Dunaújvárosi Hírlap, 1980. július (25. évfolyam, 53-61. szám)
1980-07-29 / 61. szám
1980. július 29., kedd Pedagógusvakáció Most a szabadságolások évadján, amikor visszatérünk dolgozni egy-két hetes nyaralásainkból, sokan gondolunk sóváran a pedagógusok hosszú vakációjára. De vajon valóban a pihenéssel, az „édes semmittevéssel” telik el a pedagógusok nyara? Iskolatípusa válogatja, melyikben, milyen nyári feladatokat kell ellátniuk a nevelőknek. Az általános iskolák kapuira kitehetnék a táblát, hogy „Szabadságra mentünk”, a napközik ajtajára viszont aligha. A gyerekek nyáron sem maradhatnak felügyelet nélkül, a napközikben csakúgy nem, mint a különféle nyári táborokban. Népiskolai táborozásban a kőtanároknak is van részük, nekik ráadásul a június teljes mértékben foglalt az érettségik, a szakmunkásvizsgák, a levelezős vizsgák miatt. Augusztus huszadikától pedig már készülni kell az új tanévre, jönnek az értekezletek, hogy az adminisztrációról se s feledkezzünk meg, a papírmunkát nyáron sem lehet elhanyagolni. Ami az országjárásokat, osztálykirándulásokat illeti: mikor a legalkalmasabb útrakelni? Természetesen nyáron. Persze a nyári elfoglaltságok nem jelentik azt, hogy miattuk a pedagógusok feltétlenül sajnálkozásra szorulnak. Mondhatjuk úgy is, hogy mindez a szakma, még inkább a hivatás velejárója. Természetes, hogy a feladatokat nyáron, szünetben is el kell végezni, mint ahogy természetesnek tekintjük, hogy az orvost éjjel kettőkor hívjuk beteghez, hogy a hómunkások éjszaka is dolgoznak, s hogy az autóbuszvezetők a volán mögé ülnek karácsonykor, szilveszterkor is. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen indíttatásból, mekkora buzgalommal és milyen kedvvel tesznek eleget a pedagógusok a nyári feladatoknak. óriási különbség a belátás, a belső a parancs, a „kell” és a külső parancs, a „muszáj” között. Tantestületek „vizsgáznak” nyaranta a „hogyan oldjuk meg” című „tantárgyból”. A „vizsgajegyet” mindig befolyásolják a körülmények, de alapvetően mégiscsak a hozzáállás határozza meg. Amelyik iskolában tanév közben is kizárólagosan az igazgató szava volt a mérvadó, ott a pedagógusokat nyáron beosztják, „beütemezik” a különböző időpontokra, ahelyett, hogy közösen megbeszélnék, kinek, mikor a legmegfelelőbb. Az a pedagógus, aki ezekután a „most nem felel meg”-re hivatkozik, az könnyen „rendbontónak”, „csak a saját érdekeit szem előtt tartónak” minősülhet . . . Nem mindegy, hogy nem mindegy, ki persze, hol tölti a nyarat. Mert az egyik táborban, a tábor jellegéből adódóan könnyebb bánni gyerekekkel, mint a másikban, mert az egyik nyári munka révén több pénzt kereshet a pedagógus, mint a másik feladat megoldása révén . . . Keserű szájízt okozhat, ha csakis a „ki járjon jobban?” elvét veszik figyelembe, és nem törődnek azzal, hogy egyik-másik lelkes kollégának hol lenne hasznosítható ötlete, a gyerekek észaránt nevelők számára egyjó elképzelése ... Az sem árt azonban, ha az iskolavezetés számol azzal is, hogy még a leglelkesebb pedagógus teljesítőképessége is véges, és nem szabad hagyni, hogy mindent magára vállaljon. Aligha kezdi frissen az új tanévet az a pedagógus, akinek jóformán az egész nyarát lekötötték a különféle pedagógiai tennivalók, vagyis csupán látszatra jó megoldás az, hogy „X. Y. majdnem mindent elvállalt, legalább nem kell kötelezni senkit!” S ezzel még mindig csak a szervezett programokat tudhatják le a pedagógusok, hol van még az önképzés, a szakmai ismeretek gyarapítása, amelyre az évközi hajrában nem jutott idő? Ha az anekdotának hinni lehet, a pedagógusnak készülő „egyszeri” diák az alábbi három „érvvel” indokolta a pályaválasztását: június, július, augusztus. Arról már nem szól a fáma, hogy az illető diák végül is pedagógus-berkekben kötöttbe ki, de ha igen, akkor alkalmasint tapasztalhatta, hogy az a bizonyos három „érv” gyakran egyre csökken, a három hónapos vakáció