Dunaújvárosi Hírlap, 1974. április (19. évfolyam, 26-34. szám)

1974-04-04 / 27. szám

1974. április 4., csütörtök H barátság ezernyi fészke Hazánkban a magyar— szovjet barátság ápolása felszabadulásunk óta elmúlt a csaknem társadalom harminc évben a közös ügyévé vált. Nincs ünnepünk, s nin­csenek hétköznapjaink, ame­lyek ne kötődnének valami­lyen formában e barátság­hoz. Azt tartja a mondás — bajban ismerni meg, hogy ki az igazi barát. Nos, 1945-ben, amikor hazánk kifosztva, meggyalázva állt, a Szovjet­unió igazi barátként segítsé­günkre sietett. Az új élet megteremtésének lehetőségét, a felemelkedést kínálta né­pünknek. A barátság szálai egyre sokoldalúbbá, erősebbé váltak. Megalakult a Magyar —Szovjet Baráti Társaság, s ezzel a mindennapi életben összekapcsolódó ezernyi ten­nivaló mellett közéletünkben is reprezentálhattuk kapcso­latainkat. 1970. április első napjaiban a Lenin Kohászati Művek­ből érkezett a hír: megala­kult hazánkban az első MSZBT tagcsoport. Olyan tagcsoport, amely nem az ed­dig ismert úton járt, nem vált hivatalos szervezetté, nem voltak kötött előírásai. Azok lettek tagjai, akik érez­ték, hogy a szovjet nép irán­ti szeretet és barátság még újabb és újabb kapcsolatokat teremthet. Az azóta eltelt négy év őket igazolta: a tag­csoportok száma megközelíti az ezret, s a barátság ezer­nyi fészkében csaknem két­­milliónyian tevékenykednek. A mozgalom megkülönböz­tetett helyet foglal el társa­dalmunkban, közéletünkben. Nincsen politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életünk­nek egyetlen olyan területe sem, ahol ne éreznénk ennek a barátságnak az erejét. Az alap szilárd: közösek az esz­mék, közösek a politikai, tár­sadalmi célok. És a nagy egészben a kis tagcsoportok is megtalálják helyüket, fel­adatukat. A mozgalom egyik meglehetősen új és ki­tűnően bevált munkamód­szere a védnökség. A ma­gyar üzemekben már sok he­lyen vállaltak védnökséget a Szovjetunió számára készített exporttermékek felett. Ezek­ben a gyárakban a szocialista brigádok jó példáját nyújt­ják annak, hogy minőségben kifogástalanul termeljenek, de a kapcsolat a megrendelő­vel ne csak munkakapcsolat, hanem annál jóval több le­gyen. Amilyen nagyszerű e kezdeményezés, annyira ter­mészetes is. A Zsiguli-prog­­ramban résztvevők, a Május 1. Ruhagyár, a Fémmunkás Vállalat dolgozói, végezhe­­tik-e másként munkájukat, mint barátsággal, kölcsönös megbecsüléssel? Nyilvánvaló, hogy ez nem ünnepélyes for­malitás, hanem a hétköznapi élet, a közös boldogulásért végzett munka velejárója. Természetesen továbbra is egymás minél jobb megisme­rése a cél, de nem csupán az általános ismeretek megszer­zéséről van szó, hanem arról, hogy a két nép minél köze­lebb kerüljön egymáshoz. A tagcsoportok ebben sokat te­hetnek és tesznek is. Aktivis­táink azt szeretnék, hogy né­pünk, közvéleményünk Szovjetuniónak ne csupán a a társadalmi haladásban betöl­tött általános szerepét is­merje, hanem mindenkihez eljusson az igényeinek meg­felelő szakmai rész is — mun­kásnak, értelmiséginek, diák­nak egyaránt. A formák eb­ben különbözőek. Közismer­tek a testvérmegyei, testvér­­városi kapcsolatok, de sok helyen kisebb közösségekben közös pénzalapot létesítettek, s ebből fedezik látogatásukat a Szovjetunióba. A sége tagcsoportok tevékeny­természetesen önként vállalt társadalmi munka. Nem csupán a magyar—szov­jet barátság ügyét szolgálja, hanem egyúttal a szocialista közgondolkodás fejlesztésének is fontos tényezője. Ezért is érdemli a társadalom a tagcsoportok a megbecsülését. Olyan mozgalom ez­, amely szervezeti kötöttség nélkül is méltóan fejezi ki népünk ba­ráti érzéseit a szovjet nép iránt. Erdélyi György Georgij Holopovc x BadíaeLa a g­rnti Kékm­űhriÉ Valahányszor Budapestre jövök, felmegyek a Gellért­hegyre. Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? On­nan, a hegycsúcsról zúdítot­tak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mö­gé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán, mint turista szeretek gyönyörködni a vá­ros panorámájában, mely a hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a háromméternyi vastag falakat, s ezredszer is elcso­dálkozom azon, hogy kato­náink milyen rövid csata után semmisítették meg itt a fasiszta helyőrséget. Szeretek itt üldögélni, s nézni fentről Pestet és Bu­dát. De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegy­re a Felszabadulási emlék­mű — Kisfaludi Strobl Zsig­­mond lenyűgöző alkotása. Magas talapzaton egy nő­a alak feje fölé emelt kezében béke pálmaágát tartja. Alatta pedig egy szovjet ka­tona áll, zászlóval a kezé­ben. Budapest vendégeit most nem a hegyről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pál­maág — a béke jelképe. 1965 áprilisában egy hábo­rús veteránküldöttség tagja­ként érkeztem Budapestre. Magyarország felszabadulása 20. évfordulójának megün­neplésére. A második vagy a har­madik napon kezdtem felfi­gyelni arra, hogy az egyik veterán ■— Vaszilij Mihajlo­­vics Golovcov — néha el­tűnik. Hol maga megy el, hol gépkocsival jönnek érte. Kíváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarországon Golovcovot évek óta várták... Kisfalu­di Strobl róla mintázta a Felszabadulási Emlékmű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov fel­kutatása sem volt minden­napi. A szobrász emlékezett a keresztnevére, de vezeték­nevét elfelejtette. Valaki eh­hez hozzátette, hogy Vaszilij vezetékneve katonai rangra emlékeztet. (Golovcov „fe­jest” jelent­ — a fordító). A szovjet rádió felhívást tett közzé: „Jelentkezzen az a Vaszilij keresztnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra emlékeztető neve van”. A felhívásra 30 ember jelentkezett, de saj­nos, nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A „bronzkatona” Golovcov volt. Golovcovval egymás mel­letti szobákban laktunk. Az egyik szabad estén bemen­tem hozzá. Fáradtnak tűnt. Kiderült, éppen akkor men­tek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Amikor előhúztam a jegy­zettömbömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért ba­­rátian elbeszélgettünk. Vaszilij Mihajlovics ma Tejkovóban él, a pamutfel­dolgozó kombinátban dolgo­zik. Sose hallottam még Tej­­kovóról, de pontosan magam elé tudtam képzelni Golov­cov elbeszélése nyomán. Csendes kisváros, sok park­kal. Milyen volt Golovcov ka­tonai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál, és a Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után egy ideig Budapesten állo­másozott. Itt találkozott Kis­faludi Strobl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Go­­lovcovot, valóban fel kellett, hogy keltse a szobrász ér­deklődését. Arca nyílt, egy­szerű, tekintete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dolgozni egyaránt jól tudó ember magabiztossága su­­­­gárzik róla. Azután pillantásom az ab­lakon keresztül messze Bu­dára a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nőalak. „Jó volna tudni, vajon őt kiről mintázta a szobrász? ... Ki is lehet ez a nő?” — tűnőd­tem. Sajnos másnap el kellett utaznunk Budapestről. Négy év múlva, 1969 már­­ciusában újra­ Magyarország­ra látogathattam, ez alka­lommal szakszervezeti kül­döttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Magyar Népköz­­társaság kikiáltásának 50. évfordulóját szerte az or­szágban nagy tömegek ün­nepelték. Küldöttségünk tagjai kü­lönböző városokba látogat­tak. Én a Győrbe és Sopron­ba tartó csoportba