Dunaújvárosi Hírlap, 1974. április (19. évfolyam, 26-34. szám)
1974-04-04 / 27. szám
1974. április 4., csütörtök H barátság ezernyi fészke Hazánkban a magyar— szovjet barátság ápolása felszabadulásunk óta elmúlt a csaknem társadalom harminc évben a közös ügyévé vált. Nincs ünnepünk, s nincsenek hétköznapjaink, amelyek ne kötődnének valamilyen formában e barátsághoz. Azt tartja a mondás — bajban ismerni meg, hogy ki az igazi barát. Nos, 1945-ben, amikor hazánk kifosztva, meggyalázva állt, a Szovjetunió igazi barátként segítségünkre sietett. Az új élet megteremtésének lehetőségét, a felemelkedést kínálta népünknek. A barátság szálai egyre sokoldalúbbá, erősebbé váltak. Megalakult a Magyar —Szovjet Baráti Társaság, s ezzel a mindennapi életben összekapcsolódó ezernyi tennivaló mellett közéletünkben is reprezentálhattuk kapcsolatainkat. 1970. április első napjaiban a Lenin Kohászati Művekből érkezett a hír: megalakult hazánkban az első MSZBT tagcsoport. Olyan tagcsoport, amely nem az eddig ismert úton járt, nem vált hivatalos szervezetté, nem voltak kötött előírásai. Azok lettek tagjai, akik érezték, hogy a szovjet nép iránti szeretet és barátság még újabb és újabb kapcsolatokat teremthet. Az azóta eltelt négy év őket igazolta: a tagcsoportok száma megközelíti az ezret, s a barátság ezernyi fészkében csaknem kétmilliónyian tevékenykednek. A mozgalom megkülönböztetett helyet foglal el társadalmunkban, közéletünkben. Nincsen politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életünknek egyetlen olyan területe sem, ahol ne éreznénk ennek a barátságnak az erejét. Az alap szilárd: közösek az eszmék, közösek a politikai, társadalmi célok. És a nagy egészben a kis tagcsoportok is megtalálják helyüket, feladatukat. A mozgalom egyik meglehetősen új és kitűnően bevált munkamódszere a védnökség. A magyar üzemekben már sok helyen vállaltak védnökséget a Szovjetunió számára készített exporttermékek felett. Ezekben a gyárakban a szocialista brigádok jó példáját nyújtják annak, hogy minőségben kifogástalanul termeljenek, de a kapcsolat a megrendelővel ne csak munkakapcsolat, hanem annál jóval több legyen. Amilyen nagyszerű e kezdeményezés, annyira természetes is. A Zsiguli-programban résztvevők, a Május 1. Ruhagyár, a Fémmunkás Vállalat dolgozói, végezhetik-e másként munkájukat, mint barátsággal, kölcsönös megbecsüléssel? Nyilvánvaló, hogy ez nem ünnepélyes formalitás, hanem a hétköznapi élet, a közös boldogulásért végzett munka velejárója. Természetesen továbbra is egymás minél jobb megismerése a cél, de nem csupán az általános ismeretek megszerzéséről van szó, hanem arról, hogy a két nép minél közelebb kerüljön egymáshoz. A tagcsoportok ebben sokat tehetnek és tesznek is. Aktivistáink azt szeretnék, hogy népünk, közvéleményünk Szovjetuniónak ne csupán a a társadalmi haladásban betöltött általános szerepét ismerje, hanem mindenkihez eljusson az igényeinek megfelelő szakmai rész is — munkásnak, értelmiséginek, diáknak egyaránt. A formák ebben különbözőek. Közismertek a testvérmegyei, testvérvárosi kapcsolatok, de sok helyen kisebb közösségekben közös pénzalapot létesítettek, s ebből fedezik látogatásukat a Szovjetunióba. A sége tagcsoportok tevékenytermészetesen önként vállalt társadalmi munka. Nem csupán a magyar—szovjet barátság ügyét szolgálja, hanem egyúttal a szocialista közgondolkodás fejlesztésének is fontos tényezője. Ezért is érdemli a társadalom a tagcsoportok a megbecsülését. Olyan mozgalom ez, amely szervezeti kötöttség nélkül is méltóan fejezi ki népünk baráti érzéseit a szovjet nép iránt. Erdélyi György Georgij Holopovc x BadíaeLa a grnti KékműhriÉ Valahányszor Budapestre jövök, felmegyek a Gellérthegyre. Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? Onnan, a hegycsúcsról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán, mint turista szeretek gyönyörködni a város panorámájában, mely a hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a háromméternyi vastag falakat, s ezredszer is elcsodálkozom azon, hogy katonáink milyen rövid csata után semmisítették meg itt a fasiszta helyőrséget. Szeretek itt üldögélni, s nézni fentről Pestet és Budát. De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a Felszabadulási emlékmű — Kisfaludi Strobl Zsigmond lenyűgöző alkotása. Magas talapzaton egy nőa alak feje fölé emelt kezében béke pálmaágát tartja. Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. Budapest vendégeit most nem a hegyről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pálmaág — a béke jelképe. 