nem ritkán harminc napra zsugorodik. S ráadásul még az a harminc nap sincs mindig egy „címletben”, hanem egy-két hetekre daráldolódik. Kár, hogy ez a „gondos” diák magát a pedagóguspályát hagyta ki az indoklásból. Mert annak a szépségei csakugyan vonzóak. Télen is, nyáron is. "(Kovács) Színházsirató Néhány évvel ezelőtt, amikor híre ment, hogy összeházasítják a Huszonötödik Színházat a Déryné Színházzal, a színházbarátok, de a szakma képviselői is felhördültek, s igen sokan — kebelbeliek és kívülállók — megjósolták, hogy ez a Mariage force. Kénytelen házasság előbb vagy utóbb fel fog bomlani; bölcsebb lett volna tehát egy másik darab címet választani mottóként a feladatát ma már ellátni nem tudó Déryné Színház újjáélesztésére, de nem Moliére-től, hanem talán Beckett-től: A játszma vége. A Déryné becsülettel és nagy-nagy haszonnal lejátszott játszmája után ugyanis semmi akadálya nem lett volna — és sokan tanácsolták ezt — alapjában megváltoztatni működési elveit, s tiszta lappal indulni a vidék — többek között Dunaújváros — színházi ellátására. A Huszonötödik Színházzal való egyesülés azonban — a jóslatoknak igazat adva — bebizonyította az elmúlt néhány évad alatt, hogy a Népszínház úgynevezett „utazó társulata” semmivel sem vált nívósabbá, a régi Huszonötödik Színház rendezői és színészei pedig egyáltalában nem találták meg helyüket ebben a mammutvállalkozásban, a régi Huszonötödik Színház belepusztult e házasságba. Nos, a tények, tények. Most már nem tehető más, mint megpróbálni menteni a menthetőt. A Népszínház élén, miután Gyurkó László nem vállalta a Népszínház további igazgatását, kérészéletű igazgatók váltották egymást, de egyikük sem talált gyógyszert a bajok orvoslására, gondolom pedig, hogy azért nem, mert mindannyian belgyógyászati eszközökkel kísérleteztek, holott ilyenkor — a tapasztalat szerint — sebészkéshez kell nyúlni. S mi lesz a folytatás? Hogyan áll neki a Népszínház a rövidesen kezdődő új évadnak? A színház jelenlegi igazgatója, Malonyai Dezső a múlt héten olyan nyilatkozatot tett, hogy ismét szétválasztják a pesti társulatot az utazó társulattól, mert, mint mondta: „Szemfényvesztés volna egyenlőségjelet tenni színész és színész közé”. Nagy igazság, de a következtetések ki nem mondva is teljesen helytelenek: ha a régi huszonötödikeseket nem tudtuk rávenni arra, hogy rendszeresen vidékre járjanak, akkor hagyjuk őket békén játszani Pesten, s utazzanak vidékre a gyenge és a még gyengébb képességű színészek. Hát csakugyan ez volna a megoldás? Kötve hiszem. A régi Huszonötödiket feltámasztani most már hiú ábránd, nem léphetünk kétszer ugyanabba a patakba. De azt sem tehetjük, hogy a vidék — többek között Dunaújváros — továbbra is a régi, kiérdemesült Déryné nívóját kapja. Talán nincs is más megoldás, mint az újrakezdés, de a legelején, nem pedig toldozgatva-foltozgatva. Hagyni kell, hogy a régi huszonötödikesek igényük és indíttatásuk szerint válasszanak — úgyis sokan kereket oldottak már —, s rábízni a fejlődés megállíthatalan folyamára, hogy születik-e spontán új Huszonötödik, nevezzék bár Kísérleti színháznak, Laboratórium színháznak vagy bármi másnak. Biztos, hogy akad rövidesen egy másik Gyurkó, s színészek és rendezők is hozzá, akik hajlandók és képesek lesznek — akár egy padlástérben — valódi és felvillanyozó színházat csinálni. Biztos, hogy lesz, de nem parancsszóra vagy rendeletre. Ami pedig a Déryné funkcióját illeti: üljenek már össze végre az ország teoretikus és gyakorlati színházi szakemberei, mérjék fel vagy se, hogy mi kell a vidéki közönségnek, s ebből mi az, amit művelődéspolitikánk még megenged nívóban (illetve: nívótlanságban), alkossanak új szervezeti formát, s ne ötödrendű színészekkel, hanem jól megfizetett jó színészekkel lássák el a színházzal nem bíró vidékek színházigényét, mert az őszre ígért fél operáció semmit sem fog megoldani. (kemény) Telefon