Dunaújvárosi Hírlap, 1970. március (15. évfolyam, 18-25. szám)
1970-03-27 / 25. szám
Így történt Találkozások A történet egyik szála nem messzire vezet, csak ide a szomszédos Ménesmajorba, s az idő tartományának is csupán egy emberöltőnyi távolságába . 1944 december hatodikán egy aknaszilánk súlyosan megsebesített egy kislányt. A háború utolsó hetei, a szenvedés, az elfásultság és az elembertelenedés végső periódusa: eszmék és téveszmék élet-halál harca, elnyomókból lett menekülők és leigázottakból lett felszabadítók utolsó összecsapása — a népek és gépek háborújának ötödik évében, ötvenmillió emberélet elpusztítása után. S e sorsdöntő események között megsebesül egy kislány A sebesülés súlyos, a frontkörülmények közötti elsősegély egyáltalában nem megnyugtató. De ki törődik a balatoni ütközet előharcainak tombolásában, Esztike sorsával? Ivan Mihajlovics Vasziljev tüzérhadnagy, akinek van szíve észrevenni a fiatal életet, amit a háború az útszélre taszított; szíve, és türelme a Dunántúl 1944 év végi poklában ahhoz, hogy a kislányt a nehéz körülmények ellenére azonnal elszállítsa a dunaföldvári katonai kórházba. S Esztike életben marad. És él ma is, itt él Dunaújvárosban, a Kossuth Lajos utcában. Esztike — Horváth Ferencné — most feláll, poharakat tesz az asztalra, férje tölt, és koccintunk, valamennyien az asztal túloldalán ülő idős nénihez fordulva: Nazdarovije, zur Gesundheit, á votre santé. A néni bólint, felemeli poharát — ujján címeres aranygyűrű csillan meg — és a huszonöt éves szabad Magyarországra iszik. Halkszavú, mosolygós nagymamának tűnik Marija Fortusz, a szovjet hadsereg nyugállományú őrnagya, huszonegy hadikitüntetés — köztük a Lenin-rend és a Vörös Zászló-rend — tulajdonosa, ő hordozza a történet másik szálát, ami térben is, időben is sokkal távolabbról vezet hozzánk. A polgárháború idején még egészen fiatal asszony, de eleven valóság számára, napi esemény Kolcsak és Gyenyikin visszaszorítása. Mahino-banda felszámolása. S amikor Franco fasisztái nekirontanak a spanyol köztársaságnak, családjával együtt önként jelentkezik a Nemzetközi Brigádba. — Tolmács voltam a Brigádnál. Barcelona, Huesca, Irun, Madrid ... A félelmetes, bizalmatlan természetű, sokszor meggondolatlan, de az eszméhez mindvégig hű André Marty-val sokszor találkoztam; jól ismertem az önök legendás Lukács tábornokát, Zalka Mátét, és akkor, harminchatban ... A bor teszi-e, de egy pillanatra be kell hánynom a szememet, hogy jól megértsem: tizenegy éves, semmiről sem tudó gyerek voltam, amikor ő, már háta mögött a polgárháború élményeivel, felnőtt emberként Spanyolországban harcolt, Ibéria dombjai között egy idegen nép sorsáért, a nemzetközi munkásmozgalom ügyéért küzdött azok között, akik az ereje teljében lévő fasizmusnak nemet mondva történelmet csináltak. És ez a történelem hozzánk csaknem egy évtizeddel később érkezett el. — ... Hemingway, Rajk László, Münnich Ferenc... — nevek, ismerősek és ismeretlenek, nevek, az eltiport polgárháborúból, a rákövetkező ideiglenes európai békéből, s a hitleri orvtámadás első heteiből. — ... amikor Levitán megszólalt a moszkvai rádióban ... — nevek, ismeretlenek, a honvédő háború keserves, defenzív hónapjaiból, s újra ismerős nevek —... Úszta Gyula, Illés Béla, a kopasz őrnagy, Steinmetz kapitány... Nem, akkor már magányosan éltem. Férjem is, fiam is Spanyolországban esett el; a fiam pilóta volt... német invázió idején? Azonnal! A