Dunaújvárosi Hírlap, 1971. április (16. évfolyam, 27-35. szám)

1971-04-20 / 32. szám

2. oldal Dunaújvárosi Hírlap Kínban született minőség Néhány hét óta a beton­­elemgyárban történik a ház­gyári elemek átvétele. A 26. Építőipari Vállalat ennek kö­vetkeztében alaposan akar­ja biztosítani magát be és joggal. Egycsapásra hihetet­lenül szigorodtak a minőségi követelmények, jellemző pél­da, hogy a panelok emelő­­kamapóit is vizsgálják, egy­formák-e. A gyár termelési osztályán annak örvendez­nek, hogy a panelok előírt szilárdságát nem hatnapos korában, hanem már öntés után elérik. Elképzelhető, hogy a panelok simasága, a szakipari szerelés minősége mennyit javult, az elemgyár­­tók ,,szőrözésnek'’ nevezik a minőségi átvételt. Őszintén bevallva, a kívül­álló csak örülni tud ennek a régen várt változásnak. Ta­lán ezért meghökkentő, mi­lyen rossz a hangulat a ház­gyárban. Ax­ixem veztfó a rossz? Néhányszor végigmenve a csarnokokon, szembetűnik a szorgoskodás. Látható, befel­legzett a felületes, nemtörő­döm munkának. A félelem­­gy­ártók brigádvezető-helyet­­tese olyan mogorva arcot vág, mintha jóvátehetetlen sérelem érte volna. Kialudt szivart szorít a foga között és dühösen mondja: — A minőség az javult, he­lyes. De ugyanazért a pén­zért dolgozunk. Kérdezze meg az embereket, mennyit kerestek a múlt hónapban? Azzal sértetten megy dol­gára Bánhegyi István, nem akar többet szólni. Társai an­nál többet beszélnek. Lábas György 1700 forintot, Kiss Mihály 1600 forintot keresett márciusban.­­ Meg azt a kis prémiu­mot, 400 forintot •­— teszi hozzá Kiss Mihály. Elégedet­len, azt mondja, 1959-től há­rom évig volt itt, jó volt kereset, senki sem ment el, a egy brigádban volt végig. — Most? Tizenegyen voltunk, hárman maradtunk, s két asszony­ személyt hoztak. Nem mind mondott fel: egyik beteg, másik a darust helyet­tesíti, de sokan leszámolnak. — Ezt a mi­nőséget a régi normában nem lehet megcsi­nálni — tüzel a vékon­ydon­­aájú Lábas György is. Mind­ketten az üzemvezetőt ma­rasztalják el a rossz hangz­­­­a fért, a lecsökkent kerese­­tért. Egyértelmű ösztönzés Kiderül persze, miért mo­zognak annyira. Megkövete­lik, legalábbis az üzemveze­tő megköveteli, hogy a sab­lonokat teüesen húzzák ös­­­sze­ a fal^’^meket alaposan simítják el — ne legven e^’-onetlen a fal, ne kelljen aztán ..szobrász’-oHpúik” a javító kőműveseknek. A szakipariak is az üzem­vezető ellen vannak. Vanyek István csoportvezető egyene­sen azt mondja, hogy nem törődik a munkásokkal. Va­jon miért ez az ellenérzés? Az üzemvezető szájja ember­rel csökkentette a házgyári létszámot és annak a híve, hogy ne szakmunkás, betaní­tó, munkás.­­A gázmunk­ás minősítés legyen a besorolás hanem a munkavég­zés. — Egy-két nap alatt meg­tanul­h­a­tó, se bl­on m­ű­vel­etek­ről van szó. ember,min­­t’u* ccipál­ja, nem­­ v~n pl'Vég sz­ kmunke«nak lenni. Meg aztán, az asszo­­pt-r'- Cl bel­apított munkások p-műveletet , elvégez­nek a erem nézéstől a festé­­s- a takarításig. Kell is ez, hiszen csoportos teljesítmény­­elszámolást vezettünk be. Egy brigád a szakipariaknál kőművesekből, festőkből, vil­lanyszerelőből, hegesztőből áll, és ők együttesen felelő­sek a térelem minőségéért — mondja Molnár Gábor üzem­ Tegyük hozzá, a csoportos elszámolás száz százalékos teljesítmény esetén 12 forin­tos átlagórabért eredményez a brigádnak, amelyet a sze­mélyi bérbesorolás arányá­ban osztanak el. A száz szá­zalék fölötti termelés után lakásonként négyezer forint célprémium jár, a száz szá­zalékért 90 ezer forint cél­prémium az e"“«z ház“"ári munkáskollektívának. Tér­­niócopf­océvi V» o­p 1 f­0 ST!?7-?