Sztálinvárosi Hirlap, 1959 (4. évfolyam, 1-101. szám)

1959-01-06 / 1. szám

Adalékok a futball történetéhez '~iss Bálint, a kiv­áló magyar fta, aki edzője — Bornemissza - vezetésével több nemzetközi mérkőzésen vett részt még a 7­0-es években, nemcsak ku­­­dar­i'já­vat, hamv, a magyar elmélet megteremtője is. Te­­•l az akkori irodalmi uisző­nem prózában, hanem vers­ii kénytelen gondolatait rög- Ezek a futballelméleti eszme­iek még ma is élők, elevenek, s szavak jelentéseinek változó­méi talán már nem egészen­esen ugyanazokat a szóárnya- és jelentésárny­alatokat fedik, mindig élvezhetők és értékük dók múltával is ugyanaz ma­ségek dicsérete“ című nagy­unkájában ezeket írja: „ jó hírért, névért, a szép tisztességért, k mindent hátrahagynak; Szép tisztesség“ alatt Balassi ívalóan a kalóriapénzt értette, időn mint jó sólymok, ezen széjjel járnak, igdalkoznak s futtatnak.“ m hasonlattal jellemzi itt a szákat, a „jó sólymok“-at. A „ széjjel járnak“ ma már ki­­egenül­hat, hiszen felváltotta a „mezőt“ a „mezőny“ szó, s a „széj­jel járnak“ helyet általában jobbra­­balra való szaladozás, viszont cseppet sem változott a „vagdalkoznak“ szó. Ami pedig a „futtatnak“ szót illeti, bizony még ma is nagyon sok fut­ballistát futtatnak, akár megérdemli, akár nem. „Ellenséget látván, örömmel kiáltván ők kópiákat törnek“ Úgy látszik, már akkor is probléma volt az ellenség és az ellenfél meg­különböztetése. Ilyenkor fordult az­tán elő, hogy „kópiákat“, azaz láb­szárakat, bokákat, lisztet és egyebe­ket törtek. Majd a mérkőzés így foly­tatódott: Sok vérben fertőzvén, S arccal reá törvén Űzőt sokszor megvernek. Mikor aztán súlyosra fordult a helyzet, és kivéreztek a bokák, az „arcok reá térvén“ az „űzőre“, bíróra, aki űzi, hajtja sípjával a já­­­tékosokat, sokszor megverték. Arra nincs utalás ebben az elméleti mun­kában, hogy a nézőközönség is részt vesz az „űző“ megverésében, minden bizonnyal ez később jött szokásba, úgy a XX. század dereka táján. Sasvári György ZILVESZTERI MOZAIKOK dves olvasó talán méltatlan­­hogy mikor már javában ta­­az új esztendő napjait, még Szilvesztert emlegetjük. Ami i, van is mit emlegetni, s ami volt, kellemes és hangulatos, adig jó visszagondolni. Óvárostól—Óvárosig is nagyon hosszú az út, aki Szilveszter táján próbál­­meg vele. Benéztünk a déli­ Zala Kultúrházba, ahol az rendeztek mulatságot. Gál már a koraesti órákban ro­­ngulatban volt. Családostól sztéléjét, s egyre invitálta a­z, hogy hozzon egy liter bort. Jony nem akarta elsietni , úgy gondolta, az új esztendő­­t csínján kell várni, s talán volt. A forgatagban az idő­­mzedéket Kollich Boldizsárné­te, aki egy széken ülve várta­­, hogy ráköszöntsön a het­edik esztendő. A fiatalok Antal zenekarának játékát k leginkább, s mikor azok ,k, a legények, leányok k­igy­­íltóan járták a táncot.