Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-01-05 / 1. szám
1. szám, DUNÁNTÚLI protestáns lap. 3. oldal. hírlapi megbeszélésére éppen akkor kell az embereket megkérnem, mikor azok exisztenciális kérdéseikkel s hivatásuk összehalmozódó terheivel jobban el van, elfoglalva, mint eddig bármikor; csak utalok a postánál, pénzküldésnél, papírbeszerzésnél, a nyomdaimunkadíjaknál fenálló csaknem legyőzhetetlennek látszó nehézségekre; utalok arra, hogy kartársaim felerészének távollétével szakmabeli tevékenységem menynyire igénybe van véve s akkor láthatják olvasóink, hogy e feladat megoldásába a siker reménységével csak akkor kezdhetek, ha részükről megértést és támogatást fogok találni. Bármint álljon is a dolog, a Dunántúli Prot. Lap egy óráig sem maradhatott gazdátlanul. A harminc évfolyam közül egy sem indult meg nagyobb külső és belső nehézségek között s a harminc évfolyam közül egy sem indult meg a felelősség súlyosabb terhével, mint éppen ez az évfolyam. S éppen azért kell a lap mellett ezekben a napokban helyt állani. Csalóka ábrándokba ringatja magát az, aki azt gondolja, hogy azok a katasztrofális változások, melyeknek hatása alatt a régi Magyarország romokban hever, az egyházi élet terén csak múló hatásokat fognak kiváltani. A számla egyik része már a kezünkben van s kell, hogy ez is megdöbbentő hatást gyakoroljon ránk. Merész kezek széjjel lebbentenék a fátylat s voltak órák, amikor a néplélek mélységes örvényei olyan leplezetlenségben tárultak elénk, mint eddig soha. Nagy tulajdonságok mellett eddig féken tartott ösztönök törtek elő s megdöbbenve kell látnia minden egyházát híven szerető reformátusnak, hogy milyen sötét hatalmakkal kell megküzdenie az anyaszentegyháznak, míg a névleges keresztyének nagy tömegeit valóságos és eleven kapcsolatba hozhatja a Megváltóval. Nagy lecke, keserves lecke volt, amelyen átmentünk, de legalább tisztázódott a helyzet: egy pillanatra, mintegy villám fényénél, az őszinte valóság színeiben láttuk a ránk bízottak lelki struktúráját. Már tudjuk, hogy mit mulasztottunk el s mintha már most meg akart volna valósulni az apostol jövendölése: „Kinek-kinek munkája nyilván lészen, mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg és hogy kinek-kinek munkája minemü legyen, azt a tűzt próbálja meg. Ha valakinek munkája, melyet megépített, megmarad, jutalmát veszi. Ha valakinek munkája, megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül“ (I. Kor. 313_15). Ha pusztán azokat a bajokat kellene is orvosolnunk, amelyek a nagy explózió pillanatában néhány percre vakító megvilágításban állottak előttünk, már akkor is szükségünk volna a testvéries megbeszélésnek, gondolatközlésnek olyan orgánumára, aminő a Dunántúli Prot. Lap lenni akar. Ám a bonyodalmak még koránt sincsenek az eddigiekkel elintézve. A romokon végtére, ha csenevészen és satnyán is, új élet támad. Egészen bizonyos, hogy míg a szétzúzott tagokban az új élet nedvkeringése megindul, még nagy megpróbáltatások sorozatát kell átélnünk. Az összeomlott államélet új megszervezése újabb és újabb situatiók elé fog bennünket állítani. Nem gondolok itt pusztán az egyház és állam egymáshoz való viszonyának új rendezésére, a kettő elkülönítésére. Bár a kettő között évszázadok alatt szövődött kapcsolatnak hirtelen és erőszakosan történő szétszakítása sok gyenge egyházi életnyilvánulásnak halálát s az egész organizmusnak, bár nem végzetes, de hatalmas megpróbáltatását fogja jelenteni. De előttem lebegnek az állam belső életének további megrendülései, amelyek mind visszahatnak egyházunk beléletére is. Ha további összeomlások következnek, akkor már igazán ideje, hogy egymásra találjunk, nagy távolságokból egymásnak kezet nyújtsunk és addig is, míg hivatalos gyűléseink összeülnek, ezek a szerény lapok legyenek zálogai annak a céltudatos és komoly összetartó erőnek, amellyel mi, Isten igéjének egyszerű szolgái közös akarattal és buzgósággal iparkodunk előmozdítani szegény porba sújtott nemzetünk talpra állását s Krisztus evangéliumának a népéletbe való igazi átvitelét. Ezért van szükség a jövőben fokozott mértékben erre a lapra. Ezért van szüksége egyházi életünknek egy ilyen állandóan rendelkezésre álló fórumra, amelyen egymást megértő, testvéries szívvel forgolódhatnak azok, akik egy nagy és szent örökség letéteményeseinek érzik magukat s a felelőtlenség e szomorú napjaiban tudatában vannak annak a nagy felelősségnek, melyet Isten egyházuk és nemzetük exisztenciális kérdéseire nézve beleoltott a szívükbe. De nemcsak ily látszólag messze eső kérdések teszik szükségessé, hogy lapunk 30-ik évfordulóján is híven megmaradjon őrhelyén. Már eddig is tömegesen bukkannak elő azok az egyháztársadalmi kérdések, amelyek pillanatnyi megoldást követelnek s amelyeket csak közös erővel, vállvetett akarattal lehet megoldani. A testvéri civódás luxusáról hamarosan le kell tennünk, hogy megértő szívvel és az önfeláldozásnak eddig nem ismert fokával siessünk támogatására annak, aki s ami önerejére utalva csak elpusztulhat, míg közös erőnkre támaszkodva végtére is kiállja a rázúdult viharokat. Életbe vágó kérdések egész tömege van jelentkezőben egyházi közéletünk terén. Nincs kizárva, hogy belülről is robbantási kísérletek indulnak meg, amelyek felbontani igyekeznek református egyházunk eddig meglehetősen zárt egységét. Ilyenkor igazán résen kell állani. Ez a lap mindig nyitva áll minden oly eszme előtt, amely Isten országának, Krisztus evangéliumának komoly megvalósítását legtávolabbról is célozza s éber figyelemmel fogja kísérni, kellő bírálatban fogja részesíteni az ellentétes törekvéseket. Az új évfolyam fordulóján nem tehetek mást,, mint hogy a legnagyobb szeretettel hívom közös munkára mindazokat, akik a Krisztus evangéliumának elő-