*­­lékot nem érik el, akkor minden elmarad! l-'-ás «-'m. fép pégvezpp forinttal csök­­kenti a cé’n­ém-um aitszegöt. c.tomiv' beütik a mű­szak­i**rés­zt hi*-át okozó­ egyértelműen megtalálhatók. Ezelőtt pedig minden szak­ma külön brigádot alkotott, a pv*!-—'-'M-cfft nem alkal­mazhatták, mert stafétasze­­rűen végezték a gyártást, a térelemek szerelését, felelős­ség — de szigorú és követ­kezetes minőségi követelmé­nyek sem voltak. Ezt az időt sírják vissza, a tessék-lássék meót­­­ és a mértéktelen túlórázást. Szűk a norma? Mindenütt azt állítják, hogy a mostani minőségi kö­vetelm­ényekhez kevés a nor­maidő. Az egyszerűség ked­véért csak a szakipariak nor­májáról beszélünk.­­ Ez a térelem normaideje körülbelül 25 óra, de most 35—36 órát eltart — jelenti ki Vanyek István csoportve­zető. Az ajtómázolást, a tér­elem belső falainak glettelé­­sét és festését említi, de sze­rinte a többi műveletnél is szűk a norma. Az irodában aztán kide­rül, hogy egy térelem szak­ipari normája 61 ’ óra és a csoport egy műszakot, tehát 12 emberrel száz órát tölt átlag a szerelésével, elkészí­tésével. — Csak körülbelüli mond­tam — restel­lkedik utólag Vanyek István. — Nem szá­molhattam ki pontosan ka­pásból. A beszélgetés során az kitűnik, hogy pontosan, tized­ik­órára tudja az­ egyes művele­tek normáját. Most már vis­­­szakozik, csak a glettelés és a festés előírt idejét tartja teljesíthetetlennek. Ezt többiek, két asszony a bri­n­gádból és a hosszúhajú Tóth István festő szakmunkás állítja. Az asszonyok hozzá­is teszik, hogy nekik mindent kell csinálni, besegítenek. A férfiak, pláne ha szakmunká­sok, csak a saját reszort­­munkájukat­ hajlandók elvé­gezni és inkább ácsorognak, várják, hogy rájuk kerü­ljön a műveleti sorrend. Ennek köve+t-n^MK^p — n­_v tűnik — pironytaT*nul oszlik meg a rpnnl­g - bn1-'*'ét­ lap és mindenki segítene a másik­nak, akkor az­ új minőségi igén­yek­­ szerint is elkészül­hetnének normaidőre. Végre jó minőség — Véleményem szerint munkalassítás, vagy, finomab­ban fogalmazva, bizonyta­lanság van a munkások kö­zött — vélekedett az üzem­vezető. — Egyes technológiák módosultak, általában min­den műveletet gondosabban, alaposabban kell végezni — megtorpantak az emberek. Hogyan? Hiszen többet kell dolgozni, mint régebben, norma mégis régi? Bizony, a a ráérős, felületes munkatem­póval nem megy most a száz százalék. Az első negyedév­ben is lemaradtunk az elő­irányzattól, most áprilisban 132 lakás a tervünk és 16-án csak 30 lakást adtunk át. Így bizony az ösztönzésből csak a keresetcsökkenés jön ki. A zúgolódás fő oka az, hogy azok a brigádok, ame­lyek csak 67—75 százalékos teljesítményt értek el— pél­dául Vanyekék — szemé­lyenként még az egyéni óra­bérüket sem keresték meg. Ez ellen prüszkölnek most a házgyárban, amellett, hogy elismerik, elkerülhetetlen volt a minőségi követelmé­nyek szigorítása. Büszkék is a jó minőségű panelokra. És legalább akik­­ megvá­sárolják majd ezeket a laká­sokat, nem lesz miért prüsz­kölniük a beköltözés után. Zsiday Csaba Csak gazdagon! Foglalkozásomnál fogva sok