Dunaújvárosi Hírlap, 1977. április (22. évfolyam, 26-34. szám)
1977-04-15 / 30. szám
1977. április 15., péntek BRIGÁDVEZETŐK Egy erős ember... Klág Bélát, aki a kohászati gyárrészleg karbantartó egységének dolgozójaként a tűzálló téglagyári gépészeti üzem csiszoló szakmunkása, s egyben a többszörösen kitüntetett Petőfi Sándor szocialista brigád vezetője, én személy szerint nem ismerem. Igaz, sok hírt hallottam már felőle. De írhatok-e róla csupán e hallomások alapján? Bízhatom-e magam csupán a mások véleményére, amikor egy ügyes kezű, találékony észjárású eredményes szakmunkás, egy vezető, egy felelős és méltán népszerű közéleti ember arcélét akarom megformálni róla?— Kétségtelenül, — adok határozott választ a magamnak feltett kérdésre, miközben Illyés Gyula egyik versének felsóhajtása jut az eszembe: jaj, csak azok vagyunk, amiknek látszunk! Milyen ember hát Klág Béla?*^ — Milyennek látják őt a munkatársak, s mit tartanak vele kapcsolatosan feltétlenül elmondandónak a közvetlen munkahelyi vezetői? Rakosgatom a vélemények mozaik-lapocskáit és azt látom, hogy Klág Béláról egyöntetűen az a szűkebb környezetének véleménye: egy erős ember ... Mert bármelyik gép mellé állítják, otthonosan nyúl a kapcsolókarok, az indítógombok után. Mert miközben dolgozik, egyfolytában keresi és kutatja, mit lehetne változtatni, mit lehetne könnyíteni azon a munkán? Vagy: hogyan lehetne gyorsabbá, gazdaságosabbá tenni? Nem véletlenül fűződik a nevéhez, vagy tíz újítás! Mert ha a művezető anyagbeszerző körútra indul, értekezletre készül, csak Kiág Bélának szól: itt a forgácsolók programja, ezt r,meg kell csinálni — legyen rajta a szemed. És nyugodtan távozhat, a munkában nem lesz fennakadás! Mert Kiág Béla átlátja a feladatokat és remekül összetartja az embereket. Talán elsősorban azért, mert sohasem azt mondja, hogy ezt vagy azt így csináljátok, hanem odaáll és azt mondja: gyertek, segítsetek! S hányszor mondták az ipari tanulók, akik az üzembe kerültek az utóbbi évek során: Béla bácsi, jöjjön és segítsen! — mindig ment, mindig segített, mindig magyarázott. Mindig halk hangon, mindig türelmesen, mindig megértően ... Hát röviden ezért tartják erős embernek Klág Bélát. — És véletlenül sem azért, mert szálfa-termetű, lapátnyi tenyerű, mázsányi terhet is könnyen odébb emelő, hatalmas férfi... Káposztás János boz díszeleg, benne a Munkaérdemrend bronzfokozatával. A kitüntetésről szóló okmánynak furcsa illata van. Vegytinta, bibiliapapír és nyomdafesték-illat keveredik benne. És még valami... Talán a munka illata? — Meglepődtem, amikor megmondták, hogy kitüntetnek. Hisz én csak a munkámat végeztem el becsülettel. Egyszerű melós vagyok én ... — EGYSZERŰ... Olyan egyszerű, mint a többi ember. És olyan bonyolult ... Amikor megfogom a súlyos érmét, s elnézem nemes vonalait, egyszerűségét, egy csöppet irigykedem. Az üzemi újság címlapján lévő fotókon egyedül ő viseli a kitüntetéseit. — Ha nem érdemeltem volna meg, szégyelltem volna odaállni. Emelt fejjel hordhatom. És a munkatársak.., akik nélkül sosem kaptam volna meg... helyettük is viselem ezt a büszkeséget... Jakab Klára Melós büszkeség Csönd nehezedik a szobára. A férfi lehajtja a fejét, fontolgatja, mérlegeli a kimondandó szó súlyát, s aztán mint aki végiggondolja, mit takar a kérdés, lassan kimondja. — Igen... boldog vagyok ... kezdett dolgozni, ahogy ő mondja trógerolt, aztán a vasműbe került segédmunkásnak. Ennek huszonnégy éve. Azóta befejezte az általános iskolát, letette a szakmunkásvizsgát, lakatos lett. Belépett a KISZ-be, amikor aztán onnan kiöregedett, jött a szakszervezet, majd párttag lett. A munkabrigádok megalakulásakor az egyik lakatoscsoportnak ő lett a vezetője, később a szocialista brigádé is. „Ráadásként” a munkásőrségnél rajparancsnoki