Dunaújvárosi Hírlap, 1977. április (22. évfolyam, 26-34. szám)

1977-04-15 / 30. szám

1977. április 15., péntek BRIGÁDVEZETŐK Egy erős ember... Klág Bélát, aki a­ kohászati gyárrészleg karbantartó egy­ségének dolgozójaként a tűz­álló téglagyári gépészeti üzem csiszoló szakmunkása, s egy­ben a többszörösen kitünte­tett Petőfi Sándor szocialista brigád vezetője, én személy szerint nem ismerem. Igaz, sok hírt hallottam már felőle. De írhatok-e róla csupán e hallomások alapján? Bíz­­hatom-e magam csupán a mások véleményére, amikor egy ügyes kezű, találékony észjárású eredményes szakmunkás, egy vezető, egy fe­lelős és méltán népszerű közéleti ember arcélét akarom megformálni róla?­­— Kétségtelenül, — adok­ határozott választ a magam­­­nak feltett kérdésre, miköz­ben Illyés Gyula egyik ver­sének felsóhajtása jut az eszembe: jaj, csak azok va­gyunk, amiknek látszunk! Milyen ember hát Klág Béla?*^ — Milyennek látják őt a munkatársak, s mit tar­tanak vele kapcsolatosan fel­tétlenül elmondandónak a közvetlen munkahelyi veze­tői? Rakosgatom a vélemények mozaik-lapocskáit és azt lá­tom, hogy Klág Béláról egy­öntetűen az a szűkebb kör­nyezetének véleménye: egy erős ember ... Mert bármelyik gép mellé állítják, otthonosan nyúl a kapcsolókarok, az indítógom­bok után. Mert miközben dolgozik, egyfolytában keresi és ku­tatja, mit lehetne változtat­ni, mit lehetne könnyíteni azon a munkán? Vagy: ho­gyan lehetne gyorsabbá, gaz­daságosabbá tenni? Nem vé­letlenül fűződik a nevéhez, vagy tíz újítás! Mert ha a művezető anyagbeszerző körútra in­dul, értekezletre készül, csak Kiág Bélának szól: itt a forgácsolók programja, ezt r,meg kell­­ csinálni — legyen rajta a szemed. És nyugod­tan távozhat, a munkában nem lesz fennakadás! Mert Kiág Béla átlátja a feladatokat és remekül össze­tartja az embereket. Talán elsősorban azért, mert soha­sem azt mondja, hogy ezt vagy azt így csináljátok, ha­nem odaáll és azt mondja: gyertek, segítsetek! S hány­szor mondták az ipari ta­nulók, akik az üzembe ke­rültek az utóbbi évek­ során: Béla bácsi, jöjjön és segít­sen! — mindig ment, mindig segített, mindig magyarázott. Mindig halk hangon, min­dig türelmesen, mindig meg­értően ... Hát röviden ezért tartják erős embernek Klág Bélát. — És véletlenül sem azért, mert szálfa-termetű, lapát­nyi tenyerű, mázsányi ter­het is könnyen odébb emelő, hatalmas férfi... Káposztás János boz díszeleg, benne a Mun­kaérdemrend bronzfokozatá­val. A kitüntetésről szóló ok­mánynak furcsa illata van. Vegytinta, bibiliapapír és nyomdafesték-illat keveredik benne. És még valami... Talán a munka illata? — Meglepődtem, amikor megmondták, hogy kitüntet­nek. Hisz én csak a munká­mat végeztem el becsülettel. Egyszerű melós vagyok én ... — EGYSZERŰ... Olyan egyszerű, mint a többi ember. És olyan bo­nyolult ... Amikor megfogom a súlyos érmét, s elnézem nemes vo­nalait, egyszerűségét, egy csöppet irigykedem. Az üzemi újság címlapján lévő fotókon egyedül ő viseli a kitüntetéseit. — Ha nem érdemeltem volna meg, szégyelltem volna odaállni. Emelt fejjel hord­hatom. És a