Dunaújvárosi Hírlap, 1969. szeptember (14. évfolyam, 69-77. szám)

1969-09-12 / 72. szám

önkéntes véradás a hengerműben A hengermű gyárrészleg önkéntes véradói 9—12-ig, négy napon keresztül adtak vért a hengermű irodaházában berendezett ideiglenes véradó állomá­son. Csütörtök reggelig 250 véradó jelentkezett, és ez körülbelül 85 liter vért jelent, önkéntes véradó napot a vasműben október 2-án és 3-án rendeznek legközelebb, a szállító gyárrészlegnél rr Őszi vásár a Kőműves utcai ruházati boltokban A Budapesti Textilnagykereskedel­mi Vállalat és a Dunaújvárosi Kis­kereskedelmi Vállalat szeptember 15-től 30-ig nagyszabású szövetbemu­­tatót és vásárt rendez. A vásárban a közös üzemeltetésű méteráru-bol­ton kívül bekapcsolódnak a többi Kőműves utcai boltok is. Küsztner Sándor, a Dunaújvárosi Kiskereske­delmi Vállalat osztályvezetője el­mondta, hogy a vásáron új beszer­zésű, főleg őszi-téli árucikkeket fog­nak árusítani. — Mintegy 14 millió forint értékű árukészlettel állunk a vásárló közön­ség rendelkezésére. A méteráru-bolt­ban hazai és külföldi ruhákat, kosz­tümöket és kabátszöveteket árusí­tanak, a férfiruha-szaküzletben pe­dig kon­fékei­ó­’al, fehérneművel és divatáruval, a cipőboltban pedig fér­fi és női cipőkkel, valamint bőrdísz­­műárukkal várjuk vevőinket. Meglepetéseket is tartogat a vál­lalat: a boltokon belül árubemuta­tók lesznek, egyes férfi télékabátok­hoz pedig a vásár ideje alatt egy sálat ajándékoznak. — Hatezer pár cipőt rendeltünk közvetlenül a martfűi Tisza cipő­gyártól. Ezeket 40 százalékos áren­gedménnyel árusítjuk. Sláger a gyűrtelenített szintetikus szövet, cippzárral beerősíthető bélésű téli­a kabát. A vásárral egyidőben a férfi divatboltokban ingeket, a kiállítási teremben pedig bélelt és béleletlen női bőrkesztyűket vásárolhatnak kedvezményes áron vevőink. Napirend: a munkásvédelem A Szakszervezetek Megyei Taná­csa munkavédelmi bizottsága szep­tember U-én a Dunai Vasműben dolgozó vállatok igazgatóit, bizton­sági megbízottait, társadalmi, mun­kavédelmi felügyelőit tanácskozásra hívta össze. A tárgyalás napirend­jén a vasmű területén építő, szerelő vál­lalatok munkásvédelmi feladatai, szerepeltek, továbbá azok egységes értelmezése, gyakorlati kialakítása. Önálló MHSZ klubok, szervezettebb honvédelmi oktatás Az MHSZ 1969—70. évi feladatai közül különösen fontos a klubok szervezeti megerősítése. Ehhez min­denekelőtt az szükséges, hogy a függetlenített társadalmi aktívák megismerjék azokat a követelmé­nyeket, melyekre az MHSZ főtitká­rának legutóbbi intézkedése utal. — Milyen továbbképzésen vagy tanfolyamon vettek részt a dunaúj­városi klubok vezetői? — kérdeztük Rácz János őrnagytól, az MHSZ vá­rosi titkárától. — A klubtitkárok részére augusz­tusban Agárdon szakmai továbbkép­ző tanfolyamokat rendeztünk. Itt szakáganként kaptak tájékoztatást a klubok előtt álló feladatokról, szak­mai és politikai előadások, valamint csoportos beszélgetések formájában. — Hány kl­ub van a városban, és milyen követelményeket tartalmaz­­nak az 1969—70. évi feladatok? — Huszonnyolc klub van. Ezek közül tizenhárom lövész, tíz tartalé­kos, és öt technikai (két rádió, egy­­egy vízi, modellező és repülő) klub. Az eddigiektől eltérően a katonai elő- és utóképzés kimondottan a