Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám - Csányi László: Bevezetés Fülep Lajos pályakezdéséhez
válság tényét állapítja meg. IX. Pius pápa egyszerűen „a nagy tévedések” közé sorolja a kommunizmus és a szocializmus eszméit, az élesszemű Nietzsche pedig Wagnerről írja ugyan, de valójában az egész kortárs Európára gondol, amikor azt mondja, „az élet nem lakozik többé az Egészben". Wagner elmarasztalásában több a személyes indítás és a félreértés, mint az igazság, de azt mindenképp el kell fogadnunk, hogy a szerencsésebb korok homogén egysége, mely meg tudta valósítani élet—művészet—eszmény kölcsönhatását, reménytelenül fölbomlott, s ezen Ruskin naív idealizmusa sem tudott segíteni, aki úgy képzelte, elhatározás kérdése csupán, s az élet minden jelensége művészettel és ízléssel itatódik át. Ez a kielégítetlenség a kor általános érzése, s valamilyen formában mindenki ez ellen lázad. Még az arisztokrácia jobbjaiban is fölmerül a szellem megújulásának gondolata, megalakítják például a Műpártolók Körét, Justh Zsigmond vitakört szervez, de a Debatting Society osztálykorlátai miatt eleve nem lehetett alkalmas arra a nemzetnevelő szerepre, amit betölteni szeretett volna. S ezek a fiatal, látszólag fogékony szellemű arisztokraták, akik szerepet írnak maguknak, a valóságban mindenre alkalmatlanok, az életre is. Széchenyi Lajos huszonnégy éves, amikor meghal, Keglevich Imre nem éri meg hóbortos álma kudarcát: Albániában vett birtokán próbálja meghonosítani a magyarokat, Batthyány Géza, Csáky István önkezével vet véget életének, nagyon fiatalon, s Justh is, aki valószínűleg a legtehetségesebb volt köztük, korán meghalt. Justh igazán Párizsban volt otthon, ismeri Taine-t, Zolát, Huysmans-t, bejáratos Sarah Bernhardthoz, de ez a táncoló, udvarló, cigányozó arisztokrata épp a valóságot nem ismeri, s tulajdonképpen ízlése sincs. Figyeljük csak, a cigányprímás Rátz Pali betegségének hírére így kiált fel: „Halálra ijedek — mi lesz velem, ha meghal? összes emlékeim, érzés formájában jelentkező emlékeimet magával vinné — énem jobbik felét.” Nem tudjuk, mi lett volna belőle, de azt tudjuk, hogy az irodalomban is megőrizte arisztokrata fölényét, s midőn Káprázatok című zsengéjéről Péterfy tárgyilagos véleményt mondott, egyszerre fölhorkan, „dorongot” emleget, s ostobán visszavág: ez az ember nem jár szalonokba, nem ismerheti az életet, az embereket, tehát nem mondhat ítéletet „embereknek emberekről írt műveiről”. Justhot Balzacot idéző becsvágya, túltengő önérzete sem emeli ki a középszerből, életének keretei, cigányzenés érzelgései pedig már az elkövetkező évtizedek veszedelmére figyelmeztetnek. A giccs, az érzés és érzelem végső devalvációja már fölütötte fejét, s a Justh naplójából kirajzolódó párizsi szalonélet és hőseinek álságai általános életformává válnak. Mert ami Justh és főúri mulató társai részére még osztályprivilégium, néhány évtized múlva elárasztja a világot, azt az illúziót keltve, hogy mindenki boldog, a mozi vásznán és a színes képeslapokon mindenkinek házhoz jön a tenger, a szépség és a szerelem, s a gépírólányok se csüggedjenek, mert sose tudják, mikor toppan be hozzájuk a vezérigazgató úr, hogy megkérje a kezüket. Justhban nem az elveszett lehetőség a fontos, az irodalomtudomány egyébként is tényekkel foglalkozik, nem pedig feltételezésekkel, lényegesebb az életforma szerepe, ami hamis eszményeivel a giccs felé mutat. A giccs újkori jelenség, s elterjedése és világuralma összefügg az ipari termeléssel, mely sorozatban 21