munkatársak.., akik nélkül sosem kaptam volna meg... helyettük is vi­selem ezt a büszkeséget... Jakab Klára Melós büszkeség Csönd nehezedik a szobára. A férfi lehajtja a fejét, fon­tolgatja, mérlegeli a kimon­dandó szó súlyát, s aztán mint aki végiggondolja, mit takar a kérdés, lassan ki­mondja. — Igen... boldog va­gyok ... kezdett dolgozni, ahogy ő mondja trógerolt, aztán a vasműbe került segédmun­kásnak. Ennek huszonnégy éve. Azóta befejezte az álta­lános iskolát, letette a szak­munkásvizsgát, lakatos lett. Belépett a KISZ-be, amikor aztán onnan kiöregedett, jött a szakszervezet, majd párttag lett. A munkabrigádok meg­alakulásakor az egyik laka­toscsoportnak ő lett a veze­tője, később a szocialista bri­gádé is. „Ráadásként” a munkásőrségnél raj­parancs­noki beosztást ért el... Sikerek. Az eredmények itt sorakoznak előttem egy nagy dobozban. Valamikor társas­játék volt benne, talán éppen a Gazdálkodj okosan... A sztahanovista­ oklevél, a négy kiváló dolgozó kitüntetés és még sok-sok más érem tete­jén most egy sötétbordó do­­ b Boldog? Miért boldog ember László Gyula, a Dunai Vasmű üzemfenntartási gyárrészle­gének lakatosa? — Nincs énnekem képessé­gem arra, hogy szépeket mondjak. Csak nyolc osztá­lyom van, meg hát különben is nehéz­­ az ilyesmit elmon­dani ... Sok-sok időt kellene visszapergetni ahhoz ... Messze kezdődik László Gyula mai boldogságának története. Lassan, emlékké­­pekből áll össze a mozaik, amelyben életének egyik-má­sik részlete elevenebben él. Sebtiben történeteket rángat elő, s látom már én is őt, amint tizenhat évesen mun­kát keres a vasműben, ahonnan lógó orral somfordál­t el. Túl fiatal volt, s ezért nem vették föl. A Tefunál í _ ...dal Később, de nem későn Énekelnek a hévízi őspark elegáns, tavaszi gyógy­csend­j­ében. Archaikus dallam száll együtt a kénes gőzzel a harkányi fürdőmedencéből. Valami régen hal­lott, ismerős dal egy madárról, amely fészkére talált. Mi dolgunk vele. A gyógyfürdők úgymond finom közönsége azonban felfigyel. A külföldiek valami egzotikus ungarisches programot sejtenek. És nem is tudják, mennyire igazuk­ van. Legfeljebb annyiban tévednek, hogy ez nem egy­szerűen szórakoztató program, és főként nem nekik szól. Az értő, hazai közönség hamar átlátja a helyzetet, és legyint: semmi, csak megint egy falusi tsz kiránduló csoport. Mindössze. És mint a szegény rokonokat, ki­csit még szégyenlik is a nótát. Kínlódva hallgatják a dalt, amely a párját kereső madárról szól, de amely mégis más hírt hoz. Azt mondja, hogy eljöttek az új tulajdonosok, hogy még mindig vannak új birtokba­­vevők. Akik nem a fürdőhelyek, idegenforgalmi köz­pontok, kulturális centrumok, múzeumok, színházak, képtárak, elegáns, hűvös rendjét, hanem a friss élmény keltette örömöt ismerik. És érzéseiknek nem tudva, nem akarva buta korlátot szabni,­ csöndeséig dalra fa­kadnak a melegvízben. Ki ne látott volna manapság történelmi nevezetes­ségek, múzeumok, képtárak, kiállítások bejárata előtt csoportosuló, fekete ünneplőbe öltözött embereket. Fér­fiakat, akik sötétkék ruhát és fehér inget vettek fel egy