1965 áprilisában egy háborús veteránküldöttség tagjaként érkeztem Budapestre. Magyarország felszabadulása 20. évfordulójának megünneplésére. A második vagy a harmadik napon kezdtem felfigyelni arra, hogy az egyik veterán ■— Vaszilij Mihajlovics Golovcov — néha eltűnik. Hol maga megy el, hol gépkocsival jönnek érte. Kíváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarországon Golovcovot évek óta várták... Kisfaludi Strobl róla mintázta a Felszabadulási Emlékmű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov felkutatása sem volt mindennapi. A szobrász emlékezett a keresztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Valaki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij vezetékneve katonai rangra emlékeztet. (Golovcov „fejest” jelent — a fordító). A szovjet rádió felhívást tett közzé: „Jelentkezzen az a Vaszilij keresztnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra emlékeztető neve van”. A felhívásra 30 ember jelentkezett, de sajnos, nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A „bronzkatona” Golovcov volt. Golovcovval egymás melletti szobákban laktunk. Az egyik szabad estén bementem hozzá. Fáradtnak tűnt. Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Amikor előhúztam a jegyzettömbömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért barátian elbeszélgettünk. Vaszilij Mihajlovics ma Tejkovóban él, a pamutfeldolgozó kombinátban dolgozik. Sose hallottam még Tejkovóról, de pontosan magam elé tudtam képzelni Golovcov elbeszélése nyomán. Csendes kisváros, sok parkkal. Milyen volt Golovcov katonai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál, és a Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után egy ideig Budapesten állomásozott. Itt találkozott Kisfaludi Strobl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Golovcovot, valóban fel kellett, hogy keltse a szobrász érdeklődését. Arca nyílt, egyszerű, tekintete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dolgozni egyaránt jól tudó ember magabiztossága sugárzik róla. Azután pillantásom az ablakon keresztül messze Budára a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nőalak. „Jó volna tudni, vajon őt kiről mintázta a szobrász? ... Ki is lehet ez a nő?” — tűnődtem. Sajnos másnap el kellett utaznunk Budapestről. Négy év múlva, 1969 márciusában újra Magyarországra látogathattam, ez alkalommal szakszervezeti küldöttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Magyar Népköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját szerte az országban nagy tömegek ünnepelték. Küldöttségünk tagjai különböző városokba látogattak. Én a Győrbe és Sopronba tartó csoportba kerültem. Találkoztunk veterán forradalmárokkal, a volt nemzetközi brigádok katonáival, közülük sokan harcoltak Oroszországban a polgárháború idején a szovjethatalomért, majd hazájukban, Magyarországon, Győrből Sopronba utaztunk. Itt meglátogattunk egy szanatóriumot. Amint egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép szobortermetű nő lépett fel fehér köpenyben. Valamennyien felfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz beszédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte : — Ö a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi a pálmaágat tartó nő alakját... Most meg a mi asszonyaink kezdték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismerték őt! Így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul, Turánszki Erzsébettel!... Aztán, amíg társaim megnézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyermekes családból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Strobl Zsigmondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük!... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott számára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány !... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956- ban hazájának nehéz óráiban csak a szovjet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mondta, — aki az emlékmű talapzatánál zászlóval és géppisztollyal áll. Emlékszik? — igen, emlékszem. Sőt Golovcovot személyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszélését hallva, újra Kisfaludi Strobl Zsigmondra gondoltam. Arra, hogy szeretnék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a találkozást következő magyarországi látogatásom idejére terveztem. Másnap visszaérkeztünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Parlamentben, tolmácsom bemutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívélyes volt, megkérdezte, lehetne-e valamiben a segítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen, pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert. Kisfaludi Strobl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel figyeltem. Nemcsak azért, mert a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletreméltó kora ellenére energikus, erős embernek tűnt. Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Strobl, Leningrádra mondott pohárköszöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadtatásomat a gellérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam következő munkájához. Felhajtottuk korunkat. — Az új munkám — Petőfi Sándor. A költő! Megformálása régóta izgat, s nem először próbálkozom vele. Kisfaludi Strobl hirtelen megfogta a könyökömet, és meghatva mondta: — Ó Leningrád!... Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az Íjász az Ermitázsban láható... Ha arra jár, köszöntse majd. Kisfaludi Strobl Zsigmond íjásza az Ermitázs udvarán áll, s az íj húrját megfeszítve a palota áttört kapuján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. * * * Georgij Holopov ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditudósítóként megfordult a hadszíntéren, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvanéves író, a leningrádi irodalmi-művészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. Fordította: Lovass Pálné 7. oWaí Mohácsi Regös Ferenc: Ifjú kohászok ÜZENET János bácsival, az öreg pentelei halásszal állok itt a kikötő-part szélénél. Magyarázza, hol keltek át negyvennégyben az oroszok a Dunán. A Rác-domb oldalánál özönlött a sereg egy része a faluba. A németek bombáztak. Heves harcok dúltak. Most gyenge tavaszi fuvallat érkezik a Duna felől. A Százlábú hídtól autóbusz kanyarodik a szigetre. Távolabb, a lépcsős partoldal felett fényben fürdenek a házak. A csendet a kikötői daruk csikordulása töri meg időnként. A markolókanál nagy huppanással hull az uszályokba, hogy magasba emelje a krivojrogi ércet. Az öböl mentén csapat gyerek halad. Úttörők, örsi kirándulásra mennek. Egy pillanatra most megállnak, hogy a hosszúgémű daruk munkáját jobban szemügyre vehessék. Mindez valóban csak egy pillanat — aztán mennek tovább. Az öreg, emlékei között kutat. Arcokat idéz fel, katonákét, akik Európának ezen a frontszakaszán vonultak át, hogy teljesítsék történelmi küldetésüket. János bácsi sokkal prózaibban emlékezik rájuk. Borisszái szögletes kenyérre alkudott. Grigorij arra tanította meg, hogyan lehet újságpapírba cigarettát csavarni. Szása meg fényképeket mutatott a családjáról, akikkel négy év óta nem találkozott. Mégis, velük élt minden nap Szása, s talán ezért volt az is, hogy János bácsi gyerekeit — akik akkor cseperedtek — roppantul szerette. János bácsi ötvenben hagyott fel a halászattal, de a Dunát soha nem hagyta el. Nyugdíjazásáig a kikötőben dolgozott, mint rakodómunkás. Most is Óvárosban lakik, abban a Pentelei Molnár János utcai házban, ahol megérte a felszabadulást. A gyerekei a városban laknak, a gyárban dolgoznak valamennyien. Sokszor tűnődött már az öreg, ott a parton állva azon, vajon hová lettek a katonák? Titkon remélte, valamelyikkel egyszer csak találkozik ott a kikötőben. Naponta jöttek szovjet hajósok, jónéhánnyal sikerült egészen jól megértetnie magát. S ha számára ismerős nevet hallott, faggatni kezdte nyomban, nem járt-e itt negyvenötben? Fürkészte az arcát, kereste benne az egykor megőrzött vonásokat, hátha ráismer, de hiába. Olvasott az újságokban véletlen találkozásokról, sőt arról is, hogy egy pentelei család meglelte azt a katonát, akit a németek ellentámadásakor rejtegettek hetekig. Itt a katona idegentelére valahonnan a Szovjetunióból, aztán el is látogatott a családhoz. De ő azt nem ismerte. Ahogy teltek az évek, és mind fiatalabb hajósok jöttek, negyvenévesek, harmincévesek, húszévesek, érlelődött benne a bizonyosság, hogy ez a találkozás elmarad. Ő már három éve nyugdíjban van. Ha a ház körül nem akad munka, mindig kimegy a kikötőbe. Nézelődik, beszélget, figyeli a darukat, végigfut tekintete a tájon , amely életének foglalata. Innen indultak hajnalonként halászni. Itt változott várossá a határ, melyet a szem befogadni képes. Itt taposták együtt a szovjet és magyar mérnökök a sarat. Ide érkeztek a berendezések a Szovjetunió gyáraiból, jöttek kőművesek falat rakni, s küldtek terveket, anyagot, gépet. Igen, ők küldték. Az egykori katonák, akik Krivojzogban az ércet bányásszák, a Dunán hajóznak; a tervezőasztalnál gyárak, üzemek vonalait húzzák; olvasztják a vasat; esztergálják a gépeket. Amikor a hatalmas ércszállító vagonok a sisteregve szuszogó mozdony nyomában átbújnak a Százlábú híd alatt és a Pentelei Molnár János utcai kertje végében haladnak a vasmű felé, gyakran érzi úgy, hogy ők küldték el üzenetüket... Sasvári György