harmadik Ukrán Fronthoz osztottak be, őrnagyi rangban szolgáltam, egy felderítő különítmény parancsnokaként. így jutottam el a Dontól Magyarországig ... — Fehérvár alatt álltunk, a németek keményen tartották magukat. Tudták, hogy ez a város a Margitvonal és a zalai olajmezők kulcsa. Parancsot kaptam közvetlen felettesemtől, Rogov tábornoktól, hogy juttassam be egy emberemet a városba, egy rövidhullámú adóval együtt. Hogyan? Nem, csak nőről lehetett szó... Látta az Alba Regia című filmet? Az ostromlott, romos, németekkel teli Fehérvár, a magányos orvos, aki menedéket ad az orosz rádióslánynak . Marija Fortusz ott volt a film díszbemutatóján, de a valóságban is ott volt, amikor felelősséggel kellett döntenie, s választása egy alig tizennyolc éves lányra, Lidija Martiscsenko-ra esett. — Az élet mindig bonyolultabb az irodalomnál. Nézze, az az orvos a valóságban nem volt magányos, mint ahogyan a maguk nagyon rokonszenves Gábor Miklósa eljátszotta; persze, tudom, a filmbe szerelem kell, romantika kell. Dehát a valóság nem volt romantikus, csak félelmetes és kegyetlen. Így történt: január volt, kemény fagy, élelem, lőszer fogytán, akadozó utánpótlás, és előttünk a város, a vonal legfontosabb erődítménye. Két magyar tiszt, — mindkettő a mi emberünk — Demeter Gábor és Zsarnay István segítségével tapogatóztunk; hol, kinél lehetne a mi stratégiai felderítőnket elhelyezni. Három fehérvári lakos közül végül is dr. Hornyánszky Károlyt választottuk. Jómagam háromszor is beszéltem vele, mielőtt rábíztuk volna Lidijét. Higgye el, az az orvos nagyobb hős volt mint a filmbeli, feleséggel és két gyerekkel vállalta ezt az óriási kockázatot... Horváthék kislánya a sarokban ül, némán figyeli Mária nénit, pedig ki tudja, hányadszor hallja már ezt a történetet. — Lidija csak rádiós volt, semmi több. Bátyját, mint partizánt felakasztották a németek, nagybátyja, akit a párt hátrahagyott a megszállt területen, ugyanerre a sorsra jutott. A kislány elszánt volt, meggondolt, teljesen megbízható, és kitűnően beszélt németül. Napok alatt el kellett sajátítania mindent, amire egy felderítőnek feltétlenül szüksége lehet, s akkor, mert az idő sürgetett, átdobtuk a vonalon ... Nehéz heteim következtek: ha vallásos volnék, imádkoztam volna érte... Ó hogyne, ma is él, a Krímben, Jevpatorijában, egy szanatóriumban asszisztensnő, férjnél van, a fia tisztiiskolába jár.... Most Lidijára és fia jövőjére kell inni. A gyűrű újra megvillan Marija Fortusz ujján. — Nem nemesi címer, Székesfehérvár címere, öt napja viselem... A város díszpolgárává avattak ... Azóta most járok itt ötödször. Magyarország felszabadulásának tizenötödik évfordulóján egy veteránküldöttséggel jöttem ide először a háború óta. A küldöttség tagjai között volt Vasziljev is, még negyvenötben, a földvári kórházban kapott egy családi fényképet Esztikétől, és feltétlenül meg akarta keresni. Hosszas kutatás után Baracson találtunk rá, akkor ismerkedtem vele össze. Nagyon megszerettük egymást, és... higgyél el, őszintén mondom: általában nagyon megszerettem a magyar embereket. Ez nem frázis, így van. Feláll, a házigazdára néz, az bólint: igen, menniök kell. — Az elmúlt fél évszázad alatt sok magyarral ismerkedtem meg Európa minden táján. Otthon, Moszkvában is kötök újabb és újabb ismeretségeket, ma is aktívan dolgozom a Magyar—Szovjet Baráti Társaságban. Azóta már Esztikét is vendégül láttuk Moszkvában. És már itt, a maguk