kétnapos IBUSZ-kirándulás kedvéért, akik ijedten keresnek biztonságot, kapaszkodót egy üveg jól ismert Kinizsi sörben, és akik hasztalan küzködnek az ál­mosság ellen a­ színházi előadás harmadik felvonása közben. Szégyenük, vagy furcsállják még maguk is, hogy köztünk vannak. Az értők, a kerítésen belül lévők, a viselkedők között. Pedig tudhatnák már, hogy ők van­nak otthon. Mindenütt. Mert a film mondjuk egy Ár­vácskáról nem, pontosabban nem elsősorban a premier­vetítés vájtfülű közönségének készült. Mégis, a sután topogó, a sörös üvegért körbetekintő, az áhitatosan dalra fakadó emberek ezrei — ha hivatalosan nem is — de valami magángőg miatt, néha még másodrendű vendégei a pihenésnek és a kultúrának. Tavaly a Balatonnál 14 százalékkal többen fordul­tak meg, mint tavalyelőtt. Hazaiak. Tudom, ebben első­sorban az eltöltött éjszakák száma és a fürdőzők tö­mege a lényeges. Ám azt is tudom, hogy a tizennégy százalék javulás mögött olyan rétegek is vannak, ame­lyek eleddig hogy, hogy nem, elzárták magukat a lehe­tőségtől. A pihenéstől, következésképpen a művelődés bizonyos lehetőségeitől is. Öröklött, múltból cipelt szempontok, szemléletek miatt maradtak távol, és ezt a mai közeledésüket is — a hivatalos hívó szón túl — mit tagadjuk sokan idegenkedve szemlélik. Kik jönnek, honnan jönnek, miért jönnek? A fész­két megtaláló madárról dalolok, a sután, vagy gátlá­saikkal küzdve éppen harsányan viselkedők.­­Ida áll­nak mellénk, akik alkalmasint azt hisszük, hogy haj­dani önmagunkkal kifogytak a kezdők, akik a koráb­ban érkezők felsőbbrendűségével bámuljuk a később, de nem későn érkezőket. Egyszer egy helytörténeti pályázat eredményhirde­tésére voltam hivatalos. Az ünnepélyes alkalomra min­den pályázó meghívót kapott. El is jött mindenki. Sötét ruhában, fehér ingben, csöndesen cigarettázva, ismerőst keresve és találva a hallban várakoztunk, ahogy ez szokásos­ egy díjkiosztón. Csak egy falusi asszony áll­dogált egyedül a fal mellett. A rendező el is kérte tőle a meghívóját. Egyedül tőle kérte el, mert ruházatából, megjelenéséből úgy ítélte, hogy eltévedt a néne. Nos, nem a néni, hanem a rendező tévedett. Történetesen ez a falusi asszony nyerte a pályázat első díját. A rendező talán azóta már tudja, hogy szégyellnie kell magát. Miskolczi Miklós piaszvezető, aki még Egerben sem járt A hivatásos gépjárműve­zetők legtöbbje „munka köz­ben” bejárta már az­­ orszá­got, megismerkedett hazánk legszebb tájaival, patinás vá­rosaival. Különös embernek számít Hangyás György autóbuszvezető, aki megtett ugyan már kilencszázezer k­ilométert baleset nélkül, de ebből a kilencszázezer kilo­méterből alig jutótól tíz-húsz­ezer kilométer a városon kí­vüli utakra. Tudják róla munkatársai, í&yMseei is, hogy nem megy sl^­esen vidéki útra, s ha egy mód van rá, azt kéri, hogy valamelyik helyi járat­ra vezényeljék. Pedig köztu­dott, hogy nehezebb és fá­rasztóbb állandóan a város­ban vezetni, mint az ország­úton. — Huszonhárom esztendeje járom busszal a város útjait. Megszoktam, és megszeret­tem ezt a munkát — mondja. — Nem unalmas