klubok­ban történik, tehát ott szervezik és irányítják az oktatást és a kikép­zést. Szorosabban együttműködnek a tömegszervezetekkel. Igen, eddig is együttműködtek, de nem volt en­­­nyire konkrét megállapodás az MHSZ és a tömegszervezetek között, mint most. A megállapodás szerint például az üzemi szakszervezeti bi­zottságok, KISZ-szer­vezetek az MHSZ-szel együtt honvédelmi na­pokat, laktanyalé­toga­tás­okat, bevo­nulás előtti ünnepélyes búcsúztató­kat, sportbemutatókat, honvédelmi tárgyú kiállításokat rendeznek. Vagy például az üzemi szakszervezeti ve­zetők a gazdasági vezetéssel közösen a részesedési alapból megfelelő ös­­­szeget terveznek a szakköri munka fejlesztésére,­a magasabb szintű hon­védelmi nevelés és képzés érdeké­ben. — Térjünk vissza a klubokra. A dunaújvárosi MHSZ-klubok mun­kája milyen változtatásokra szorul? Min kell javítani? — Az aktívahálózatot kell kiszé­lesíteni és szervezettebbé tenni az együttműködést. A klubokban ki­képzési felelősök, gazdasági felelő­sök, propagandisták, és külön okta­tók is dolgoznak majd a titkárok mellett. Eddig nem klubrendszerben folyt az oktatás. A kluboknak ezen kívül jobban kell igényelniük a ta­nácsadó testület és a klubtanácsok segítségét. Javítani kell a közgyűlé­sek színvonalán. Az évenként egy­szer megtartott közgyűléseken tehát konkrétabb feladatokat kell megje­lölni, ami persze nem lesz nehéz, mert az MHSZ városa vezetőségétől a klubok tervszámokat kapnak. — Például? — Például a Dunai Vasmű hen­gerművek lövészklubjának az ös­­­szetett Honvédelmi Versenyben öt­száz résztvevőt, az Úttörő Honvédel­mi Versenybe hatszáz pajtást, a hon­védelmi lövészversenybe negyven dolgozót kell bevonni. Meghatározott számú bíróit, edzőt és lövészvezetőt kell kiképezni. És a kiképzési év vé­gére minimálisan tizenhárom minő­sített versenyzőt kell kinevelniük. A többi klub is hasonlóan részletes tervet kap. — Most kezdődött az iskolai­­ hon­védelmi oktatás második éve. Az MHSZ hogyan tudja ezt segíteni? — Szeretnénk elérni, hogy a vá­rosban legalább négy általános is­kolában a hetedik-nyolcadik osztá­lyos tanulók alapfokú rádiós tanfo­lyamon vegyenek részt. Szervezet­tebbé kívánjuk tenni a modellezés oktatását. Egészében az első év ta­pasztalata alapján az MHSZ, főképp társadalmi aktivistái révén, nagyobb segítséget nyújt majd az iskolai hon­védelmi oktatáshoz. „Szabad hazában — Lenin útján" Dunaújváros valamennyi iskolájá­ban szeptember 1-én a tanévnyitó ünnepségen ismertették az úttörő­­csapatok vezetői az Országos Úttörő Elnökség felhívását, valamint tájé­koztatót adtak arról, hogy a csapa­tok milyen módon vesznek majd részt a „Szabad hazában — Lenin útján” mozgalomban. A dunaújvárosi kisdobosok és út­törő őrsök is újjá alakulnak, és az őrsi munkát a nyári próba teljesí­tésének értékelésével, valamint tisztségviselők megválasztásával kez­­­dik. Szeptember 27-én a város minden általános iskolájában szü­netel a tanítás. Ezen a napon a Fegyveres Erők Napjáról emlékez­­­nek meg az úttörők, és tartják meg csapatzászló ünnepélyt. Minden úttörőcsapat önállóan rendez külön­böző játékokat és sportversenyeket. A „Szabad hazában — Lenin útján,” mozgalomba a csapatzászló­ünnepélyen jelentkeznek az őrsök és adják át jelentkezési lapjukat a csa­patvezetőségnek. Az