beosztást ért el... Sikerek. Az eredmények itt sorakoznak előttem egy nagy dobozban. Valamikor társasjáték volt benne, talán éppen a Gazdálkodj okosan... A sztahanovista oklevél, a négy kiváló dolgozó kitüntetés és még sok-sok más érem tetején most egy sötétbordó do b Boldog? Miért boldog ember László Gyula, a Dunai Vasmű üzemfenntartási gyárrészlegének lakatosa? — Nincs énnekem képességem arra, hogy szépeket mondjak. Csak nyolc osztályom van, meg hát különben is nehéz az ilyesmit elmondani ... Sok-sok időt kellene visszapergetni ahhoz ... Messze kezdődik László Gyula mai boldogságának története. Lassan, emlékképekből áll össze a mozaik, amelyben életének egyik-másik részlete elevenebben él. Sebtiben történeteket rángat elő, s látom már én is őt, amint tizenhat évesen munkát keres a vasműben, ahonnan lógó orral somfordált el. Túl fiatal volt, s ezért nem vették föl. A Tefunál í _ ...dal Később, de nem későn Énekelnek a hévízi őspark elegáns, tavaszi gyógycsendjében. Archaikus dallam száll együtt a kénes gőzzel a harkányi fürdőmedencéből. Valami régen hallott, ismerős dal egy madárról, amely fészkére talált. Mi dolgunk vele. A gyógyfürdők úgymond finom közönsége azonban felfigyel. A külföldiek valami egzotikus ungarisches programot sejtenek. És nem is tudják, mennyire igazuk van. Legfeljebb annyiban tévednek, hogy ez nem egyszerűen szórakoztató program, és főként nem nekik szól. Az értő, hazai közönség hamar átlátja a helyzetet, és legyint: semmi, csak megint egy falusi tsz kiránduló csoport. Mindössze. És mint a szegény rokonokat, kicsit még szégyenlik is a nótát. Kínlódva hallgatják a dalt, amely a párját kereső madárról szól, de amely mégis más hírt hoz. Azt mondja, hogy eljöttek az új tulajdonosok, hogy még mindig vannak új birtokbavevők. Akik nem a fürdőhelyek, idegenforgalmi központok, kulturális centrumok, múzeumok, színházak, képtárak, elegáns, hűvös rendjét, hanem a friss élmény keltette örömöt ismerik. És érzéseiknek nem tudva, nem akarva buta korlátot szabni, csöndeséig dalra fakadnak a melegvízben. Ki ne látott volna manapság történelmi nevezetességek, múzeumok, képtárak, kiállítások bejárata előtt csoportosuló, fekete ünneplőbe öltözött embereket. Férfiakat, akik sötétkék ruhát és fehér inget vettek fel egy kétnapos IBUSZ-kirándulás kedvéért, akik ijedten keresnek biztonságot, kapaszkodót egy üveg jól ismert Kinizsi sörben, és akik hasztalan küzködnek az álmosság ellen a színházi előadás harmadik felvonása közben. Szégyenük, vagy furcsállják még maguk is, hogy köztünk vannak. Az értők, a kerítésen belül lévők, a viselkedők között. Pedig tudhatnák már, hogy ők vannak otthon. Mindenütt. Mert a film mondjuk egy Árvácskáról nem, pontosabban nem elsősorban a premiervetítés vájtfülű közönségének készült. Mégis, a sután topogó, a sörös üvegért körbetekintő, az áhitatosan dalra fakadó emberek ezrei — ha hivatalosan nem is — de valami magángőg miatt, néha még másodrendű vendégei a pihenésnek és a kultúrának. Tavaly a Balatonnál 14 százalékkal többen fordultak meg, mint tavalyelőtt. Hazaiak. Tudom, ebben elsősorban az eltöltött éjszakák száma és a fürdőzők tömege a lényeges. Ám azt is tudom, hogy a tizennégy százalék javulás mögött olyan rétegek is vannak, amelyek eleddig hogy, hogy nem, elzárták magukat a lehetőségtől. A pihenéstől, következésképpen a művelődés bizonyos lehetőségeitől is. Öröklött, múltból cipelt szempontok, szemléletek miatt maradtak távol, és ezt a mai közeledésüket is — a hivatalos hívó szón túl — mit tagadjuk sokan idegenkedve szemlélik. Kik jönnek, honnan jönnek, miért jönnek? A fészkét megtaláló madárról dalolok, a sután, vagy gátlásaikkal küzdve éppen harsányan viselkedők.Ida állnak mellénk, akik alkalmasint azt hisszük, hogy hajdani önmagunkkal kifogytak