Dunaújvárosi Hírlap, 1963. április (8. évfolyam, 26-34. szám)

1963-04-02 / 26. szám

Máte PROLETÁRJAI. EGYESÜLETEKl AZ MSZMP VÁROSI BIZOTTSÁGA ÉS A VÁROSI TANÁCS LAPJA VIk­. ÉVFOLYAM, 26. SZÁM ARA: 60 FILLÉR 1963. ÁPRILIS 2., KEDD (Pálfalvi János rajza) Szabadságunk születésnapján H­azánk felszabadulásának tizen­nyolcadik évfordulóját ünne­peljük. Köszöntjük április ne­gyedikét, mely tizennyolc évvel ez­előtt, 1945 tavaszán az ezernyi seb­ből vérző országnak a megpróbálta­tások közt elfáradt embereknek, az egymást kereső családoknak csak egy szűkszavú hírt jelentett: Magyaror­szág területét elhagyta az utolsó fa­siszta egység. Akkor talán fel sem figyeltünk erre a hírre. Hiszen he­tekkel előtte még az is vakmerőség volt, ha holnapra, holnaputánra mer­tek gondolni az emberek. Talán fel sem figyeltünk a hírre, mert minden idegszálunkat egy darab kenyér gondja, a szétlőtt lakás összetákolá­­sának gondja kötötte le. S e napot megelőzően 25 éven át gondoskod­tak a hatalom bitorlói arról, hogy ne törődjünk a történelmi horizonttal, ki-ki elégedjék meg azzal, ha az orrá­ig ellát. S most, hogy a tizennyolcadik mér­földkő is mögöttünk marad, most értjük meg igazán azt a hírt, most tudjuk megérteni milyen drága kincs egy nép számára a szabadság, csillagos kis obeliszkek alatt el­adtak már azok a testek, ami­­acélfalat vontak a mi szabad­ok védelmében. Az a kisgyerek, akkor tágra nyílt szemmel húzó­­meg a bunker zugában, felnőtt é s már régen elfelejtette a dohos levegő után a napfény éltető­jét. S elmosódott előtte a kato­­rca, aki holtan feküdt az utcán. Az egykori kisgyerekben felnőtt b­udas, s mikor szívét, munkáját gy közösség szolgálatába adja. Mint egy-egy rövid hír röppen a világba a szocializmust építő­­ az országról. Magyarország. E­allatára ki tudja hány tízezer szív szorul össze Ukrajnában, a vidéken vagy a távoli Ural- Mert az anya emlékében tizen­­év sem mosta el katona-fia ar­cát. A késői fájdalmat bizonyosan enyhítik, ha jó hírek érkeznek Ma­gyarországról. Szeretnénk elmondani nektek, szovjet anyák hogy fiaitok véréből új élet született ebben a hazában. Nem egészen gondtalan, de olyan élet, amelyben mindenki ember le­het. Olyan élet, amelyben az anyák­nak mind kevésbé gond a minden­napi kenyér gondja, a meleg takaró, a kiscipő gondja. Egy nép sorsán enyhíteni, az emberekről gondos­kodni mindig is dicsérendő cseleke­det volt. De most a tizennyolcadik évfordulón mindenki megérti már nálunk, hogy az emberiességnek, a szolidaritásnak más-más értelme le­het. Voltak honfitársaink, akik a nép véréből meggazdagodtak, s aztán népkonyhákon egy tál lencsével vá­sárolták meg jogukat a néppel való szolidaritásra. A nemzet történelmi hivatásáról fecsegtek, miközben a nemzetet puskagolyók, tuberkulózis és a nyomor tizedelte. És voltatok ti egyszerű anyák, akik számotokra a legdrágábbal, fiaitok életével adtatok új értelmet ennek a szónak: szolida­ritás. S amikor azt mondjuk, proletár internacionalizmus, rátok, s halott fiaitokra gondolunk. Ti nyitottátok meg a szabadulás útját, amelyen va­lóban nemzetté, szocialista nemzetté­­ lehettünk. M­i mindenre képes egy nép, a szabadság árnyékában! Úrrá tud lenni a népbetegségeken, képes száműzni a tudatlanságot, vá­rosokat emel, alkotássá emeli az emberi munkát. Tizennyolc év alatt évszázadok bűneit lehet jóvá tenni. Évszázados elmaradást lehet behoz­ni. Tizennyolc év hozzászoktatott bennünket hogy évről-évre évtizede­ket ugorjunk előre. S az életnek eh­hez az új ritmusához alkalmazkodtak igényeink is. És az igények néha gyorsabban nőnek a házfalaknál, né­ha jobban terebélyesednek tudatunk­ban, mint a világról szerzett ismere­teink. S most azt is meg kell tanul­nunk, hogyan lehet az igényeket a fejlődés szolgálatába állítani, hogy azok soha ne gátolják lehetőségein­ket, soha ne legyenek a fejlődés tor­laszaivá. Ezek az új gondok az új fel­tételek velejárói. Számolnunk kell az új gondokkal is, és nem szabad fél­nünk azoktól. A szabadság — ezt is tizennyolc év alatt tanultuk meg — csupán az em­berhez méltó