úttörőmunka eseményeit, a vállalások teljesítését, a kutatások eredményeit, dokumen­tumait az őrsök és a rajok a „Sza­bad hazában — Lenin útján” című albumba gyűjtik. A legszebb albu­mokból 1970-ben kiállítást rendez­nek. Már falazzák a Ságvári városrészben épülő ABC áruházat Jó ütemben halad a legújabb ABC áruház építése a Ságvári vá­rosrészben, a most elkészült szakkö­zépiskolával szemben. A 26. Állami Építőipari Vállalat dolgozói a pin­cefalakat betonozzák és megkezdték a falazást is. Az építők december végére szeretnék befejezni itt a mun­kát, de ehhez az is kell, hogy az ígért portálokat, ajtókat, ablakokat a budapesti Fémmunkás Vállalat és az Épületasztalos Gyár időben szál­lítsa. Ki minek a mestere? Vasárnap délelőtt a Vasmű kul­túrtermében rendezik meg tíz Fe­jér megyei és tíz Vasműben dolgozó villanyszerelő részvételével a Ki mi­nek a mestere? megyei döntőjét. A legjobb megyei és Vasműben dolgo­zó ifjú villanyszerelő az országos döntőbe kerül, ahol 19 megye és a három kiemelt vállalat, a Dunai Vasmű, a Csepel Vas- és Fémművek, valamint a Lenin Kohászati Művek legjobbja a tv nyilvánossága előtt küzd az országos első helyért. — Ismeri ezeket a sorokat? Jevtusenko: Nem, nem a legkedvesebb költőm, egyáltalán nem. Azt hiszem, nekem nincs is kedves köl­tőm, soraim vannak, verssoraim, melyeket el­olvastam és megmaradtak bennem, anélkül, hogy akartam volna. Ezek az enyémek: „Meg­fojt ez a sok rossz fonál! Jöjjön aki széttépi már idegen szivek közelségét, közeliek ide­­genségét!” — Ne haragudjon, hogy mégegyszer el­mondtam, de amikor Tibor meglátogatott, ál­landóan ez járt az eszemben. Tibor az az ember, aki végtelenül közel van hozzám. Vagy csak volt? Nem tudom eldönteni. Ami­kor ajtót nyitottam neki, és megláttam azt a félszeg kisfiús mosolyt az arcán, nagyon megörültem. Aztán később, ahogy olyan ide­genül ténfergett az albérleti szobában, ahogy megtapogatta a tárgyaimat, a vázát, a hamu­tartót, Kormost, a mackómat, már ezek a verssorok voltak bennem és nem ő. — Három éve szakítottunk. Engem a munkám szólított ebbe a városba, őt is munkája tartotta vissza attól, hogy velem jöj­­ jön. És persze, Budapest. A színházak, a mú­zeumok, a nagykörút. Nem akart elengedni, mondta, hogy maradjak vele, nem tudta meg­érteni, hogy nekem elsősorban magamra van szükségem, s csak másodsorban őrá. — Olyan furcsa volt tegnap, hogy nem tud­tunk beszélgetni egymással. Éppen mi ketten, akik összetartoztunk valamikor. Volt monda­nivalónk, el is mondtuk, hogy mi történt ve­lünk, hogy mit csináltunk az elmúlt három év alatt, de nem beszélgettünk. — És akkor egyszerre a régi hangján szó­lalt meg. Az ablak előtt állt, háttal nekem, a földhányásokat nézte, tudja, építkeznek a házunk előtt, balra parkosítottak már, de jobbra ott van a drótkerítés, szóval kinézett az ablakon és azt kérdezte: „Mondd, kedve­sem, milyen ez a város?” Pontosan így. Én hallgattam. Sokáig hallgattam, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni a teljes választ, minden, amit mondtam volna, csak rész lett volna az egészből, pedig Tibor is, én is min­dig teljességre törekedtünk. Engem tegnapig csak érzések kapcsoltak a városhoz, szavak, gondok­, vagy kimondott szavak nem fűztek hozzá. — Eddig, ha bárki