nélkül... Egy-egy új sikerkönyv vagy hanglemez megjelenésekor valóságos türelemjáték szükséges ahhoz, hogy telefonon elérhessük a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat dunaújvárosi boltjait. A vásárlók és a könyvbizományosok ilyenkor ugyanis „ostrom alá veszik” a Vasmű úti és a Taberna könyvesboltot, de nyugalmasabb időszakokban is gyakran cseng náluk a telefon. Nos, ez a telefonos érdeklődés a Munkásszövetkezet Ady Endre könyvesboltjában garantáltan nem fordul elő, mégpedig egyszerűen azért nem, mert a boltnak nincs telefonja. Nem elég, hogy úgyis eldugott helyen van az üzlet a Dózsa kettő városrészben, ráadásul a boltban található nyilvános telefonkészüléken csak a könyvesboltiak hívhatják a várost, a város őket nem. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat dunaújvárosi antikvárium könyvesboltjának átadása még javában húzódott, amikor a bolt telefonszáma már benne szerepelt a telefonkönyvben. Az Ady könyvesbolt hároméves lesz novemberben, de az eladóknak ma is a szomszédos divatházba kell átszaladniuk, valahányszor telefonhoz kérik őket, a vásárlóknak, könyvbizományosoknak pedig személyesen kell felkeresniük a boltot, ha valami újdonság iránt érdeklődnek. Nem valószínű, hogy minden érdeklődő elgyalogol vagy elbuszozik a Derkovits utcába, a telefont viszont bizonyára sokan felemelnék. Az olvasás, a közművelődés hasznára. Mellesleg a Munkásszövetkezet is jól járna vele anyagilag, sokkal jobban, mint azt a szövetkezet illetékesei hiszik ... - kovács - föttlalom — Evett már szárított, sózott halat? — Nem én ... —• Akkor most megkóstolja... Bartos Mihály ezzel hátrasiet, s mire visszatér, a hal is megérkezik. Persze nem „mezítláb”, hiszen kegyetlenül sós, egy üveg sör nélkül ember legyen a talpán, aki nekiveselkedik. Többen figyelik óvatos ujjaimat, a szemekben bíztatás, pedig a próba számomra nem komoly, a közismert ruszli nagy pártolója vagyok, de mégis. Ez dunai hal, saját kikészítésben, úgy mint otthon, úgy csinálják. Nekilátok, eltüntetem. Szavamra, jólesik. Ezzel kész a tűzkeresztség. Merényi Pali bácsi, a mókás kedvű idegenvezető oroszul hirdeti ki mindenkinek, hogy a „zsurnaliszt”, aki a beruházási főosztály vendégeként útitársként szegődött a vasműben dolgozó szovjet szakértők hétvégi kirándulására, ezennel beilleszkedett. A különautóbusz ezalatt ledarált vagy húsz kilométert. Bartos Mihály, a beruházási főosztály megbízottja, a kirándulás szervezője előző, hasonló, sikeres országjáró túrákról beszél, Pali bácsi közben jobbra-balra tekintgetve ismerteti az útközben látható dolgokat, minden mondatába belecsempész valami humort, vele kell nevetni, de a lényeg végtelenül komoly: azok, akik először járnak erre, s ráadásul más nép gyermekei, ismerjék meg büszkeségeink! Hévíz előtt néhányszor megállunk, tagjaink nyújtóztatjuk, s dicsérjük az időt, amit íme kifogtunk, soha jobbat egy balatoni körút résztvevőinek. Az autóbusz zárt világ. A bentlévők egymáshoz intézett szavai felröppennek a térbe, hallom, amit Szása mond a szomszédjának, s ő hallja, miként vélekedem én, s bár a kétnyelvűség némi akadály, kapocs is olykor, néhányan többet beszélnek a magyar nyelvből, mint magam bírom az oroszt. Kiszállás, pihenő, fürdés egy óráig, utána pazar ebéd a Debrecen étteremben, ahol pohárköszöntővel természetesen újfent megerősítjük, hogy a két nép, s mi is valamennyien egy célért dolgozunk. Apropó munka, újra eszünkbe jut, s miközben a felszolgáló terítéket cserél, Bartos Mihály megérdeklődi, miképpen megy az oxigéngyári első blokk, mert bár egyhónapos szabadságát tölti, kikapcsolódni, úgy, hogy semmivel sem törődjön az ember, nem lehet soha. Az eltöltött órák felbátorítanak, kérdezősködöm, tolmács segítségével leginkább, s lám milyen az élet. Viktor Kuzmenko, az itt dolgozó szovjet hegesztők vezetője jól ismeri Gyalus János barátomat, aki a vörös varrat egyik magyar készítője