élet kereteit adja meg. S ez nem kevés. De ezeket a kerete­ket nekünk magunknak kell tarta­lommal, a szocialista módon végzett munka, a szocialista élet- és gondol­kodásmód tartalmával megtöltenünk. S ez korántsem egyszerűen elhatáro­zás kérdése. Valami jobbat várni az élettől, anélkül, hogy valamit ten­nénk is érte, azt jelentené hogy nem tudunk mit kezdeni a szabadsággal. Aki életszemléletében csak a várako­zásig jutott el, az rabja önmagának. S hányszor vagyunk még úgy, hogy kívülállóként szemléljük az élet lük­tetését, nem kérünk helyet és felelős­séget, hogy ami értünk történik, az velünk együtt történjék. Pedig a sza­badság valahol a felelősség vállalását is jelenti. És a mi népi-nemzeti egy­ségünk csak úgy tudhat szilárddá, egészségessé kovácsolódni, ha a tár­sadalom minden tagja vállalja azt a felelősséget Fegyelmezetten dolgoz­ni, hozzáértéssel dolgozni felelősség­gel élni, önző érdek nélkül élni bizto­san nem a legkényelmesebb megol­dás. De tizennyolc év alatt azt is megtanultuk hogy a szabadság és kényelem között soha nem volt egyenlőségjel. A kényelem a kispol­gárban magasztosul életeszménnyé, mert kényelméért feláldozza hitét, elveit, emberségét. S különben sem lehet egyenlő a szabadsággal az, amit a szabadságért meg lehet vásárolni. Márpedig sok példát ismerünk, ami­kor emberek a szabadságuk eladásá­val vásárolták meg kényelmüket. Úgynevezett „révbe jutott” embe­rek ma is élnek köztünk, akik azt hiszik, felépítették a maguk kis két­­szoba összkomfortra kiterjedő vilá­gukat, amit jól elhúzott csipkefüg­göny választ el a külvilágtól. Tud­ják-e itt a csipkefüggönyök mögött, milyen nehéz az a harc amit társa­dalmunk folytat, hogy minden csa­ládnak otthona legyen, hogy elegen­dő tanterem legyen, hogy üzemeink­ben jobban, szervezettebben menjen a munka, hogy erősek legyenek ter­melőszövetkezeteink? összkomfortjáért óriási A mindenki társadalmi erők mozognak. Fizetség nélkül csa­pódnak a földbe a csákányok ezrei, emberek napi munkájuk után fárad­hatatlanul járnak a közösség dolgai­ban, munkatársak félresikló életuta­­kat egyengetnek, fáradságot nem is­merve segítenek egymásnak a tanu­lásban, önkéntes traktorosnak jelent­keznek a pártirodákon, utakat ter­veznek társadalmi munkások társa­dalmi munkásoknak, mérnökök ku­tatják késő éjszakáit; a­ munka ter­melékenyebb útjait ezrek és ezrek gondoskodnak egymásról, mindenki­ről határtalan felelősséggel társaik iránt — a szabadság árnyékában. Nem önmaga elől bújik-e el, aki pezsgő, szépülő életünk elől a csip­kefüggönyök mögött keres menedé­ket? Nem válik-e ezzel a szabadság nem éppen becsületes haszonélvező­jévé? Hiszen a népünk szabadságá­ért elesettek mindenki boldogságá­ért, mindenki szép életéért haltak meg Nem zárkóztak be otthonaikba, mikor riadó szólt a felszabadító há­borúra. Mindent vállaltak, mikor az emberiséget legádázabb ellenségétől, a hitleri fasizmustól megszabadítot­­ták. nagy évfordulón kegyeletté, adózunk a hősök emlékének Nem haltak meg azok, akik másokért éltek. A vörös csillagos obeliszkek számunkra nem az elmú­lás, hanem az élet, az örökös születés az emberség és halhatatlanság jel­képei. Az április 4-i ünnepségek programja Hazánk felszabadulásának 18. év­fordulójáról ünnepélyes keretek kö­zött emlékezik meg városunk lakos­sága. A Magyar Szocialista Munkás­párt Városi Bizottsága, a Városi Ta­nács és a Hazafias Népfront Városi Elnöksége rendezésében ünnepi mű­sor köszönti az évfordulót. Április 3-án délután 18 órakor ün­nepséget rendeznek a Bartók Béla Művelődésházban. Tapolczai Jenő elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának póttagja, a Városi Ta­nács elnöke mond ünnepi beszédet. Ezt kultúrműsor követi, amelyen fellépnek a Központi Énekkar, a Munkásőrség fúvószenekara, az Iro­dalmi Színpad tagjai, a Dunai Vas­mű tánckara és a Móricz Zsigmond Általános Iskola gyermekkórusa. Április 4-én délelőtt 10 órakor ün­nepélyes keretek között megkoszo­rúzzák a Hősi emlékművet Óváros­ban. A város valamennyi iskolájában is megemlékeznek az évfordulóról.

Next