kérdezte, azt mond­tam, hogy nem szeretem ezt a várost. Hiszen, aki annyi ideig élt Budapesten, mint én, az legfeljebb megszokhatja, de nem szeretheti meg ennek a városnak a hangulatát. Higgye el, nem azért, mert hiányzik a színház, meg a múzeum, és nem azért, mert a Vasmű úti korzó nem pótolhatja a körutat, meg a zeg­zugos belvárosi utcákat. Igen, tegnap ez jutott eszembe legelőször, hogy hiányoznak a kira­katok, különösen itt az új városrészben, tud­ja, soha nem­ volt annyi pénzem, hogy Rotschild Kláránál vásároljak, de most is, ha a két hónapban egyszer feljutok Pestre, mindig végigjárom a Váci utcát és nézem a kirakato­kat. Ezt mondtam volna el Tibornak? Hiszen magam is tudom, hogy nem ez a lényeg. Egyáltalán mi a lényeg, ha egy város han­gulatáról van szó? A házak? De sokan cse­­pülték már előttem a régi házak kaszárnya­­szerűségét, a stukkókat, az értelmetlen oszlo­pokat, amelyek nem tartanak semmit, csak odatapadnak a házak falához. Tibor az abla­kon keresztül az új épületeket nézte. Az egy­formán új épületeket, a velünk szemben épü­lő ház is pontosan olyan lesz, mint a mienk. A házát láttam Tibornak, és éreztem, hogy nem beszélhetek a házakról, hogy ez mind mind külsőség, ami ugyan hozzátartozik a városhoz, de amit Tibor, a hozzám olyan kö­zeli és nálam olyan idegen Tibor nélkülem is észrevesz. Az épülő lakóháznak ott szem­ben, hogy is mondjam, egyszerűen a birtoko­sának éreztem magam, meg mindennek, ami a város. A szemben épülő házban éppen az volt a nagyszerű, hogy épül, hogy földhányá­sok vannak körülötte és jólesett volna elmon­dani, hogy ott nemsokára park lesz, meg ját­szótér, meg fák. Igen, fák, nagy lombos fák, mint a város közepén mindenütt és nem arra gondoltam, hogy messzire kell mennem bevá­sárolni, hanem arra, hogy ahova megyek, ott már megnőttek a fák, s hogy a lombok­tól tulajdonképpen észre sem veszem a stuk­kókat. De ezt sem mondhattam el, Tibor olyan, mint egy matematikus, neki egyen­letre, egy alapképletre van szükség, amire minden visszavezethető. Nem nevetett volna. Tibor nem cinikus. inkéhe­z r °a­dott mint hogy megint túlságosan intuitív vagyok. — Mi egy város lényege? Az emberek? Tegnapig, ha nem is fogalmaztam meg, de valószínűleg főként az emberek miatt nem szerettem a várost. Túlságosan közel vagyunk egymáshoz. Nem arra gondolok, hogy véko­nyak a falak és minden áthallatszik a szom­szédból, hanem, hogy nem mehetek végig az utcán, hogy ne találkozzam munkatárssal és­ ismerőssel, és ha találkozom, akkor meg kell állni beszélgetni, hogy az ember mindenkiről mindent megtud, anélkül, hogy akarná, hogy egy meghívást nem lehet visszautasítani, márpedig ha megállok beszélgetni, akkor meghívnak, és ha elfogadom a meghívást és elmegyek, akkor nekem is meg kell hívnom azokat, akik meghívtak és amikor együtt va­gyunk, akkor tabu a munkáról beszélni, el­lenben kötelező inni és hülyéskedni. Túlsá­gosan közel vagyunk egymáshoz és túlságo­san idegenek vagyunk egymásnak. Ezt mond­tam volna el Tibornak? Már akkor láttam rajta, hogy sajnál, amikor a Kormos nevű mackómat babrálta. Sajnált azért, hogy itt élek, hogy egyedül vagyok, hogy régi tárgyaim közül egyedül a Kormoshoz ragaszkodtam. És mert sajnált talán éppen azért, mert saj­nált, ébredtem rá, hogy az