városában is vannak barátaim. Most, sajnos, már csak egykét napig maradok itt, fel kell utaznom Budapestre, s azután vissza Moszkvába. Sok régi és új barát vár — ezek a találkozások újítják meg erőmet, igazolják optimizmusomat, ezek a találkozások adnak értelmet életemnek... Kemény Dezső Április 2-án: Felszabadulási hálastaféta Hazánk felszabadulása 25. évfordulójának tiszteletére a KISZ-szervezetek és úttörőcsapatok Felszabadulási Hálastafétát rendeznek, április 2-án. Az úttörőcsapatok emlékszalagokat készítenek és ezeken küldik el üzeneteiket felszabadulásunk 25. évfordulójának országos ünnepségére. A KISZ Dunaújvárosi Bizottsága a város fiatalsága nevében kopjafát készített, melyre a következő szöveget vésik: „Hálastaféta felszabadulásunk 25. évfordulója tiszteletére, Dunaújváros ifjúsága 1970 IV. 2.” A Papíripari Vállalat főbejáratától délután kettő óra húsz perckor indul a hálóstaféta, a Dunai Vasmű Igazgatósági főbejáratához, ezután a 26. Építőipari Vállalathoz érkezik, majd innen a Ságvári-szoborhoz. A pártbizottság épülete elé negyed négykor érkezik a staféta, ezt követően pedig az utolsó dunaújvárosi állomáshoz, az óvárosi Szovjet Hősi Emlékműhöz. A dunaújvárosi járás KISZ-fiataljainak hálóstafétája ugyanebben az időpontban — háromnegyed négykor — érkezik ide Összesen negyvenhét dunaújvárosi KISZ-szervezet és úttörőcsapat emlékszalagjával indul Székesfehérvárra a hálastaféta, és este hat órakor a székesfehérvári emlékműnél KISZ Fejér megyei Bizottsága fogadja a kopjavivőket. A hálastaféta külsőségeiben is méltó lesz az ünnepi alkalomhoz. A rendőrség, munkásőrség, az ifjúgárdisták, montorkerékpárosok kísérik végig a városon és a Székesfehérvárra vezető úton a stafétát. Szabó L. István: Mint az erős tölgy Gondolatok a magyar-szovjet barátságról Minden nemzet történelmének vannak olyan fordulói, amelyek évtizedekre, sőt évszázadokra megszabják a társadalmi és egyéni lét kiteljesedését vagy hanyatlását. A legnagyobb horderejű sorsfordulók törvényszerűen a feltörekvő társadalmi osztályok forradalmai. Ezek sikere vagy kudarca hosszú időkre meghatározó erejű. A fogalomnak ebben az értelmében egy-egy korszak értékelése során joggal beszélhetünk a történelem szerencsés vagy kevésbé szerencsés alakulásáról. Nemzeti történelmünk az újkor évszázadaiban gyakorta nem a legszerencsésebb csillagzat alatt állt. Az uralkodó osztályok bűnei, rövidlátó következetlensége, párosulva rendszerint az idegen hódítás veszélyével vagy tényével, elütötték népünket attól, hogy a polgári forradalom gyümölcseit élvezze. Amikor pedig a történelem éppen az oroszországi forradalom győzelmének hatása következtében, azt a lehetőséget kínálta a magyar munkásnak és parasztnak, hogy a világ második proletárdiktatúráját valósítsa meg, nemzetközi reakció Európának ebben a részében olyan ellenforradalmi koalícióvá szerveződött, amellyel szemben 1919 magyar forradalmárai alul maradtak. Ez az esemény egyben vízválasztó is lehet a haladás és a reakció magyar erőinek történelmi orientációjában. Amint a magyar reakció mindörökre megértette, hogy csakis Európa legsötétebb erőivel szövetkezve őrizheti meg uralmát, éppen úgy a magyar haladó mozgalmak is megtanulták, hogy sorsuk, jövőjük mindörökre összefonódott azzal a néppel, amely elsőnek teremtette meg a munkás-paraszt hatalmat, elsőként valósította meg — a tudományos szocializmus elvei alapján — a dolgozók hazáját. A szovjet— magyar