kerül­tem. Találkoztunk veterán for­radalmárokkal, a volt nem­zetközi brigádok katonáival, közülük sokan harcoltak Oroszországban a polgárhá­ború idején a szovjethata­lomért, majd hazájukban, Magyarországon, Győrből Sopronba utaz­tunk. Itt meglátogattunk egy szanatóriumot. Amint egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép szobortermetű nő lépett fel fehér köpenyben. Valamen­­­nyien felfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz be­szédet meghallva, sorra meg­ölelte küldöttségünk nőtag­jait. A főorvos sietve megje­gyezte : — Ö a röntgentechniku­sunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi a pálmaágat tartó nő alak­ját... Most meg a mi asszonya­ink kezdték ölelgetni Tu­ránszki Erzsébetet. Felis­merték őt! Így ismerkedtem meg, szá­momra is váratlanul, Tu­ránszki Erzsébettel!... Aztán, amíg társaim meg­nézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sok­­gyermekes családból való, korán megismerte a szüksé­get és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátot­ták meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Strobl Zsig­­mondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel do­báltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérel­ték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég ere­jük!... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lá­bán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsé­bet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott számára. A régi Ma­gyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen ma­gától értetődően egy pa­rasztlány !... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956- ban hazájának nehéz órái­ban csak a szovjet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mond­ta, — aki az emlékmű talap­zatánál zászlóval és géppisz­tollyal áll. Emlékszik? — igen, emlékszem. Sőt Golovcovot személyesen is is­merem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbe­szélését hallva, újra Kisfa­ludi Strobl Zsigmondra gon­doltam. Arra, hogy szeret­nék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a talál­kozást következő magyaror­szági látogatásom idejére terveztem. Másnap visszaérkeztünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Parlamentben, tolmácsom bemutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívé­lyes volt, megkérdezte, lehet­ne-e valamiben a segítsé­gemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az ország­ban. Beszélgetésünk közben oda­jött hozzánk egy középma­gas idősebb férfi, borospo­hárral a kezében. Az isme­retlen, pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert. Kisfaludi Strobl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel fi­gyeltem. Nemcsak azért, mert a sors vele is véletle­nül hozott össze. Tiszteletre­méltó kora ellenére energi­­kus, erős embernek tűnt. Borospoharakkal teli tál­cával egy pincér lépett hoz­zánk. Kisfaludi Strobl, Lenin­­grádra mondott pohárkö­szöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejez­tem elragadtatásomat a gel­lérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam követ­kező munkájához. Felhajtottuk korunkat. — Az új munkám — Pe­tőfi Sándor. A költő! Meg­formálása régóta izgat, s nem először próbálkozom vele. Kisfaludi Strobl hirtelen megfogta a könyökömet, és meghatva mondta: — Ó Leningrád!... Tudja-e, hogy egy régi, kedves szob­rom, az Íjász az Ermitázsban láható... Ha arra jár, kö­szöntse majd. Kisfaludi Strobl Zsigmond íjásza az Ermitázs udvarán áll, s az íj húrját megfeszít­ve a palota áttört kapuján keresztül a számunkra lát­hatatlan célra szegezi tekin­tetét. * * * Georgij Holopov ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditu­dósítóként