Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-05 / 45. szám
717 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 718 kalmasabbak lettek: nagy buzgalommal forgatták a régi, hírneves egyházi írók műveit és a legelső forrást: a bibliát. Miért forgatták? Hogy világosodjék és erősödjék a hitük. És csakugyan világosodott. Áh de ez a világosodás oly sok lelki gyötrelemmel járt! Hányszor kellett meggyőződniük — akarva nem akart — arról, hogy amit üdvözítő igazság gyanánt szívükben rejtegettek, értéktelen, hamis emberi koholmány csupán, s épp oly távol van az igazságtól, mint amily durván sérti az Istent. Most aztán kemény tusára keltek bennük a nevelő anya, az anyaszentegyház iránt való tisztelet és a tiszta igazságról való bizonyosság s hetekig, hónapokig, évekig tartották gyötrő izgatottságban egész valójukat. Ez a belső háború, ez volt csak lélekemésztő, testet sorvasztó ! Amikor ez eldőlt s megkezdődött a külső harc, az már föllélegzés, megkönnyebbülés volt. Eldönteni, hogy ha másként nem lehet, hát szakítanak egész múltjukkal az igazságért; szakítanak családjukkal, testvérekkel és barátokkal; szakítanak az anyaszentegyházzal s magukra veszik ennek átkát, ehhez már tökéletes erkölcsi bátorság kell, olyan, amilyen volt Jézusé és az apostoloké. Ez az erkölcsi bátorság nem tétováz, nem lesi félve, hogy mit mondanak az emberek s kivált mit a hatalmasok; arra figyel, arra hallgat csupán, amit Isten mond a lelkiismeretben. Ez az erkölcsi bátorság nem kérdi: nem ér-e veszteség engem, vagy családom valamelyik tagját; nem rontom-e hasznos összeköttetéseimet, nem szerzek-e magamnak gyűlölködő ellenséget, hanem készséggel engedelmeskedik az igazság Istene parancsának: «Szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok.» Ez az erkölcsi bátorság nem csügged még akkor se, ha látszólag egyedül kell küzdenie, mert azt tartja: «Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Nincsen senki, bizonyára nincsen!» Nem csügged, mert isteni szó támogatja: «Meghagytam még Izraelben 7 ezer embert, kiknek térdük nem hajlott meg a Baal előtt!» Ez az erkölcsi bátorság nem vonul félre a magányba, hogy ott csak a saját lelke üdvösségéről, a saját nyugodalmáról gondoskodjék, hanem lelki, testi nyugalma feláldozásával harcol a közszellem, a közgondolkozás megjavításáért. Mélyen tisztelt Közönség! Vajha reformátoraink erkölcsi bátorsága ékesítene minket is. Nagy szükségünk volna rá. Mert bár egészen tiszta és evangéliumszerű a hitvallásunk, egyházi életünk a valóságban mégis fogyatkozásokkal teljes. Nem mindenki becsüli meg kellőkép az Idvezítőt, hallgatva mindenben az ő szavára. Vannak közöttünk tudatlanok, közönyösek és lelki kevélyek. Ily körülmények között mindegyikünknek módjában és kötelességében áll, hogy a reformátorok nyomdokaiba lépve, hathatósan működjék közre egyházi életünk egészségessé tételére. Vajha e mai kegyeletes megemlékezésünk s a informátorok nagy lelkeiből e közben felénk áradó szent lelkesedés és bátorság a kívánt sikerrel hatna ránk ! Kegyeletes ünnepélyünket ezzel megnyitottnnk nyilvánítom. Kis József: Emlékbeszéd október 31-én. A világtörténet egyik fordulópontjánál állunk. Hideg borzadály, mélységes tisztelet és leirhatlan lelkesedés hatja át lelkünket egyszerre. Szent haraggal tekintünk a múltra, kitörő örömmel köszöntjük a jövendő hajnalát. Búcsút venni készülünk az elvakult hatalom átkától, hogy kitárjuk lelkünket az igaz hit, az Isten és emberszeretet és az evang. szabadság szent igéi előtt. S ez a bucsuzás nem fáj, sőt az öröm könnyeit csalja szemünkbe. De hát miért nem fáj a bucsuzás, miért tölti el szent harag lelkünket, miért ragyognak szemünkben az öröm gyémántjai, drága gyöngyei ? Hát a rab madár nem száll-e csicseregve, mintha Istennek akarna hálaéneket zengeni — a tiszta ég felé, ha kinyílik fogsága ajtaja ? Sajnálja-e ott hagyni arany kalitkáját, hogy átszelhesse szárnyaival a szabad természet végtelenségét? A rabságra kárhoztatott nem lélegzik-e fel, mikor feltárul börtöne ajtaja, s kezéről-lábáról lehullnak a bilincsek, melyeket hosszú időn át könnyezve csörgetett ? Az eldugott virág nem tör-e ég felé, ha a szabad lég csókja legyinti ? Oh mennyivel méltóbb, hogy kibontakozzanak a lélek szárnyai, mikor a hitetlenség, vakhit, babona sötét éje után az evanghit és tudomány, világosság és szeretet arany sugarait látja felragyogni. Miért ne emelkednék ég felé e napon a lélek, mikor megnyílnak előtte az igazság kapui, hogy azokon bémenvén, dicsérje az Urat; mert meghallgatta és megszabadította őt, midőn teljes szivéből kereste, hogy ne engedje elidegenedni az ő parancsolataitól. Sőt „a kő melyet az építők megvetettek, lett a szegletnek fejévé. Az Úrtól lett ez, mely csodálatos a mi szemeink előtt. Ez a nap, melyet az Úr rendelt, örvendezzünk és vigadjunk azon. Kérlek, Uram, tarts meg most, adj jó előmenetelt most! Áldott, a kijött az Urnák nevében!“ (118. Zs. 22—26.) Valóban, az Urnák nevében jött az egyszerű wittenbergi szerzetes, Luther, az Urnák nevében dön