Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)
1990-07-14 / 101. szám
a Ötágú síp A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelv haza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkbe idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lázslót (1905- 1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Mórai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék - önálló, karakterisztikus arcokkal, mármár hallhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Határ Győző Szállongva tétovázva Gara Lászlónak A lélek néha visszajár szállongva tétovázva amely megnyugvást nem talál s mindegyre hazajárna A lélek melyet szomjúhoz de mások elcsodálják felisszák élik szürcsölik: olthatatlan egy hazáját Szomjúság! Olthatatlan-egy! Kisértet-repülések te éjféltáján délibáb: kutadról le ne késsek Te csak sivatag körül melyet az álom érlel mikor medencéd megtelül a hű nyelv csermelyével Az álomárán így beszél köldökzsinórja lüktet az Éden béli bennlakók igy hívtak édenüknek A jelképes futás a csel - a nyit visszafelé sül merülközöl megrészegülsz a nagy elégüléstül Behunyod szárnyad átszeled az óperenciákat és tüzes nyelvvel szónokolsz éjféli délibábnak A nyelv pernyéje szerteszáll hasad a hajnalének szedi irháját csürhe had igy jár aki kisértet Kemenes Géfin László Jégvirág Leült a hóra s dudorászott sötétedésig. Vak kutyák mozogtak mellette, vadászok füttyei csillogtak a ferde csapáson. A gonosz megszokott helyén állt most is és figyelte. Elhallgatott s hosszan nézte a gomolygó, lángszemű izzást. „Megformázlak" - mondta s kezében a jég fortyogott csikorogva. Egyedül lett, mire kibomlott hideg ujjai közt a rózsa. 1990. július 14., szombat aj Dunántúli napló ról, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együttjáró megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava - legalábbis a legjobbaké - messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USÁ-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921—1981). Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű - Villon a példa! -, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkal-filozófiával-műveltséggel megvert csörgősipkás bohóc - egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és drámaalakjai is, aki a Nyugatnemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarboroi papköltő pedig magányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali’’ testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Mórai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad, a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi - még itthon indult - életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek - volt ki folyóiratot alakított (Pap Tibor és Nagy Pál —’ Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György — Cambridge, András Sándor - Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György — Toronto, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték-keresik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia, stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlólia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan" alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemhőjét ésenergiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamenyire rokon világú Keszei István (1935—1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóiratalapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc (1931), a sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929— 1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és performance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind-mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az ötágú sip eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sokszáz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű tagná lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Szakolczay Lajos Tépett zsoltár méltósággal A nyugati magyar költészetről Siklós IstvánIkerarc (részlet) A bűntudat teljesen kihalt kihalt a bűntudat izmainkból MAGUNKRA