mindig ugyanazt az utat megtenni, sokszázszor? — Szeretem a városi nyüzsgést, a gyerekekkel, fel­nőttekkel. Más arcát mutatja a város hajnalban, kora reg­gel, vagy délelőtt, és megint más délután és este az utcák hangulata. Szép Dunaújváros, lehet, hogy azért, mert az én munkám is benne van. Né­­h­a visszaemlékezem útköz­ben, hogyan is nézett ki a Vasmű út tizennyolc éve, vagy még korábban zárkózott, csendes ember beszélgető partnerem. Az első benyomásokat megerősíti, amit mondtak róla, hogy rendszerető, pontos ember, akit nevetni is ritkán­ láttak. Megpillantok két ötvenfil­­lérest a busz szélvédő üvege mögött, elkülönítve a jegye­kért beszedett forintosoktól. — Mi buszvezetők azzal vállaltuk el a kalauzok mun­káját, hogy nem kell apró­pénzzel bíbelődni. Mégis elő­fordul, hogy egy-egy utas nem tud másként fizetni. Ezt is meg lehet érteni__ Fiatalasszony, és pöttöm­nyi gyerek integet a buszve­zetőnek. — A lányom és a kisuno­­kám — mondja Hangyás György, és visszainteget ne­kik. — Miattuk, szóval a csa­lád miatt nem vállaltam a vidéki utakat. Négy gyereket nevelt az asszony, és én igyekeztem minden nap ha­zamenni a családhoz... A Béke téri forgalmi iro­dában mondják róla: Nemcsak saját magától kö­vetel sokat, hanem magával ragadja a brigádot is, amely­nek vezetője. Hallgatnak rá az emberek... A Mező Imre helyijáratos szocialista brigád másodszor nyerte el a vállalat Mváló brigádja címet. Az ő brigád­ja tavaly­ 14 ezer 600 liter gázolajat takarított meg. Most, a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom hatvana­dik évfordulója tiszteletére 2 százalék üzemanyag-megta­karítást vállalt a brigád, négy buszvezető a brigádból pedig azt, hogy 1977-ben egy havi üzemanyagot takarít meg. A Béke téren azt is meg­tudtam Hangyás Györgyről, a­hogy Önkéntes rendőr, hogy Volán önkéntes rendőri csoportjának a vezetője, hogy nem dohányzik, hogy szeret sakkozni munkatársaival, hogy nagyo­n vigyáz a rábí­zott autóbuszra, hogy hatá­rozottan fellép a garázdálko­­dó huligánok ellen. Kemény­­kötésű, fegyelemhez szokott ember. Tőle azt kérdezem: mit szeretne még elérni életében? — Szeretnék megtenni másfél millió kilométert a helyi járaton, baleset nélkül. És venni akarok egy autót. Most, hogy megnőttek, csalá­dot alapítottak a gyerekek, szeretném bejárni a felesé­gemmel és persze az unokák­kal az országot. Mert bár­,­mennyire furcsa — a válla­latnál is­ alig akarták elhinni — még Egerben sem jártam. % Hangyás György meghívást kapott a szocialista brigádve­zetők országos tanácskozásá­ra. Csongor György Collstok Ernő, az Egyesült Művek dolgo­zója félelemmel ve­gyes kíváncsisággal fo­gadta a hírt, miszerint a Nagy Főnök hivatja. Félelme, mint kiderült indokolt volt. A Nagy Főnök leültette, ciga­rettával és konyakkal kínálta, majd pedig munkája felől érdek­lődött. óvatosan Collstok Ernő kérdésekre, felelgetett a mindenütt csapdát sejtve, de az­tán a Nagy Főnök rá­tért a lényegre: — Nézze Collstok kartárs — vélyesen mondta szt­mosolyogva, amitől Ernő ereiben megfagyott a vér, a ci­garettát a fülébe dug­ta, a hamutartót