­­Üress barakk a Szálljak fia­­c lett gyülekező helye,­ s a szervezet televíziója mellett apsoltak a Szilveszteri mű- A radari Italbolt határozat­­szépült. Piroscsákós legények­­k ültek az asztalok körül, amúgy közeledett az éjfél, az asz­talok egyre közelebb kerültek egy­máshoz, s velük együtt a szívek is. A Vasmű kultúrtermében a sztálin­­városi estélyi ruhák színpompás fel­vonulását láthattuk. Itt töltötte a Szilvesztert Mánya József kohólaka­tos és családja is. De a „család“ ezúttal kibővült Rezsán Jánosékkal és Vágó Pálékkal, a munkatársakkal, akikkel Mánya József együtt dolgo­zik a kohónál. Az Otthon étteremben a legcsen­desebb és a legcsaládiasabb légkör­ben az Üzemi Vendéglátó Vállalat dolgozói szórakoztak. Bognár Sán­­dorné és Kovács Jánosné, bevallásuk szerint, remekül érezték magukat, s bizonyságul rázendítettek egy ropo­gós nótára: „Csalfa szemeimet rá se merem vetni ...” A Béke étteremben már jóval éj­fél előtt egy talpalatnyi hely sem volt. Az asztalokat napokkal előbb lefoglalták, és így nagyon sok ven­dég továbbvándorolt, mert nem tud­tak részére helyet szorítani. Ponto­san éjfélkor kialudtak a villanyfé­nyek, és amíg az óra 12-t kongatott, csak az üdvözlő csókok cuppanása és a jókívánságok hallatszottak. Amikor felgyúltak a lámpák, még vidámabban folyt tovább a tánc, re­pültek szerteszéjjel a szerpentinek és konfettik. Ütünk ezután a Kocka étterembe vitt, ahol többek között Sallai Jó­zsef öntödei dolgozó feleségével és apósával készült fel­köszönteni borral teli pohárral az új esztendőt. A Kenyérgyárban valóban „forró“ hangulat uralkodott a jó „házi“ mu­latságon. Még a kemencék körül is asztalok voltak, s még így is alig fértek az emberek. Hosszú Sándor és Balogh Jenő zenekara nagy munká­ban volt. Olyan legények talpa alá kellett húzni a nótát, mint Mészár János és Serleczi Sándor, s ha tánc­ról van szó, nem hagyhatjuk ki a Rajcsányi házaspárt­ sem. A technikumi Italboltban Kerék­gyártó Ferenc és Kovács Dezső szö­vetkezett egymással. Úgy gondolták, ketten jobban meg tudnak birkózni a „nehézségekkel“, melyek ezúttal poharakban sorakoztak előttük. „Emléked örökké élni fog!” A 103-as Italbolt Szilveszterkor búcsúzott el örökre a szomjas torkú szesztestvérektől. Az ajtó fölött fe­kete gyászlobogót fújt a szél, melyen szomorúfűz, pinzesüveg és kereszt hirdette a mélységes gyászt. A for­galom ezúttal gyér volt, csupán a „legjobb hívek“ jöttek végbúcsút venni tőle. Este 10 órakor, utolsó vendégként, Dénes György lépett volna be, de az ajtó már bezárult előtte. Fájó szívvel vette hóna alá a demizsont, melybe az elkövetkező „szomjas órákra“ még a 103-as ne­dűjéből akart erőt meríteni. A csapiáros méltatlankodva állt az üres pult előtt. — A végórára a vállalatunk köz­pontjából egyetlen ember nem jött el — mondotta keserűen —, pedig a 103-as ennyit talán megérdemelt volna. Aztán kihúnytak az ablakokból a fények, s a teremben olyan sötét lett, mint amilyen „sötétséget“ ter­jesztett maga körül ez a „csárda“ éveken keresztül.Csak a zászló lebe­gett felette, feliratával: „Emléked örökké élni fog!“ A Halászcsárdában a vendégek­ már az évi „feszített tervet“ is telje­sítették, s Budai Mocsár Ferenc ze­nekara meg-megújrázta a legpezsdí­­tőbb magyar nótákat. Egri Tóth Sán­dor felszolgáló Szilveszter este nem­csak felszolgált, hanem magyar nó­tákat is énekelt, amit a közönség hosszan tartó, lelkes tapsa kísért. Az asztaloknál csengtek a poharak, Baksa Mártonék, Csal­é Gáborék és a többi kedves vendég már az utolsó előkészületeket tették az új év méltó fogadására. Az esztendő utolsó éjszakáján a mentők megerősített őrséggel álltak szolgálatba. Az újesztendőre forduló éjszaka azonban vajmi kevés mun­kát adott, a mentők csupán egyszer vonultak ki egy sürgős — vakbél­­gyulladásos — beteghez. Egyébként italozással kapcsolatban nem kellett elsősegélyt nyújtani, és verekedés, összetűzés, botrány sehol nem volt a városiban, így azután a rendőrség­nek sem akadt dolga. A sztálinvá­­rosiak — mint ahogy a mentők és a rendőrség jelentéséből kitűnik — vidáman, baj nélkül lépték át az új esztendő küszöbét. Hajnalban egy kissé pityókás em­ber baktatott végig a Sztálin úton. Cipelt magával vagy nyolc nagy­kabátot, s társai után loholt, akik kiskabátban, kényelmesen nótázgat­­tak. Boldog új évet kívántam neki... (—i —y) ---------——------­ Súlyos szerencsétlenség­­ az Űrállomáson állomáson, amikor a paksi beérkezett,­­brutális szeren­­ség történt. A tömeg meg­­va rohant az autóbuszokhoz, Csomási Gábor 17 éves ipari Éppen akkor érkezett az ál­­pület előtti megállóhoz egy sz, s a tömeg Csomási Gá­­a még mozgásban lévő autó­­■t nyomta. A fiú elesett, lába a szegélye és az autóbusz k­­­­özé szorult és eltörött. A rajta taposva, tülekedve nyo­­­ovább az autóbusz belsejébe, at súlyos sérülésekkel szállt­­kórházba. rutális szerencsétlenséget kör­ül az utazóközönség fegyelme­ és embertelen magatartása . De a rohanáshoz, ahhoz, hogy íekiiramodás gyakorlattá vált, hozzájárul, hogy az Autóközlő­ Vállalat nem mindig gondol­megfelelő számú autóbuszról, mberak attól félnek, hogy nem­­ el időben munkahelyükre. Eiszteségünkbe is több panasz itt, hogy reggelente kevés az ász az állomáson és sokan lá­­tnak. Eset kapcsán felkerestük a köz­irendós TO+ — Városi Tanáccsal közösen úgyneve­zett terelőkorlátokat állítanak fel, hogy a jövőben hasonló balesetek ne fordulhassanak elő. Apróhirdetés helyett... Egy asszony jött be a napokban szerkesztőségünkbe. Tétován kopog­tatott, félénken nézett körül. Arca kissé sápadt volt, s szeméből mély­séges szomorúság tükröződött, mint aki valami nagy szenvedésen ment keresztül. Megállt, szerényen, s hal­kan mondta: — Egy hirdetést szeretnék feladni az újságba. Éppen lapzárta volt, az asszony is tudta azt, hogy ilyenkor hirdetést nem veszünk fel, hiszen az ajtóra kifüggesztett táblát többször is elol­vasta, de mégis megpróbálkozott. — Tudom, hogy most alkalmatlan az időpont, de messziről jöttem, Nagyvenyimről — mondta még csen­desebben, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebben a könnycseppben szinte kérés, könyörgés volt, de volt vala­mi más is, mely hasonlított a szo­morúsághoz, de hasonlított az öröm­höz is. A könnycsepp és ennek az asszony­nak az egész, szinte titokzatos maga­tartása egy pillanat alatt végigvihar­­zott bennem. Miért sír? Miért szo­morú. Mégis, miért önti el valami megmagyarázhatatlan mosoly fáradt tekintetét? — Már megfogalmazta a szöveget? — kérdtem tőle. — Még nem. De ha megengedi..., elmondanám... A férjem, Peidl Gyula a Szálljak­ dolgozója volt, de tavaly április 8-án borzalmas sze­rencsétlenség érte. Munka közben mindkét lábát levágta a vonat. Az­óta nem tud dolgozni. Két gyerme­künk van. És karácsonykor. .. —i itt hangja elfulladt és sírás fojtogat* ta, majd kissé megnyugodva foly­­tatta — karácsonykor a Vasmű szak­­szervezeti bizottsága és a dolgozók ajándékot hoztak neki és gyermekei­nek. Meg pénzt is hoztak. Nem tu­dom elsorolni, mennyi szép ajándék volt, s olyan jólesett, tudja, ezt ta­lán nem is lehet szavakba foglalni. Az