elegánsan, kényelme­sen berendezett irodában megfordultam már: minisz­terek, miniszterhelyettesek, megyei és városi vezetők, vállalati vezérigazgatók szobájában jártam, ahol az elegáns enteriőr véletlenül sem az adott irodában dol­gozó ember nagyságát, tekintélyét, hanem a megfelelő munkakörülményeket és a nélkülözhetetlen reprenzentá­­ciót volt hivatva szolgálni. Más szóval, nem a berende­zés akart hitelt adni az asztal mögött ülőknek, hanem az asztal mögül elhangzó szavak kívánták meg a te­kintélyes környezetet. A munkahely szebbé, kényelmesebbé tétele jogos és tisztelendő igénye mindenkinek, hiszen hozzájárulhat a jobb munkához, a jobb munkahelyi közérzet kiala­kításához. És ennek társadalmi hasznossága elvitatha­tatlan. Van azonban a munkahelyi berendezkedésnek egy eléggé ismert túlzása, amely­ — természetesen — vál­lalati költségre olyan igényeket produkál, amelynek teljesítése már-már csípi a jobb érzésű ember szemét. Ez a túlzás — egyesek hiedelme szerint: megengedett túlzás — természetesen csak olyan munkakörökben je­lentkezik, ahol többé-kevésbbé eldöntik, vagy befolyá­solják a vállalati beruházási költségek sorsát. Volt már a városban olyan vállalati igazgató, aki hatalmas szo­bát rendezett be magának, miközben munkásainak nem volt öltözője. Mondom, volt ilyen igazgató. Olyan is volt, aki reggelenként teherautóval vitette magát irodájába, mert kis vállalat lévén személyautó nem állt az igazgató rendelkezésére. És, hogy van még példa, arra a 14. számú Volán új telephelyén jöttem rá, miután az építésvezető tár­saságában bejártam a telepvezetői rezidenciát, ahol hogy mást ne mondjak, fél emelet hosszan mindent fával burkoltak (igaz, az épület másik szárnyában jó körülményeket biztosítanak a munkásoknak is). Mégis, nem tudni, vajon a sokéves­­ barakkirodáért akarja magát kárpótolni a telepvezető, vagy valóban ilyen fontos népgazdasági rangja lett a telepnek, de annyi tény: Dunaújváros legelegánsabb irodáját alakí­tották ki, sikeresen lefőzve az egész várost képviselő városi tanácsot, vagy a magyar ipar nagy reprezentán­sát, a Dunai Vasműt. Bizonyára el lesznek hűlve a telephelyre érkező rangos tárgyalófelek, külföldi kormánydelegációk, mi­niszterek, külföldi cégek képviselői — nem is szólva az irodában lényegesen gyakrabban megforduló vál­­­lalati munkásokról.­­ M. M. i 1971. április 20., kedd VARÁZSLAT Aki pénteken délután és szombat délután is szét­nézett a városban, ugyancsak dörzsölhette a szemét: egy nap alatt csodálatos változás történt. Frissen festett óvodai és bölcsődei kerítések, újjávarázsolt játszóterek, rendbe tett parkok tanúsították: jól sikerült az idei kommunista szombat. Új város lévén, hagyományokban szegény Dunaúj­város. A másodízben megrendezett kommunista szom­bat azonban arról győzött meg mindenkit, hogy váro­sunk újabb nagyszerű hagyománnyal gazdagodott, a dunaújvárosi munkások szorgos keze, áldozatkészsége egyetlen délelőtt megszépítette lakóhelyünket és olyan munkálatokat kezdett el, amelyek a lakosság, az ifjúság , pihenését, szórakozását szolgálják majd. Nem számoltunk utána, hányan lapátoltak, festet­tek, szereltek és takarítottak szombaton délelőtt, a­­ becslések egybehangzóan állítják, hogy a kommunista szombat társadalmi munkásainak száma megközelítette a tízezret. A munkakedv, az igyekezet mutatta: ma­gunknak dolgoztunk. felnőttek a gyerm­ek­­paradicsomban A leglátogatottabb napon sem valószínű, hogy annyi „vendége” lesz a Vidám Parknak, mint a szombati kommunista műszakon. gyerekek kedvenc szórakozó­­ helyét varázsolták újjá a fel­nőttek. Szerelőszerszámok, lapátok, ecsetek, festékdo­bozok halmaza és seprűk ke­rültek a kezekbe, s néhány óra alatt élénk színt öltött a park. Az úttörővasút ko­csijait a férfi fehérneműgyár lányainak, asszonyainak kö­zel száz tagú brigádja vet­te „kezelésbe”. A hinták, a kerítés, a szabadtéri színpad, az elvarázsolt kastély a ta­nács dolgozók keze nyomán megszépült. Versenyre keltek egymással a padok, virágtar­tók festői, s nem volt kön­­­nyű elbírálni,, ki végzett gyorsabb és jobb munkát. Az összegereblyézett száraz fa­levél, gally, és szeméthalmaz árulkodott arról, hogy minden eltakarítanivaló mi akadt itt. A nagy népszerű­ségnek örvendő dodgem az idén gyorsabban siklik majd a dróthálón. Rozsdamentes „autóterepet” szereltek itt a vasmű lemezfeldolgozó gyár­részlegének villamossági szakemberei. S hogy ők az éjszakai műszakból jövet folytatták itt a munkát, talán azért sem esett nehezükre, mert hiszen munkájuknak él­vezői lesznek maguk, ha el­hozzák a Vidám Parkba kis­lányukat, kisfiúkat. A kom­munista szombati munka eredményeként a nyitáskor már működik az óriáskerék, összeszerelték a hajóhintát, s az elvarázsolt kastély furfan­gos szerkezeteit. Sokszáz fiatal dolgozott az Ifjúsági Parkban. A tavasz egyik nagy eseménye lesz a parknyílás. Építőipari szak­munkás tanulók, ipari tanu­lók, gimnazisták és főiskolá­sok népesítették be a maj­dani szórakozóhelyet. A „táncplatz” köralakú tere már szombaton sejtette, mi­lyen is lesz a végleges for­mája. Körötte a kábelveze­tékeknek árkot ástak az ipa­ri tanulók, és ezen a napon hozzákezdtek a kerítés és a kapu felszereléséhez. A ki­­szesek Ifjúsági Parki tervé­nek megvalósításához hozzá­járultak a járási pártbizott­ság munkatársai is, akik ásó­val, kapával irtották a feles­leges bozótot. Az Ifjúsági Park társadalmi munka „nyi­tánya” jól sikerült, s ha ilyen lelkesedéssel veszik ki részü­ket a fiatalok e munkából, akkor a DIN idejére terve­zett nyitással sem lesz baj. A fehérneműgyári asszonyok, férfiak örömmel változtattak szakmát ezen a szombaton. A Vidám Parkban az ő kezük nyomán új ruhába öltözött az úttörővasút szerelvénye A saaiuiat Uuhtata A kommunista szom­baton mindenki megtalál­ta a testhez álló elfoglalt­ságot, az alkalmas kapát, lapátot, ásót, gereblyét, csákányt, fűrészt, festő ecsetet, fúrót, kalapácsot — jaj volt annak, aki szerszám nélkül közleke­dett a társadalmi munká­sok között. Viccek, tréfák születtek. A legszellemesebb sorozat talán az, hogy­ a társa­dalmi munkában minden­ki igyekszik gyári, hiva­tali tevékenységet folytat­ni. — Hol vannak a bérel­számolási lányok? — Hm, a bérelmázo­­lók? Talán a kerítést mázolják. # — Láttad a főnököt? — Itt van. — Mit csinál? — Nyesi a gallyakat. — Aha, nagy favágó volt világéletében. * — Csak a szakszerveze­tieket nem láttam még. — Itt vannak azok is. Testhezálló melójuk van. — Értem, szóval a só­dert lapátolják. * — A tervstatisztikust nem láttad? — Egy lakkos dobozzal ment erre az előbb. * — Örülök, hogy a tit­kárnők is itt vannak, lá­tom égetik az avart.. — Igen, csakúgy mint mindig, szítják a tüzet. mis.—

Next