megfordult a hadszíntéren, Magyarorszá­gon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvan­éves író, a leningrádi iro­dalmi-művészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. Fordította: Lovass Pálné 7. oWaí Mohácsi Regös Ferenc: Ifjú kohászok ÜZENET János bácsival, az öreg pentelei ha­lásszal állok itt a kikötő-part szélénél. Ma­gyarázza, hol keltek át negyvennégyben az oroszok a Dunán. A Rác-domb oldalánál özönlött a sereg egy része a faluba. A né­metek bombáztak. Heves harcok dúltak. Most gyenge tavaszi fuvallat érkezik a Duna felől. A Százlábú hídtól autóbusz kanyarodik a szigetre. Távolabb, a lépcsős partoldal felett fényben fürdenek a házak. A csendet a kikötői daruk csikordulása töri meg időnként. A markolókanál nagy huppanással hull az uszályokba, hogy ma­gasba emelje a krivojrogi ércet. Az öböl mentén csapat gyerek halad. Úttörők, örsi kirándulásra mennek. Egy pillanatra most megállnak, hogy a hosszúgémű daruk mun­káját jobban szemügyre vehessék. Mindez valóban csak egy pillanat — aztán mennek tovább. Az öreg, emlékei között kutat. Arcokat idéz fel, katonákét, akik Európának ezen a frontszakaszán vonultak át, hogy telje­sítsék történelmi küldetésüket. János bá­csi sokkal prózaibban emlékezik rájuk. Borisszái szögletes kenyérre alkudott. Gri­­gorij arra tanította meg, hogyan lehet új­ságpapírba cigarettát csavarni. Szása meg fényképeket mutatott a családjáról, akik­kel négy év óta nem találkozott. Mégis, velük élt minden nap Szása, s talán ezért volt az is, hogy János bácsi gyerekeit — akik akkor cseperedtek — roppantul sze­rette. János bácsi ötvenben hagyott fel a ha­lászattal, de a Dunát soha nem hagyta el. Nyugdíjazásáig a kikötőben dolgozott, mint rakodómunkás. Most is Óvárosban lakik, abban a Pentelei Molnár János utcai ház­ban, ahol megérte a felszabadulást. A gyerekei a városban laknak, a gyárban dolgoznak valamennyien. Sokszor tűnődött már az öreg, ott a parton állva azon, vajon hová lettek a ka­tonák? Titkon remélte, valamelyikkel egy­­­szer csak találkozik ott a kikötőben. Na­ponta jöttek szovjet hajósok, jónéhánnyal sikerült egészen jól megértetnie magát. S ha számára ismerős nevet hallott, faggat­ni kezdte nyomban, nem járt-e itt negy­venötben? Fürkészte az arcát, kereste ben­ne az egykor megőrzött vonásokat, hátha ráismer, de hiába. Olvasott az újságokban véletlen találkozásokról, sőt arról is, hogy egy pentelei család meglelte azt a kato­nát, akit a németek ellentámadásakor rej­tegettek hetekig. Itt a katona ide­gente­­lére valahonnan a Szovjetunióból, aztán el is látogatott a családhoz. De ő azt nem ismerte. Ahogy teltek az évek, és mind fiata­labb hajósok jöttek, negyvenévesek, har­mincévesek, húszévesek, érlelődött benne a bizonyosság, hogy ez a találkozás elmarad. Ő már három éve nyugdíjban van. Ha a ház körül nem akad munka, mindig ki­megy a kikötőbe. Nézelődik, beszélget, fi­gyeli a darukat, végigfut tekintete a tájon , amely életének foglalata. Innen indul­tak hajnalonként halászni. Itt változott vá­rossá a határ, melyet a szem befogadni képes. Itt taposták együtt a szovjet és ma­gyar mérnökök a sarat. Ide érkeztek a be­rendezések a Szovjetunió gyáraiból, jöttek kőművesek falat rakni, s küldtek terveket, anyagot, gépet. Igen, ők küldték. Az egykori katonák, akik Krivojzogban az ércet bányásszák, a Dunán hajóznak; a tervezőasztalnál gyárak, üzemek vonalait húzzák; olvasztják a va­sat; esztergálják a gépeket. Amikor a ha­talmas ércszállító vagonok a sisteregve szuszogó mozdony nyomában átbújnak a Százlábú híd alatt és a Pentelei Molnár János utcai kertje végében haladnak a vas­mű felé, gyakran érzi úgy, hogy ők küldték el üzenetüket... Sasvári György

Next