a kezdők, akik a korábban érkezők felsőbbrendűségével bámuljuk a később, de nem későn érkezőket. Egyszer egy helytörténeti pályázat eredményhirdetésére voltam hivatalos. Az ünnepélyes alkalomra minden pályázó meghívót kapott. El is jött mindenki. Sötét ruhában, fehér ingben, csöndesen cigarettázva, ismerőst keresve és találva a hallban várakoztunk, ahogy ez szokásos egy díjkiosztón. Csak egy falusi asszony álldogált egyedül a fal mellett. A rendező el is kérte tőle a meghívóját. Egyedül tőle kérte el, mert ruházatából, megjelenéséből úgy ítélte, hogy eltévedt a néne. Nos, nem a néni, hanem a rendező tévedett. Történetesen ez a falusi asszony nyerte a pályázat első díját. A rendező talán azóta már tudja, hogy szégyellnie kell magát. Miskolczi Miklós piaszvezető, aki még Egerben sem járt A hivatásos gépjárművezetők legtöbbje „munka közben” bejárta már az országot, megismerkedett hazánk legszebb tájaival, patinás városaival. Különös embernek számít Hangyás György autóbuszvezető, aki megtett ugyan már kilencszázezer kilométert baleset nélkül, de ebből a kilencszázezer kilométerből alig jutótól tíz-húszezer kilométer a városon kívüli utakra. Tudják róla munkatársai, í&yMseei is, hogy nem megy sl^esen vidéki útra, s ha egy mód van rá, azt kéri, hogy valamelyik helyi járatra vezényeljék. Pedig köztudott, hogy nehezebb és fárasztóbb állandóan a városban vezetni, mint az országúton. — Huszonhárom esztendeje járom busszal a város útjait. Megszoktam, és megszerettem ezt a munkát — mondja. — Nem unalmas mindig ugyanazt az utat megtenni, sokszázszor? — Szeretem a városi nyüzsgést, a gyerekekkel, felnőttekkel. Más arcát mutatja a város hajnalban, kora reggel, vagy délelőtt, és megint más délután és este az utcák hangulata. Szép Dunaújváros, lehet, hogy azért, mert az én munkám is benne van. Néha visszaemlékezem útközben, hogyan is nézett ki a Vasmű út tizennyolc éve, vagy még korábban zárkózott, csendes ember beszélgető partnerem. Az első benyomásokat megerősíti, amit mondtak róla, hogy rendszerető, pontos ember, akit nevetni is ritkán láttak. Megpillantok két ötvenfillérest a busz szélvédő üvege mögött, elkülönítve a jegyekért beszedett forintosoktól. — Mi buszvezetők azzal vállaltuk el a kalauzok munkáját, hogy nem kell aprópénzzel bíbelődni. Mégis előfordul, hogy egy-egy utas nem tud másként fizetni. Ezt is meg lehet érteni__ Fiatalasszony, és pöttömnyi gyerek integet a buszvezetőnek. — A lányom és a kisunokám — mondja Hangyás György, és visszainteget nekik. — Miattuk, szóval a család miatt nem vállaltam a vidéki utakat. Négy gyereket nevelt az asszony, és én igyekeztem minden nap hazamenni a családhoz... A Béke téri forgalmi irodában mondják róla: Nemcsak saját magától követel sokat, hanem magával ragadja a brigádot is, amelynek vezetője. Hallgatnak rá az emberek... A Mező Imre helyijáratos szocialista brigád másodszor nyerte el a vállalat Mváló brigádja címet. Az ő brigádja tavaly 14 ezer 600 liter gázolajat takarított meg. Most, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatvanadik évfordulója tiszteletére 2 százalék üzemanyag-megtakarítást vállalt a brigád, négy buszvezető a brigádból pedig azt, hogy 1977-ben egy havi üzemanyagot takarít meg. A Béke téren azt is megtudtam Hangyás Györgyről, ahogy Önkéntes rendőr, hogy Volán önkéntes rendőri csoportjának a vezetője, hogy nem dohányzik, hogy szeret sakkozni munkatársaival, hogy nagyon vigyáz a rábízott autóbuszra, hogy határozottan fellép a garázdálkodó huligánok ellen. Keménykötésű, fegyelemhez szokott ember. Tőle azt kérdezem: mit szeretne még elérni életében? — Szeretnék megtenni másfél millió kilométert a helyi járaton, baleset nélkül. És venni akarok egy autót. Most, hogy megnőttek, családot alapítottak a gyerekek, szeretném