maradtunk kavicsokkal leomló parton szirtekkel azonban sípoló magaslaton MAGUNKRA maradtan csak idegeinket borzolja már a kihúnyt égitestek érintése az izzadtság savanyú szagával növények röptét lesve MAGUNKRA maradtunk egészen a vérszomjas önzéssel a szájon túlcsorduló nyállal a táplálékok olajával a hemzsegő bacilusokkal fertőzött oxigén burokkal a változás trágya kupacaival úszó kontinenseken MAGUNKRA egészen a sejtekkel vegyületekkel kimért térben tolongó hörgő teremtményeinkkel a közönnyel MAGUNKRA maradtunk egészen láthatatlan lobogó képeinkkel lélek égető lehelettel benépesítve az üreges időt MAGUNK Dedinszky Erika Párhuzam ha a szél ablakait ki tudnám tárni s megfésülhetném a zápor haját s az orgonák magas fogsora is eltűrné a fogkefét talán járhatóvá válna a tenger hídja talán elindulna feléd a mindig másutt heverő pénz hogy: égő, ezüst kerozin, a határok fölé hajtson egy-két évvel idébb vagy csak majd ott ahol az utolérhetetlen fény is fekete kútba szédül és megtorpan és visszafordul a földi idő találkozhat a párhuzam s nyílhatok ki neked mint a virág mint az ébredő szem melyben öröktől fogva ott él az is ki ráhajol akár az elnyelt katedrális a pontos kövekkel kivert pentaton kert a gyémánt város és az ártéri láz lassú állatai amint haló porunkban gázolva tízezer napon át jönnek? akkor robbanhat csak a teljes gyönyör ha már láb sem lesz melyet leszakítson? Csernák Árpád A gyerekeket nem szabad becsapni. A felnőtteket sem szabadna, de ők már tudják, hogy mire számíthatnak: védekezhetnek. De a gyerek még védtelen. Ma „farsang" volt az iskolában az alsótagozatosokszámára. Bálint napok, hetek óta készült, egy jelenetben próbált, bajuszt hoztam neki a színházból, jegyeket vett. A jelenet a tornaterem közepén zajlott le, rosszul szervezett körülmények között. Bálint szépen mozsolta a rá „kirótt" sorokat, de a zajban alig lehetett hallani. Levegőtlenség, tömeg, füst . . . Jelmezbe öltözött, ide-oda mászkáló, helyüket nem találó gyerekek, parancsokat osztogató „pedagógusok", fáradt, értetlen arcú szülők és tömeg, tömeg . . . nyüzsgés, füst és füst, fullasztó levegőtlenség, ricsaj . . . Zsákbamacska jegyet már nem kaptunk, tombola jegyet kaptunk, de a Bálint nem nyert. Gondterhelt lett, sápadt és nyúzott. Vigasztalni próbáltam. Hát ez egy rosszul sikerült farsang, de volt már jobb és még lesz is, hiszen csak hétéves vagy . . . Bálint odabújt mellém és megkérdezte: — Apa, veszünk holnap szalagokat? — Veszünk. Girlandot is . . . — Csinálunk tombolát? — Csinálunk. És természetesen lehet nyerni. — Jó — mondta Bálint megenyhülve. — Lesznek számok? — Lesznek, írunk tombolajegyeket, és lesz olyan szám, amelyik nyer. - És zsákbamacskát is csinálunk? - Csinálhatunk. Úgy gondoltam, hogy egy papírzacskóba beleteszünk fus papírokat, és amelyikre fekete macska van rajzolva, az nem nyert, de ha más színű, akkor igen . .. - Jó mondtam. - És apa, az előszobába kiteszünk egy táblát nyíllal, és rá lesz írva: BÜFÉ. - A konyha lesz a büfé. — És lehet ott majd turmixot kapni? — Legfőképpen azt lehet majd kapni — szólalt meg a feleségem. — De lesz jaffa is, meg gyümölcslevek . . . Mielőtt eljöttünk, néhány szót váltottunk Bálint tanítónőjével. — Hát igen, nem jó ez így — mondta — dehát egész évben ez az egyetlen bevételi lehetőség az iskolában. Tetszik érteni: BEVÉTELI LEHETŐSÉG. Másnap megrendeztük a házi farsangot. Volt tombola és zsákbamacska, turmix és zene, sütemények, táncoltunk, ittunk, vetélkedőket rendeztünk. Vendégek is voltak, néhány kollégám: Kiss Jenő és a kisfia Kiss Gergő, Erika, Anikó. A gyerekek nagyon elégedettek voltak a nyereményekkel: betűs-számos kockák, barkács-szerszámok, színesceruzák. Anikó énekelt. Igazán ünnepi hangulat volt. Néhány év múlva beszélgettünk erről a farsangról. Bálint megjegyezte: — És arra nem emlékszel, hogy szinkronizáltátok a Naszredin Hodzsát? — Ja, tényleg: diavetítés is volt! — Persze. Te voltál Naszredin Hodzsa, a Jenő Dzsáfár, anya a mesélő, és Anikó Güldzsám. Így volt. Mindenre emlékezett. A farsang