barátság elválaszthatatlanná vált Magyarország társadalmi haladásától, nagy szerencséjére a szovjet hadsereg szabadította fel a fasizmus igája alól Magyarországot, elhozva a lehetőségét annak is, hogy — elnyert cselekvőképességének birtokában — népünk végig vigye forradalmát és a szocialista alakulás útjára lépjen. Hadd mondjak így: ezzel megváltozott a csillagzat, amely alatt a magyar történelem alakul. Huszonöt évvel ezelőtt, forma szerint, egy győztes nagyhatalom nyújtott baráti jobbot egy elesett kis nemzetnek. A valóságban újra egyesült a proletár nemzetköziség eszméjében az a két forradalmi erő, amely 1919-ben — nemzetünk nagy szerencsétlenségére — nem volt képes katonailag áttörni az imperialista hatalmak közéjük ékelődött frontjait. A felszabadulás véget vetett annak a — történelmi mértékkel rövid időnek tekinthető — fekete huszonöt évnek, amely átmenetileg akkor elszakított bennünket. A mostani ünnep alkalom arra, hogy ismét elmondjuk: mennyire hálás népünk mindazért a segítségért, amit a szovjet néptől az élet legkülönbözőbb területein kapott az elmúlt negyedszázadban. A Szovjetunióhoz fűződő kapcsolataink a kapott segítség mellett is önzetlenek, kristálytisztán őszinték és becsületesek. A nemzetközi forradalmi mozgalomban különleges szerepet tölt be a Szovjetunióhoz fűződő viszony. A történelem nem ismer szovjetellenes haladást, szovjetellenes szocializmust. A dolgozó magyar emberek szívéből szólt Kádár elvtárs, amikor így beszélt: „Az önálló és szuverén Magyar Népköztársaság külpolitikai irányzata állandó, nem konjukturális elemektől függ, nem csábító szirénhangok, nem valamiféle nyomás következtében alakul, hanem szilárd elvi alapokon nyugszik”. Ez a fundamentum a proletár nemzetköziség, a Szovjetunióhoz fűződő őszinte, baráti, elvtársi, szövetségi viszony, amelyben mi az elmúlt huszonöt év fejlődésének alapját, s az eljövendő idők további szocialista haladásának zálogát látjuk. Nincs fontosabb okmány az elmúlt huszonöt év alatt aláírt nemzetközi szerződéseink között, mint a Szovjetunióval kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény. Olyan világban élünk, amelyben az imperialista hatalmak mind sürgősebbnek érzik, hogy tegyenek valamit a szocialista világrendszer szüntelen fejlődése és kétségbevonhatatlan megszilárdulása ellen. „Hideg” és „meleg” háborúkkal kísérleteznek, bekerítési és globális stratégiákat dolgoznak ki, igénybe veszik a felforgatás, a diverzió és a politikai cselekvés minden lehetséges eszközét. Mi mégis nyugodtak lehetünk szabadságunk, nemzeti függetlenségünk biztosítékai felől. A legfőbb garancia: együvé tartozásunk a szocialista közösséggel, szövetségünk a legerősebb szocialista hatalommal, ügyünk elsőszámú unióval, védelmezőjével, a SzovjetA gazdasági, a kulturális építésben és a közös védelemben kiteljesedő magyar—szovjet barátság így lett legfontosabb nemzeti ügyünk. Most, amikor felszabadulásunk jubileumát ünnepeljük, szívünk egész melegével fordulunk a Szovjetunió felé, a szovjet emberek felé, akik huszonöt évvel ezelőtt vérükkel áztatták hazánk földjét, felszabadítottak bennünket, a szó legtisztább és legnemesebb értelmében. Kevés, ha azt mondjuk, hogy a hősök sírján sohasem hervadnak el a hála és az emlékezés virágai. A szovjet—magyar barátság fája nő, terebélyesedik, oltalmat, biztonságot nyújt, olyan, mint az erős tölgy, amelyet az idő próbál csak még erősebbé, hatalmasabbá tesznek. MŰSZAKVÁLTÁS