bejárni a feleségemmel és persze az unokákkal az országot. Mert bár,mennyire furcsa — a vállalatnál is alig akarták elhinni — még Egerben sem jártam. % Hangyás György meghívást kapott a szocialista brigádvezetők országos tanácskozására. Csongor György Collstok Ernő, az Egyesült Művek dolgozója félelemmel vegyes kíváncsisággal fogadta a hírt, miszerint a Nagy Főnök hivatja. Félelme, mint kiderült indokolt volt. A Nagy Főnök leültette, cigarettával és konyakkal kínálta, majd pedig munkája felől érdeklődött. óvatosan Collstok Ernő kérdésekre, felelgetett a mindenütt csapdát sejtve, de aztán a Nagy Főnök rátért a lényegre: — Nézze Collstok kartárs — vélyesen mondta sztmosolyogva, amitől Ernő ereiben megfagyott a vér, a cigarettát a fülébe dugta, a hamutartót pedig a Nagy Főnök ölébe borította egy hirtelen mozdulattal. — Nézze, arról van szó — folytatta zavartalanul a Nagy Főnök, — hogy építünk egy Hiperszupermodern Micsodát, s maga lesz a felelős a kivitelezésért. Teljesen szabad kezet kap, ezzel szemben elvárom, hogy minden lépéséről tudjak. Érti, nem akármiről van szó, s ezt ne vegye bizalmatlanságnak. Megegyeztünk? Megegyeztek. Collstok Ernő hallatlan vehemenciával vetette bele magát a munkába. Látott, futott, szervezett, intzékedett javasolt, az illetékeseket és a Nagy Főnököt naponta hatszor tájékoztatta — étkezés előtt és étkezés után — a munkák állásáról. Igyekezete nem volt hiábavaló, mert a Hiperszupermodern Micsoda rekordidő alatt elkészült. Európa minden országából jöttek az érdeklődők csodájára járni, mert valóban páratlan volt a maga nemében. Elérkezett a nagy nap, az avatás napja. Collstok Ernő eleinte csak szervezési hibára gyanakodott, amikor nem kapott meghívót a bankettre. Igaz, a Nagy Főnök mindenki füle hallatára, többször is megdicsérte, de azért szeretett volna ott lenni a a banketten is. Aztán, hivatalos ünnepségen megint enyhe csalódást érzett. Sokan — akiket nem is látott az építkezés ideje alatt — Magas Kitüntetéseket kaptak, ő meg írásbeli dicséretben részesült. Igaz, — s ez minden csalódását elfeledtette Ernővel — Rendkívül írást az egy Jelentős Személyiség adta át, aki kezet is fogott vele. Collstok Ernő — ha egyáltalán helytálló az ő eufóriás állapotára a jelző — Miközben boldog volt, mások kitüntetéseikkel dicsekedtek, ő a kezét mutogatta, amelyet megszorított a Rendkívül Jelentős Személyiség. Ernő, még a felesége unszolására sem mosott ezek után három napig kezet, s ebből lett a baj. Harmadik napon, miközben családja körében parizert vacsorázta Collstok Ernő három napja nem mosott kezével fogta meg a parizert. Úgy látszik valami bacilus vagy vírus kerülhetett rá — no nem a Jelentős Személyiség kezéről —, s mire Ernőt mérgezés gyanújával a kórházba szállították, iszonyú kínok közt kiszenvedett. Meg kell hagyni, pompás temetése volt, utána még hónapokig emlegették az Egyesült Művekben. Három teherautó koszorú borította el sírját, s ha hallja az érdemeit méltató gyászbeszédeket, bizonyára elégedetten nyújtózik ki az első osztályú diófakoporsóban. Sőt, halála után megkapta, a Hiperszupermodern Micsodánál végzett munkája elismeréseként, a Nagyon Magas Kitüntetést is. Ezt a szegény özvegy otthon Collstok Ernő gyászkeretes fényképe mellé akasztotta a falra, s könnybe lábbadt szemmel mondta a körülötte hüppögő gyerekeknek: — Látjátok, látjátok, ha szegény apátok akkor kezet mos, most ő vehette volna át ezt a gyönyörű kitüntetést. Erre Collstok Ernő legnagyobb fia megszakította a hüppögést, és azt mondta: — Ha kezet mos, akkor ma is élne, nem kapta volna meg a kitüntetést. Özv. Collstok Ernőné először arra gondolt, hogy nyakon legyinti a kegyeletsértő suhancot, de meggondolta magát, s inkább csendesen tovább hümmögött. Akarom mondani hüppögött. .. kiss 4 kitüntetés