én férjem, aki már nem tartozik a Vasműhöz, aki talán már soha nem dolgozhat­ott, mégis ilyen nagy sze­­retetben részesült. Meg szeretném köszönni azt a nagy figyelmességet, azt a szerető gondoskodást, amiben ő részesült. Csak azt kérem, hogy ezt írják bele az újságba. Papírt vettem elő, hogy leírjam, s közben az asszony tovább folytatta könnyek között. — Lakást is kapunk majd itt a vá­rosban, meg én is munkába állha­tok, hogy férjem és gyermekeim ne szenvedjenek semmiben hiányt. Csak ezt akartam elmondani, s ha lehet, tegyék bele az újságba. Előkotorta kis pénztárcáját, kissé gyűrött tízforintosok buggyantak ki belőle, s ugyancsak halkan, alig hallhatóan megkérdezte: — Mennyit fizetek érte? — Semmit... — mondtam halkan, — ezért nem kell fizetni. Hogy mikor lépett ki az ajtón, nem tudom, s én csak ültem tűnődve, azon tűnődve, hogy lehet ezt a sok szép gondolatot összefogni egy szür­ke pár soros apróhirdetésbe ... (—S—) 4 Sztálint m­ost HÍRLAP elidézte Tisztelt Szerkesztőség! A kisapos­­tagi utasok örömmel értesítik a szer­kesztőséget, hogy a 19. AKÖV az apostagi utasok kérését előzékenyen elintézte. Kérésünk alapján a 16.10 órakor induló kisapostagi járat meg­szüntette a 17 órakor induló járat túlzsúfoltságát, másrészt a műszakot korábban befejező dolgozók egy órá­val hamarabb érnek otthonukba. Ezúton megköszönjük a szerkesztő­ség szíves közbenjárását és kérjük, tolmácsolják köszönetünket az AKÖV műszaki vezetői felé a megértő és gyors intézkedésért. Kisapostagi utasok Ötvenezer forintot nyert a Békekölcsönön Az OTP sztálinvárosi fiókjában na­pok óta emelkedett a forgalom. Az ünnepi »nagy költekezések« időszaka után bizony jólesik egy kis frissítő, ami most békekölcsön-nyerések for­májában jelentkezik. Mindenki lo­bogtatja a színes értékpapírt, igyek­szik, hogy hamar sorra kerüljön, csak egy alacsony emberke áll nagy nyugalommal, ő a legszerencsésebb sztálinvárosi nyerő. Guzsván Gergely­nek hívják, az érctömörítőnél dolgo­zik és a Második Békekölcsön húzá­sakor 50.000 forintot nyert. — Itt jegyeztem a kötvényt még 1951-ben a mechanikában — kezdi a beszélgetést. — Úgy hiszem, már nem emlékszem rá egészen ponto­san, vagy kétezret jegyeztem akkor. — Nyert már máskor is? — Kisebb összegeket. Ennyit még nem. Ő nem tolakszik, vár a sorára. Közben arról gondolkodik, mi min­dent vesz majd 13 éves kislányának, meg a 8 éves kisfiának. Bebútorozza a másik szobát is, aztán vesz egy komoly rádiót, mert ez a kicsi, ami van, már nem olyan modern. — Mikor szereztek róla tudomást, hogy nyertek? — Tudja, jöttem haza a munká­ból, mikor mondja az asszony, hogy rettenetes nagy pechünk van. Kér­dem tőle, hogy miért, s aztán mutat­ja, hogy nyertünk volna 50 ezer fo­rintot, ha az egyik kötvény száma előtt nem lenne zérus. Mert a száma 0940. Mondom neki, hogy az 940 ak­kor is, ha a zérus előtte van, de a biztonságért megkérdezzük. Szeren­csére nem az asszonynak lett igaza, s hát nyertünk. Búcsúzóul még megállít: — Csak még annyit erről az egész nyerésről, hogy tudja, sok a rossz­indulatú beszéd. Már én is többször hallottam, hogy mondják: »Mi soha nem nyerünk, s nem is fogunk, mert mindig ott nyernek, ahol sorsolják, meg ehhez hasonlókat mondanak. Ez csak rosszindulatú beszéd, íme, az én példám, az én nyerésem. Kinek, kinek a szerencséje szerint. De azt mondhatom, nem jött rossz helyre ez a pénz.