Dunántúli Napló, 1989. április (46. évfolyam, 90-118. szám)
1989-04-08 / 96. szám
1989. április 8., szombat Költészet napja, 1989 Berták László Benne van minden krimiben Mért lenne szomorú hiszen így is legalább száz kiló s látszik hogy hisz valamiben fut alatta a hintaló azt mondja elment a hajó de le-föl sétál a vizen elfeledi hogy mi a jó neki már nem jó semmi sem , úgy irkás verset mintha nem s nem ír hiszen annyi a szó s benne van minden krimiben mert mindig a nyomozó régesrég kötélre való ne szomorkodjék az ilyen. Erős Zsuzsa Elkalauzolnak az idegenvezetők térképünk átlójában lehetne akár európában ázsiában amerikában ahogy pörögnek filmkockák lapok emlékeim miképp egy álomban tett utazás , pedig ez csupán szokásos hódolat nagymultú országunk fedelén ím kőbezárt történelem hol kordonok közszemlére tett szobák mikor sem hellyel sem borral csupán elkalauzolnak a beavatottak pedig a fű fák. ahogy a napok órák évek múlásával szervesül ezek kirostálódó történetek bekebeleznek minket is miképp őseinket fehér foltokba olvadó hétköznapjainkat hol szabadságos katonák annyiszor ím európa közepén ahol már csak a módosítószókon múlik és kedves úr mindez oly esetleges hogy európában is akárhol zrínyi rákóczi vagy lehetne marat és hugenotta színeiben egy henrik is akár de ilyenkor csöndben lépik az ember a kérdések megszaporodnak elkalauzolnak az idegenvezetők Hárs György Péter Chapter 2. Gyikok nyugalma égető napon. Hiány zenél egy kóbor ablakon. A csend parancsba foglalt intelem. Bizonytalanság moccan mintha légy. Felel rá óra egy papír. Ma még fehér az ég. Szikár váróterem. Dunántúli napló Gábor Jenő: Villa a Tettyén. (1922) A pécsi Janus Pannonius Múzeum grafikai gyűjteményéből Bagossy László Párizsi tangó - avagy Doublettával az 1986-os párizsi diákmegmozdulásokon vagyunk -légy lágy és kellemes oly lelkes este ez kis kötszer kellene rendőr mely nem tegez hatvannyolc volt a szép nyolcvanhat is lehet ha hatvannyolcba még az ember kisgyerek harapd a rácsokat háthogyha csak csoki talán a rácsot az ember csak álmodi cseng száz középület utcakő doblak én hallgat közép-kelet ez az Vetró Irén légy hát lágy s kellemes utolsó este ez és aztán tönkretesz az ami tönkretesz Galambosi László Virrasztó király Atyám paripáinak nyerítését magasba rántja pusztai szél. Anyám s mézöly Gizella hímezi palástom, veri hófehér dobját a tél. Asztrik Róma utcáin jön, kékvörös hegyek felé hozza a koronát. Szilveszter üzené: „Vajk úr, király.” Erdőelve s Pannónia közt lelőtt vad, bukjon a viszály. Koppány fölnégyeit húsát megülik vasfejü hollók; Vazul fülében ólomból orsók. Jóságom szakadék szélén barangol; templomom elöl vonul a nép, megígért örömök selymébe lép. A hon gyepűi erősek; bőrsátrak alól ringató asszony, füzért lombozó lány rabfogó harcokról dalol. Hordák hatalma talpamhoz lapul. Buzogány, kard, kereszt az úr! Hun dallamok mögül Attila lép csipkés füzekhez közelebb. Hármas koporsóból kettévágta hullámok hadát. Géza töprengő erejü fia, szoritom az ország jogarát, emelem kondulva megváltott címerét. Táncol,mulat a nép; ősök sírdombján térdre roskad a férfi, kigyúlnak Árpád csillagos regéi. Taksony hadaival hódoltatja a földet; táltosok lovai benyargalják láng törzsű idők haragvó éjjelét. Őrzöm a trónt szirtek lándzsa vert magasan; holdját homlokomra tűzi a magány. Sirboltok fölött szomorú fáklya reszket. Sirboltok fölött szomorú fáklya áll. Virrasztók, aranyágyékú Szikla, virrasztók, vaslovú király. Makay Ida Csontváry-vásznak Eleven Csontváry-vásznak udvarban, réten, mindenütt! Sugárzó sárgák, égő kékek, s a vörös, mely a szívbe süt. Ott az álomi rózsaszín, képzeletünk szűz szigete és a fehérek mészizzása, s a diadalmas fekete. Lilák fájdalmas lobogása: Nakonipán üzenete, a formák, színek orgiája. Fölötte szolgája, királya, a Cédrus lángoló szeme. 