnem idő múltával kitalálta, tréfát űznek vele. Sértődve vette útját az öltöző felé, még egyszer megállt, jobb válla felett még egyszer visszanézett rájuk, szeme tele volt szomorú szemrehányással. Belepirult felkért mellékszerepébe, amikor hirtelen összefutottak a dolgok, s ott állt előtte egy tréfájuk tőrjébe csalt férfi. A szemrehányó szomorú szemekből mindent megtudhatott. Vakított a napfény, az emberek csokoládé barnán sétálgattak, hevertek, s az meg hófehér bőrével világított szinte. A keskeny váll, a hosszú, aszténiás mellkas, a karóvékony kezek és lábak, a kiáltó soványsága, a sószínű kefefrizurás haj, éppen növekedőben — sajnálat indult el a lelkében. Klaudia ránézett, karonfogta. Ez börtönből jött, nemde? Kikapta kezéből a fürdősapkáját, saját fejére húzta, lépett egyet előre, hogy tisztán lássa őt a férfi. Gyere, mehetünk, mondta, s karonfogta őt. Hányszor megírtam neki, kulturált, jó megjelenésű ... A férfi megfordult már, s eltűnt a lengőajtó mögött. — Rengeteg levelem érkezett — szólt Klaudia, hangja érces, durva volt. — Telefonon érdeklődtem már, azt mondta a tisztviselő, hozzon egy bőröndöt, annyi a levele. Miért nem jön értük, három hét után nem őrizzük, azt mondta ... — nevetgélt Klaudia azon a kis döccenő hangon. — Mikor és hová menjek — kérdezte az aszszony, de„ már állt volna fel, hogy kitérjen vállalása elől. Klaudia mindent pontosan elmagyarázott. — Mó megjelenésű, kulturált. .. csak van valahol egy ilyen férfi, mit gondolsz? — Bizonyára — felelte az aszony, felállt, menni készült ... Csongor Rózsa Födémcsere