volt, s itt elidőzünk: jó az, ha van közös téma, közös ismerős, közös ismeret, s ebben partner Viktor. Az újabb állomás Balatonszéplak. A vasmű üdülőiben teltház van, a vízbe messze befutó stégen nagy tömeg, de nem gond, többen azonnal a habokba vetik magukat, s csak mi néhányan téblábolunk a parton, ki ismerősökkel társalogva, ki pusztán a víztől való ódzkodás okán. De nekem kedvemre való elfoglaltságot talál Bartos Mihály, ping-pongütőket és labdát szerzett, mondván ő játszani szeret. S pattogtatunk. Kezem a ritkán mívelt elfoglaltságok természetéhez nehezen idomulva kissé suta, jönnek a pörgetett szervák, de mire az ellenszert megtalálnám, máris fordulni kell. Nem lehetek büszke rá, bár ki tudja: három poénnal maradtam alul a döntő szetben ... Bár a nap még magasan jár, indulni kell. Útitársaim kifelé igyekszenek a vízből, én még mártózom egyet, aztán bekászálódunk, a hévízi kénes víztől megfáradva, de jókedvűen, szól a nóta, amelyből csak szövegtöredékek jelentését értem, a dallam valahonnan messziről érkezik, ismeretlen, csak a jókedv nem, az őszinte szavak nem csalnak meg, azokat ismerem. Végefelé járunk az útnak, eszembe jut: mi mindent szedtem magamba? Mit mondok majd Bihari Júliának, az idegenforgalmi hivatal végtelenül kedves munkatársának, ha megkérdi: milyen volt az út? piézem a noteszom: egész nap három nevet írtam oda, egy szóval sem többet. De nincs mitől tartanom: minden más, tán pontosan le sem jegyezhető élménybenyomás bennem van, s hiszem, hogy akiknek, s akikért ez az út szerveződött, ők sem éreznek másként. Szép volt... — kalocsai — Lakni vagy felújítani? Diákotthonok nyáron Tessék elképzelni azt a kellemetlen helyzetet, hogy miközben a legnagyobb a felfordulás a lakásban , vendégeket várunk. A közgazdasági szakközépiskola kollégiumában idén nyáron ez a helyzet állt elő. Ahány emelet, sőt ahány szoba, annyiféle arculatot mutat: az egyiket még meszelik, ■ a másikban már fönt a frissen mosott függöny az ablakon. A takarítók nehezen győzik a munkát, társadalmi és alkalmi munkások segítik őket, mégsem megy minden egy-kettőre. Szükség volt ugyanis arra, hogy a kollégiumban az egész villanyhálózatot felújítsák, s hogy a szobák neonvilágítást kapjanak, a szerelés szülte felfordulás nyomait pedig nem lehet ripsz-ropsz eltüntetni. A legnagyobb gondot azonban a két vizesblokk jelenti, az öt évvel ezelőtti építési, kivitelezési hibákból eredően siralmas a helyzet a mosdókban: vizesek a falak, hullik a vakolat, leesik a csempe. Az élet ennek ellenére zajlik: a diákok még bent laktak a nyári termelési gyakorlatuk idején, amikor már különböző csoportokat el kellett szállásolni, elsősorban sportolókat. Egy-két éjszakára vagy hosszabb időre gyakran száz-százötven vendéget fogadnak egyszerre a diákotthonban, augusztus 11-én külföldi úszók érkeznek, s ha addigra a Fejér megyei Tatarozó Vállalat dolgozói nem jutnak semmire sem legalább az egyik vizesblokkal — ami igen valószínű —, akkor... Egyszóval, a diákotthonokban nyáron igencsak mozgalmas az élet, sokféle feladatnak kell vagy inkább kellene eleget tenni, csakhogy az egyik feladat elvégzése többnyire a másik rovására megy. Világos, hogy amikor a diákok kiköltöznek nyáron a kollégiumból, a tanév során alaposan „használt” szobákat hagynak maguk után, amelyek festésre, meszelésre, nagytakarításra szorulnak. Világos azonban az is, hogy a hozzánk látogató csoportoknak szállást kell biztosítanunk nyáron. De nem kevésbé világos, hogy ha takarítás előtti állapotban adják ki a szobákat, az sem ideális — mert még piszkosak —, ám ha a takarítás után jönnek a csoportok, akkor pedig lehetséges, hogy a tanévkezdésre ismét csak elpiszkolódnak a helyiségek... Nem beszélve arról a kellemetlenségről, amikor költöztetni kell egyik szobából a másikba a diákokat és a vendégeket, mert a felújítás, a karbantartás úgy kívánja... Két dunaújvárosi diákotthonban