Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-06 / 23. szám
387 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 388 az a tény, hogy Genf a maga függetlensége kivívásában Bern által egykor segíttetett is s mint ilyen, Bernnek lekötelezettje volt: mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bíróság legtöbb súlyt a bernniek tanácsára fektessen. Ez a tanács pedig, habár burkoltan is, de nem tartalmazott egyebet, mint Servetre nézve a halálos ítélet kimondásának a kívánását. Legalább is ezt engedik láttatni azok a szavak, melyekkel a bernniek válaszukat bevégezték : „Kérjük — írják levelükben — az Urat, hogy adja önöknek a bölcsességnek, erőnek és tanácsnak a lelkét, hogy egyházukat és a többi egyházakat biztonságba tudhassák tenni a pestistől". Hogy Bern, mikor ez iratot küldte, csakugyan a Servet halálos ítéletére gondolt, illetve csakis azt óhajtotta, világosan bizonyítja az a levél is, melyet Haller berni reformátor október 19-én küldött Bulfingernek, melyben elmondja, hogy „amikor a berni Tanács tagjai fel lettek világosítva Servet hitnézetei felől a papok által, azok csak úgy reszkettek a felháborodástól, olyannyira, hogy nem kételkedem benne, miszerint Servetet, ha kezeik közt lett volna, ne adták volna akkor egyenesen tűzhalálra“. A bázeliek örömüket fejezik ki válaszukban afelett, hogy Servet a genfi hatóság kezeibe kerülhetett s azt írják, hogy ők meg vannak győződve, miszerint sem a keresztyéni bölcsesség, sem a szentek buzgósága nem fog hiányozni a genfieknél a tekintetben, hogy gyökeresen orvosoljanak egy ily nagy veszedelmet, mely már annyi sok lélek megromlását eredményezte. A választ pedig így fejezik be: „végül kérünk titeket, hogy legyetek rajta minden eszközzel e botrányok gyógyításán; de ha ő a maga perverz felfogásában gyógyíthatatlannak bizonyul, úgy Istentől vett megbízatásotok és hatalmatok alapján vessetek gátat elibe és pedig úgy, hogy Krisztus egyházát ezentúl többé meg ne zavarhassa, nehogy a vég roszszab legyen, mint a kezdet. Az Úr bizonyára megadja nektek erre a célra az erőnek és bölcsességnek a lelkét“. Amint e válaszokból láthatjuk, Servet halálát kifejezetten egyik város sem kérte , de ez csak azért volt, mert ebbeli kívánságuk egyenes kifejezésrejuttatásával nem akartak mintegy elibevágni a genfi Tanács Ítélkezési jogainak és azt az ítélet megnevezésével mintegy utasítani arra, hogy Servet ügyében miképpen járjon el. Akik azonban a sorok közt olvasni tudnak, azok láhatják, hogy e Servetre nézve lesújtó tartalmú válaszok nem célozhattak egyebet, mint egyenesen a Servet halálos büntetését. Mindazáltal az ítélet milyensége az utolsó pillanatig bizonytalan volt. Október 23-án a bíróság ismét összegyűlt, de az ítélethozatalt megint elnapolta. Hozzájárult ez elnapoláshoz az elnöknek, Perinnek is a távolmaradása, ki ürügy módon beteget jelentett. A bíróság tagjai közül is egyik-másik többszöri sürgetésre sem jött el az ülésre, miért is ki lett mondva, hogy október 26-ára, csütörtökre esküjére való hivatkozással hivattassék meg a bíróság minden egyes tagja. Kálvin ezalatt nyugodtan várta az ítéletet anélkül, hogy a per további folyamába beleavatkozott volna. Egyik művében a legünnepélyesebben ki is jelenti, (Declaration 25. old.) hogy sohasem kereste az alkalmat, hogy a bírákra a legkisebb befolyást is gyakoroljon a tekintetben, hogy azok Servet felett halálos ítéletet hozzanak. Az október 26-iki ülésen Amied Perrin elnökölt. A Tanács tagjai öt tag kivételével teljes számban megjelentek. Jelen volt húsz tanácsbeli tag. A Kálvin pártjához tartozó bírák — számszerűit heten — kivétel nélkül megjelentek, míg a Servet pártján levők közül öten voltak jelen, öten pedig távolmaradtak. Biztos embereiként tehát Kálvin hetet, Servet pedig ötöt számlálhatott. A mérleget azonban a többi nyolc bíró nyomta le, akikről nem lehetett előre biztosan tudni, hogy szavazatukat hova adják. Ezek ugyanis nagyon színtelen emberek voltak. Nem tartoztak ugyan a Kálvint halálosan gyűlölő, Perrin belső táborához, de viszont azt sem lehetett róluk állítani, hogy Kálvint valami nagyon szerették volna, sőt el lehet róluk mondani, hogy Kálvinnak határozottan inkább az ellenségei, mint a védői közé tartoztak, mit világosan bizonyít az a tény is, hogy egy hónappal később az exkommunikáció jogának végleges megállapításánál egyenesen Kálvin ellen szavaztak. És ezek — ha Servettel szemben a többi libertin bírókkal együtt ki is mutatták eddig rokonszenvüket — a végén mégis meggondolták állásuknak és szavazatuknak felelősségteljes voltát s az ítélet kimondásánál Kálvin személyétől függetlenül, mint pártonkívüli férfiak adták le szavazatukat. Tették pedig ezt azért, mert úgy tartották, hogy itt nem Kálvin megtámadott személyéről, hanem a reformáció legszentebb s leglényegbevágóbb érdekeiről van szó, melynek védelembe nem vevése maga után vonná a köztársaság békéjének és belső rendjének is a felforgatását. Már pedig ez a nyolc bíró korántsem volt annyira összeforrva Perrinnel, hogy érette a köztársaság békéjét feláldozni tudhatták volna. S ha ehhez hozzávesszük a svájci egyházak Servetet kárhoztató egyértelmű tanácsait, Servetnek a szentháromság és a gyermekkeresztség ellen, de meg az összes református dogmák ellen intézett támadásait, mely dogmák akkor minden egyházközségben szentnek tartottak; továbbá a Servet viennei elítéltetését; az ígéretet, melyet a bíróság Servet megfelelő elítélése iránt a viennei hatóságnak tett; nemkülönben az idegen városoknak, főként a nagytekintélyű Bernnek és Zürichnek szigorú ítélethozatal iránti buzdításait, ha mindezt figyelembevesszük és mérlegeljük, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy e nyolc bíró mind a Servet kárhoztatására és halálos ítéletére adta szavazatát.