emberek közelsége örömet is nyújt. Sok örömet, egy hangulatot, amit Budapesten nem érezhet az ember. A budapesti lakóházak körbefutó folyosóin a szomszédasszonyok éppen úgy pletykálnak, mint itt, a házak elé kitett padokon. Az itteni közelség valahogy tágasabb, mint a régi, ba­rátságosabb, meghittebb, mert a házak között rengeteg a gyerek, a házak közötti tér értel­met ad a beszélgetéseknek, hiszen az asszo­nyok a gyerekekre vigyáznak. Hogy a főbér­lőm egy szál shortba öltözve építette a hintát a gyerekeknek, ebben Tibor valamiféle fa­­lusiasságot látna, talán abban is, hogy a fő­­hérlém esténként kiül a térre és a szomszé­dokkal sakkozik. Pedig ennek az egésznek le­vegője, távlata van. Tibor bizonyára csodál­kozott volna ha látja, hogy az egyik lakó amikor hazajön a munkából, fogja a slagot kivezeti a kapu elé és locsol. De valószínű­leg nem értette volna, hogy én miért vagyok erre büszke és hogy miért örülök neki . Végül is egy téli élményemet mond­tam el. Onnan jutott eszembe, hogy a vas­műről akartam beszélni. Arról, hogy milyen szép látvány éjjel, amikor vörösre festi az eget maga fölött, és hogy milyen messzire látszik a fénye. Aztán arról is, hogy a vasmű környékén, így az egész városban mennyire rövid ideig fehér a frissen hullott hó. — Hóvihar volt és kellemetlen, csípős szél, mindenfelé buckák, torlaszok. Innen város széléről igyekeztem eljutni a Május 1 a utcába. Kitaposott ösvényeken mentem, késő este volt és mint mondtam, valóságos ítélet­idő, nemigen merészkedett ember rajtam kí­vül a szabadba. Nekem fontos volt, mindegy, hogy miért, elég az hozzá, hogy el kellett jutnom egy bizonyos címre. Átvágtam a Dó­zsa György úton, elhaladtam a Gimnázium mellett, és akkor jutott eszembe, hogy én még soha nem jártam a Május 1 utcában. Soha. Már több, mint két éve itt éltem és egyszerűen nem tudtam, hogy hol van, csak a körülbelüli helyét sejtettem, a Kossuth Lajos utcáig ösztönösen mentem, csak ott kezdtem gondolkozni. Nem akartam megáll­ni, mert fáztam, és rossz felé, a Görbe utcába kanyarodtam. Felhajtott gallérú kabátban egy férfi ment előttem. Utánasiettem, hogy meg­kérdezzem tőle, merre menjek? És amikor utolértem, szégyelltem megszólítani. Szégyel­lem elárulni, hogy nem ismerem a város első utcáját. Egy idegennek szégyelltem bevallani, hogy sohasem jártam ott. Minden dunaújvá­rosi prospektusban van kép erről az utcáról, tudtam, hogy a „Mackó" ott van, közvetlenül az elején és mert azt is tudtam, hogy a ,,Mackó” az uszoda közelében van, úgy dön­töttem, hogy nem kérdezek semmit senkitől, inkább kerülök az uszoda felé, megkeresem a szobrot és így megtalálom az utcát­. Így tör­tént. Nagyot kellett kerülnöm, pedig hideg volt és eléggé átfáztam az úton. És a hóval borított szobor előtt mégis megálltam egy pil­lanatra. Olyan méltóságteljesnek­ hatott, vala­hogy tiszteletet ébresztett bennem ez „Mackó" és minden, ami körülötte van. Azt a hiszem, ott a szobor előtt kezdtem szeretni ezt a várost. — Tibor nem értett meg. Pedig mindig érzékeny volt, mint egy szeizmográf, a leg­kisebb rezdüléseimet is lereagálta. Ebben történetben nem tudta felfedezni az élményt. a Este elutazott. Úgy váltunk el egymástól, mint az idegenek. Aczél­ Gábor Mondd, kedvesem, milyen ez a város?

Next