3 Az egyik legismertebb latin mondás szerint Inter orma silent musae, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Mint minden közmondásnak, ennek is van fonákája, és hosszan lehetne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődéstörténetből is, a még latin nyelven író Janus Pannoniustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnóti Miklósig. Háborúban, fegyverek közt semhallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt, legalább ugyanannyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad el az ihlet, akkor forrod az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, hanem az olvasók, azazhogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyarországon? Hiszen ha figyelmesen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Háború volna? Nem hallatszik, szerencsére, a fegyvercsörgés zaja. Akkor megújult béke volna? Tudják, az sincs, szerencsére. Nincs béke, mert éles politikai harc folyik, amelyben végső soron mindenki egyet szeretne: felvirágoztatni az országot, de a nagy bajból odáig vezető utat sokan sokféleképp gondolják megvalósíthatónak. Éles politikai harc folyik, s egyre inkább a politika eszközeivel. Ezek egyikeként meg kell említeni a költészetet is, a magyar hagyományok tapasztalatával nem is a legutolsók között, de semmiképpen sem meghatározóként. A költészet akkor lép nálunk szinte szükségszerűen - a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is, hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb verse, a Vérző zászlók alatt, negyedszázada, első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 nyarán mégbotránykő volt, s nemcsak szerkesztők rúgattak ki és kaptak fegyelmit, de a közlő lap is megszűnt gyakorlatilag létezni , s ma már csak néhány versbarát figyelne fel rá. Sokkal hoszszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952-benírott, s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek, amely újólag csak 1986-ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költők is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk, ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokságról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog-, a politikatudományokra, mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik, genezisükben és történetükben őrzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kaptak és kapnak folyamatosan. ,A költészet előőrs volt mindig, az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondhatatlant, azt is, amit civil szóval soha nem lehet igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgörbíthetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partra", s mondta azt is, amit a mindenkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt sokszor még költőivel sem. A tudományok tudják és érzik ezt az igazságot, a gyakorló politika azonban már kevésbé „emlékszik rá”. Vagy azért kényelmetlen számára, mert még jó fél esztendeje is harcban állt ezzel a költészettel, vagy azért, mert az úttörőérdemekre mutatnak rá, ő maga csak követő lehetne. Dehát az emberiség értelmes egyedei mindig követői voltak annak a néhánynak, aki kimondta az igazságot, majd annak szellemében próbált cselekedni. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogalmazni azt, ami ma mondhatatlan. S én úgy látom, tudja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, mondjuk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar líráját, s annak igazi értékeit, de az már most is látható, hogy nem ameghátrálás, nem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert a politikát olvassa, az országgyűlési tudósításokat, a pártprogramokat, a tüntetések petícióját. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együtt és egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmiség meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is: olvasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pontosan le tudná kottázni azokat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhangulatát, s az eredményt egybevetné húsz-harminc év magyar harájának dallamaival, az eredmény meglepő azonosságot-hasonlóságot mutatna. A magyar költészet - ellentétben a nem művészi megszólalásokkal — azt mondta, ami volt, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis: váljunk olvasóivá a mai magyar költészetnél Vasy Géza Váljunk olvasóivá a mai magyar költészetnek