« Látogatás az 1959-es év első újszülöttjénél Lapunknál már hagyo­mányossá vált, hogy az újév első honpolgárát fel­keressük. Dr. Kiss Péter, a Sztálinvárosi Szülőott­hon osztályos orvosa kész­ségesen adja meg erre a beszélgetésre az engedélyt ebben az évben is. Persze az édesanyát tudjuk csak felkeresni, mivel a kicsik külön fülkében, a külvi­lág fertőzéseitől mentesen vannak elhelyezve. Kis hiba csúszott be tervünk­be, mivel az otthon első 1959-es évi újszülöttje kis­lány, így természetes, hogy január 1-e után 50 perccel érkezett csak. Női erényei­nek birtokában máris élt késés adta lehetőségekkel: január 2-án éjfél után 50 perccel született. A fiatal mama, Kovács Jánosné mosolyogva fogad. Kérdést alig vár, gyorsan sorolja: — Már biztosak voltunk ismerősök már biztosra jósolták, hogy csak fiú lehet. — Férje mit szólt hozzá, hogy a tervek ezek szerint nem váltak be? — Azt állítja, hogy ő csak kislányt szeretett volna. Valószínűen nem oko­zott nagy lelki megrázkód­tatást ez a kis csalódás. Erről tanúskodik az éj­jeliszekrényen elhelyezett égő piros ciklámen is, me­lyet az újdonsült papa ho­zott feleségének és kislá­nyának, — Ritának anyaköny­­veztettük a kislányt. 4 kiló 20 dekával született, egész­séges, jóétvágyú kisbaba. Amint később kitűnik, nem sztálinvárosi család boldog utóda a kis Rita. A szülők Dunaföldvárom laknak. Az apa: Kovács János a d­unaföldvári­­ lány természetesen első gyermek. — Mióta férjhez mentem, nem dolgozom máshol, csak a háztartásban — meséli a fiatal asszonyka. — Azelőtt a Dunaföld­­vári Tanácsnál voltam al­kalmazásban. Kétszobás lakásban lakunk a Paksi út 64-ben, külön a szülők­től. Lakásunkat a szülők hozzájárulásával már be­bútoroztuk, leánykori fi­zetésemből vettem meg nagyrészt a kelengyémet. A 400 forintos utalvány átvétele előtt már nagy­részt beszerezték a baba­­kelengyét, ezt az össze­get főleg kiegészítő apró­ságokra fordították. — A babakocsit ezután vesszük meg. Az SZTK, szakszervezet és a válla­lat által biztosított segélyt szeretnénk erre a célra fordítani. Illik. Mégis számolgatja a napokat: körülbelül csü­törtökön mehet haza. Na­gyon várja már, hogy együtt legyen a kis család. Bár a látogatás elég hosszúra nyúlt , asszo­nyoknál sok megbeszélni­való akad ilyen fontos eseménnyel kapcsolatban — arra még szakítok időt, hogy a Kovács család ifjú reménységével, ha csak messziről is, megismer­kedjem. Az étkeztetés ideje következik, így a kis Rita is »bevonul« egy kedvesarcú madám kar­ján. A fiatal Kovácsné büszkén mutatja fel kis­lányát. Valóban nagyon szép, egészséges kis­baba, joggal büszke rá a ma­mája. Búcsúzóul jó egészséget, hosszú, boldog életet kí­vánunk mindnyájuknak, és a kis Ritának még ki-l — úgy 2—3 év múlva egy kedves öcsikét is. Sz. Horváth Mária Újév hajnalán a Béke Étterem előtt BA­RNAKALAPOS FÉRFI: — Te komám, újév van, hukk, fo­gadjuk meg, hogy többet nem iszunk... ZÖLDKALAPOS FÉRFI: — Igazad van, pajtás, hukk ... Kezd­jünk új életet... FEKETEKALAPOS FÉRFI: — De jól mondjátok, kezdjünk új életet! Hukk! MIND: — Most pedig erre igyunk egyet.. / JéOide Sztál avárosi Hírlapban! Hirdetéseket felvesz a kiadóhiva­tal, hétfő és csütörtök kivételével minden nap fél 9-től 5 óráig

Next