most nyáron semmiféle felújítás nem lesz, noha a mosdókat természetesen kimeszelik, a szobákat kitakarítják, de nagyobb munkákra nem tudnak, illetve nem akarnak vállalkozni. Az építőipari szakmunkásképző intézetben jelenleg minden erőt az iskolabővítésre összpontosítanak, a diákotthon rendbetételére már nem futja. Igaz, hogy év közben a diákok kifestették a szobák egy részét, csakhogy ezekre a szobákra is ráférne az újbóli festés, a többi szobával, valamint a folyosókkal és a lépcsőházzal együtt. Talán majd az ősszel... A nyár folyamán a termelési gyakorlaton lévő tanulók laknak itt, és háromszor kéthetes turnusban százötven Szolnok megyei ipari tanuló, akik építőtáborosként a 26-os ÁÉV-nél dolgoznak. A négy diákotthon közül a legnagyobb forgalmat kétségkívül a főiskola kollégiuma bonyolítja le. A hallgatók termelési gyakorlaton vesznek részt, a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói építőtáboroznak, a sokféle vendég pedig csereüdülés keretében és főként az Idegenforgalmi Hivatal és az Express útján keresi fel a kollégiumot. Szerződést ugyan nem kötött a főiskola az idegenforgalmival, de szóbeli megállapodás alapján maximálisan igyekeznek elszállásolni a vendégeket. Éjszakánként és személyenként húsz forint illeti meg a kollégiumot, a nyári bevételből tavaly előtt plédeket, tavaly lámpákat vásároltak. Idén nyáron is vizsgáznak a kollégium lakói és futó vendégei az együttélés szabályaiból, mert bármennyire is az a cél, hogy hasonló társaságok kerüljenek együvé, előfordul, hogy valamelyik gyermekcsoportnak felnőttek a szomszédai, fiúkat-lányokat azonos emeletre osztanak be, holott minden emeleten csak egy mosdó található... A takarítónőknek az alkalmazkodást kell gyakorolniuk nyáron, folyamatosan végezni a munkát, mert hiszen a takarításhoz nem elegendő az az egy hét, amikor augusztus végén bezárják a kollégiumot. Festéshez nem fognak a nyáron a kollégiumban, mivel októberben kezdődik a teljes rekonstrukció, a villanyszereléstől az ajtók kicseréléséig, szekrények beépítéséig. Hogy miért csak októbertől? Előbbre nem akadt kivitelező. A papíripari iskola kollégiumában más elveket vallanak, mint a főiskolán. Szerintük a diákokat csak szép környezetben nevelhetjük rá az igényességre, a szép szeretetére. Vitathatatlanul ez a diákotthon a legszebb — tegyük hozzá, a legkorszerűbb is — de látszik is rajta, hogy nagyon vigyáznak rá. Mint mondják, idén csak három hétre sikerült megoldani, hogy üres legyen a kollégium, nyugodtan dolgozhassanak benne a festők és a karbantartók, meszelhessenek a papírgyári brigádok tagjai, a 26-osok kijavíthassák a műanyagpadló hibáit. A festés nem az egész épületre vonatkozik, a folyosókat, a betegszobákat és az éttermet érinti — ennyire telik a pénzből. Vendégekkel — sportolókkal, csereüdülőkkel — a papíripari kollégiumban is számolnak, de korántsem akkora a vendégjárás, mint a főiskolán, ezáltal is az épület állagát óvják. A kollégiumok nyári élete kapcsán két dologra érdemes felfigyelnünk. Az egyik, hogy a felújításhoz, festéshez (ami egyébként bizonyos időközönként egészségügyi előírás is) nehezen tudnak vállalkozót szerezni: a közgazdasági szakközépiskola kollégiumába kisiparos szerelte be a villanyt, a papíripari kollégiumot szintén két maszek festő festi, a főiskolai kollégium kivitelező gondjairól már szó esett. A másik, nagyon fontos tényező, hogy vajon a kollégiumok nyári szerepköre, a vendégfogadás, fölébe nő-e az elsődleges funkciónak, a diákotthoni elhelyezésnek? Bármennyire jogos és indokolt a szállodai férőhelyek pótlása a kollégiumok nyári igénybevétele révén, mégiscsak a diákok év közbeni elhelyezésére hivatottak a kollégiumok. S ha nem adatik meg nekik nyáron a felkészülés lehetősége a tanévre, az ilyesmi aligha válik a nevelőmunka javára. Továbbá egy-két év alatt teljesen „lestrapálni” az épületeket — az sem éppen kifizetődő... Kovács Mária