pedig a Nagy Főnök ölébe borította egy hirtelen mozdulattal. — Nézze, arról van szó — foly­tatta zavartalanul a Nagy Főnök, — hogy építünk egy Hiperszu­­permodern Micsodát, s maga lesz a felelős a ki­vitelezésért. Teljesen szabad kezet kap, ez­zel szemben elvárom, hogy minden lépésé­ről tudjak. Érti, nem akármiről van szó, s ezt ne vegye bizalmat­lanságnak. Megegyez­tünk? Megegyeztek. Coll­stok Ernő hallatlan ve­hemenciával vetette bele magát a munká­ba. Látott, futott, szer­vezett, intzékedett ja­vasolt, az illetékeseket és a Nagy Főnököt na­ponta hatszor tájékoz­tatta — étkezés előtt és étkezés után — a munkák állásáról. Igyekezete nem volt hiábavaló, mert a Hiperszupermodern Micsoda rekordidő alatt elkészült. Európa minden országából jöt­tek az érdeklődők cso­dájára járni, mert va­lóban páratlan volt a maga nemében. Elérkezett a nagy nap, az avatás napja. Collstok Ernő eleinte csak szervezési hibá­ra gyanakodott, ami­kor nem kapott meg­hívót a bankettre. Igaz, a Nagy Főnök mindenki füle hallatá­ra, többször is meg­dicsérte, de azért sze­retett volna ott lenni a a banketten is. Aztán, hivatalos ünnepsé­gen megint enyhe csa­lódást érzett. Sokan — akiket nem is látott az építkezés ideje alatt — Magas Kitüntetéseket kaptak, ő meg írásbeli dicséretben részesült. Igaz, — s ez minden csalódását elfeledtette Ernővel — Rendkívül írást az egy Jelentős Személyiség adta át, aki kezet is fogott ve­le. Collstok Ernő — ha egyáltalán helytálló az ő eufóriás állapotára a jelző — Miközben boldog volt, mások ki­tüntetéseikkel dicse­kedtek, ő a kezét mu­togatta, amelyet meg­szorított a Rendkívül Jelentős Személyiség. Ernő, még a felesége unszolására sem mo­sott ezek után három napig kezet, s ebből lett a baj. Harmadik napon, miközben csa­ládja körében parizert vacsorázta Collstok Ernő három napja nem mosott kezével fogta meg a parizert. Ú­gy látszik valami bacilus vagy vírus kerülhetett rá — no nem a Jelen­tős Személyiség kezé­ről —, s mire Ernőt mérgezés gyanújával a kórházba szállították, iszonyú kínok közt kiszenvedett. Meg kell hagyni, pompás temetése volt, utána még hónapokig emlegették az Egye­sült Művekben. Három teherautó koszorú bo­rította el sírját, s ha hallja az érdemeit méltató gyászbeszéde­ket, bizonyára elége­detten nyújtózik ki az első osztályú diófa­koporsóban. Sőt, halála után megkapta, a Hi­perszupermodern Mi­csodánál végzett mun­kája elismeréseként, a Nagyon Magas Kitün­tetést is. Ezt a szegény özvegy otthon Collstok Ernő gyászkeretes fényképe mellé akasz­totta a falra, s könny­be lábbadt szemmel mondta a körülötte hüppögő gyerekeknek: — Látjátok, látjátok, ha szegény apátok ak­kor kezet mos, most ő vehette volna át ezt a gyönyörű kitüntetést. Erre Collstok Ernő legnagyobb fia meg­szakította a hüppögést, és azt mondta: — Ha kezet mos, ak­kor ma is élne, nem kapta volna meg a ki­tüntetést. Özv. Collstok Ernőné először arra gondolt, hogy nyakon legyinti a kegyeletsértő suhan­­cot, de meggondolta magát, s inkább csende­sen tovább hümmögött. Akarom mond­ani hüp­­pögött. .. kiss 4 kitüntetés

Next