Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-01-06 / 1. szám
Harmincötödik évfolyam, 1. szám, Pápa, 1924 január 6. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE • MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ............................................... FŐSZERKESZTŐ: NÉMETH ISTVÁN PÜSPÖK, BALATONKENESE. ................................................. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. 6 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZKNDŐK. «.› Új kezdet, új reménység. Az évforduló alkalmából elhangzó, megszokott kívánságnak mély, a keresztyénség lényegében gyökeredző alapja van. Elmúlt az óesztendő, hátunk mögött vannak küzdelmei, bukásai, a hitetlen csak vak homályt láthat maga előtt, nem lehet biztos, hogy az új évben közelebb juthat-e céljaihoz, a keresztyén hívő azt mondja: a mai nappal megújítom Istennel való személyes viszonyomat és ő megteheti a nagy csodát, hogy új kezdet történik életemben. Új kezdet! Mennyire szükségünk van erre ! Nem kell-e új, dicsőségteljes kezdetet csinálni Krisztuskövetésünkben ? Meglehetünk-e elégedve a múlt esztendő eléréseivel ? Nincs-e égető szükségünk arra, hogy hitünk diadalmasan felszárnyaljon, megnövekedjék? Vájjon nincs-e igaza a modern kálvinista költőnek : nagy hit tehet csak nagy csodát ?! És ha megvan az új kezdet, akkor már meg-született az új reménység is. Nem ok nélkül való, hogy Pál apostol annyira hangsúlyozza a reménységet. A keresztyénre nézve a jövő hozza a várva-várt értékeket, neki ez az élet még olyan keveset adott, de jön az új élet a maga csodás lehetőségeivel, jön Krisztus. Aki a dicsőség ama reménysége, jön tisztító tüzével, bátorító, meleg barátságával, jön királyi hatalmával. Hát nem a dicsőség reménysége ez? Nekünk, szegény magyaroknak szintén új kezdetet kell csinálnunk, hogy új reménységünk lehessen. Erősebben kell ragaszkodnunk Istenhez, az igazságosság Atyjához, sokat és többet kell dolgoznunk, hogy külső és belső értékeink megszaporodjanak, hogy valóság legyen a kultúrfölényünk és számottevők az anyagi javaink. És akkor felkel a reménység is a szívekben. Azzal legyünk tisztában, hogy Isten nélkül nincs alapja a reménységnek, Istennel azonban mindenek lehetségesek. Egyházi életünkben is fel az új munkára. Várnak a szomjas lelkek. Sok helyen kell, a szó szoros értelmében, új kezdetet csinálni, de felséges lesz az eredmény, megszületik az új reménység is. Nehéz idők következhetnek ránk, sok jel mutatja, hogy a megpróbáltatásoknak még nincs végük, kétszeresen kötelességünk azért megfogadni az új esztendő jó tanácsát, sőt mondhatnánk egyetlen életlehetőséget: csináljunk új kezdetet és akkor lesz új reménység ! Fel a szivekkel! p. Még egy szó az egyházfegyelemről. A család nyugalma, erősödése akkor borul fel, amidőn a szülői figyelmeztető szavak visszhangra nem találnak. A magyar nemzet akkor szenvedett a legtöbbet s akkor vesztette el igazán a háborút, amikor a fegyelem fegyvere kiesett katonáinak a kezéből. Anyaszentegyházunk is azóta vergődik sorvasztó betegségében, mióta a belső bomlasztó miasmák rágják a testét, pusztítják a lelkét s ezek zavartalanul végzik pusztító munkájukat, mert Kálvin egyházából a konkolyról szóló példázat túlszelidített magyarázata kiszorította a Kálvin fegyelmi fegyverét. Pedig a fegyelem a kálvinizmusnak édestestvére. Kálvin erőteljesen hangsúlyozta, hogy: „Ecclesia Dei sua quodam spirituali politia indiget“ . . . Wächter pedig a nagy német szellem egyik munkájában azt mondja, „hogy az Egyház egyházfegyelem nélkül annyi, mint az állami organizmus végrehajtó hatalom nélkül“ . . . Erőtelen vergődés, mindent eltűrő, csöndes vonaglás. Az eszményi, krisztusi Egyháznak fegyelem a lelke. A szektárius terjeszkedésnek ez a titka. A szigorú holland református egyháznak ez az erőssége. Sem külső, sem belső destruktív erők romboló munkájuknak nem törnek utat Anyaszentegyházunk szentélyében, ha a fegyelem vasláncaival is vannak a lelkek egy mozdíthatatlan egységbe kapcsolva. Egyházunk három ellenséggel legyöngült állapotában nem bírja a harcot. A jezsuita alarmirozás vasfalankába tömörítette ellenünk jól szervezett légióit. Ez a Layola csapata . . . Kívülről intézi folyton erősbödő hatalmának rohamait egyházunk ellen. A harcterek véres árkaiból hazahozott ateizmus pedig engesztelhetetlenül tobzódik lélekgyilkoló munkájában. Ez a Marx csapata . . . Belülről gyöngíti, belülről tépi ki a szent Sión fundamentumának drága köveit. Ez sokkal veszedelmesebb. Ez a belső tűz, melynek szítói az édesanya önös gyermekei, igen sok esetben olthatatlan, sőt a szelíden kérő, az evangélium fegyvereivel meggyőzni akaró lelkipásztorra gúnyosan vigyorog s nagy bátorsággal szórja megbem-