Dunaújvárosi Hírlap, 1980. július (25. évfolyam, 53-61. szám)

1980-07-29 / 61. szám

1980. július 29., kedd Pedagógus­vakáció Most a szabadságolások évadján, amikor visszatérünk dolgozni egy-két hetes nya­ralásainkból, sokan gondo­lunk sóváran a pedagógusok hosszú vakációjára. De va­jon valóban a pihenéssel, az „édes semmittevéssel” telik el a pedagógusok nyara? Iskolatípusa válogatja, me­lyikben, milyen nyári felada­tokat kell ellátniuk a neve­lőknek. Az általános isko­lák kapuira kitehetnék a táblát, hogy „Szabadságra mentünk”, a napközik aj­tajára viszont aligha. A gye­rekek nyáron sem marad­hatnak felügyelet nélkül, a napközikben csakúgy nem, mint a különféle nyári tábo­rokban. Népiskolai táborozásban a kő­tanároknak is van részük, nekik ráadásul a június teljes mértékben fog­lalt az érettségik, a szak­munkásvizsgák, a levelezős vizsgák miatt. Augusztus hu­szadikától pedig már ké­szülni kell az új tanévre, jönnek az értekezletek, hogy az adminisztrációról se s feledkezzünk meg, a papír­munkát nyáron sem lehet elhanyagolni. Ami az ország­járásokat, osztálykirándulá­sokat illeti: mikor a legal­kalmasabb útrakelni­? Ter­mészetesen nyáron. Persze a nyári elfoglaltsá­gok nem jelentik azt, hogy miattuk a pedagógusok fel­tétlenül sajnálkozásra szorul­nak. Mondhatjuk úgy is, hogy mindez a szakma, még inkább a hivatás velejárója. Természetes, hogy a felada­tokat nyáron, szünetben is el kell végezni, mint ahogy természetesnek tekintjük, hogy az orvost éjjel kettő­kor hívjuk beteghez, hogy a hómunkások éjszaka is dol­goznak, s hogy az autóbusz­­vezetők a volán mögé ülnek karácsonykor, szilveszterkor is. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen indíttatás­ból, mekkora buzgalommal és milyen kedvvel tesznek eleget a pedagógusok a nyá­ri feladatoknak. óriási különbség a belátás, a belső a parancs, a „kell” és a kül­ső parancs, a „muszáj” kö­zött. Tantestületek „vizsgáz­nak” nyaranta a „hogyan oldjuk meg” című „tantárgy­ból”. A „vizsgajegyet” min­dig befolyásolják a körül­mények, de alapvetően még­iscsak a hozzáállás határozza meg. Amelyik iskolában tanév közben is kizárólago­san az igazgató szava volt a mérvadó, ott a pedagóguso­kat nyáron beosztják, „be­ütemezik” a különböző idő­pontokra, ahelyett, hogy közösen megbeszélnék, ki­nek, mikor a legmegfelelőbb. Az a pedagógus, aki ezek­­után a „most nem felel meg”-re hivatkozik, az könnyen „rendbontónak”, „csak a saját érdekeit szem előtt tartónak” minősül­het . . . Nem mindegy, hogy nem mindegy, ki persze, hol tölti a nyarat. Mert az egyik táborban, a tábor jellegéből adódóan könnyebb bánni gyerekekkel, mint a másik­­­ban, mert az egyik nyári munka révén több pénzt ke­reshet a pedagógus, mint a másik feladat megoldása ré­vén . . . Keserű szájízt okoz­hat, ha csakis a „ki járjon jobban?” elvét veszik figye­lembe, és nem törődnek az­zal, hogy egyik-másik lelkes kollégának hol lenne hasz­nosítható ötlete, a gyerekek és­­z­aránt nevelők számára egy­jó elképzelése ... Az sem árt azonban, ha az is­kolavezetés számol azzal is, hogy még a leglelkesebb pe­dagógus teljesítőképessége is véges, és nem szabad hagy­ni, hogy mindent magára vállaljon. Aligha kezdi fris­sen az új tanévet az a pe­dagógus, akinek jóformán az egész nyarát lekötötték a különféle pedagógiai tenni­valók, vagyis csupán látszat­ra jó megoldás az, hogy „X. Y. majdnem mindent elvállalt, legalább nem kell kötelezni senkit!” S ezzel még mindig csak a szervezett programokat tud­hatják le a pedagógusok, hol van még az önképzés, a szakmai ismeretek gyarapí­tása, amelyre az évközi haj­rában nem jutott idő? Ha az anekdotának hinni lehet, a pedagógusnak ké­szülő „egyszeri” diák az alábbi három „érvvel” indo­kolta a pályaválasztását: jú­nius, július, augusztus. Ar­ról már nem szól a fáma, hogy az illető diák végül is pedagógus-berkekben kötött­be ki, de ha igen, akkor al­kalmasint tapasztalhatta, hogy az a bizonyos három „érv” gyakran egyre csök­ken, a három hónapos va­káció nem ritkán harminc napra zsugorodik. S ráadásul még az a harminc nap sincs mindig egy „címletben”, ha­nem egy-két hetekre dará­ld­olódik. Kár, hogy ez a „gondos” diák magát a pedagóguspá­lyát hagyta ki az indoklás­ból. Mert annak a szépsé­gei csakugyan vonzóak. Té­len is, nyáron is. "(Kovács) Színházsirató Néhány évvel ezelőtt, amikor híre ment, hogy össze­házasítják a Huszonötödik Színházat a Déryné Színházzal, a színházbarátok, de a szakma képviselői is felhördültek, s igen sokan — kebelbeliek és kívülállók — megjósolták, hogy ez a Mariage force. Kénytelen házasság előbb vagy utóbb fel fog bomlani; bölcsebb lett volna tehát egy másik darab címet választani mottóként a feladatát ma már ellátni nem tudó Déryné Színház újjáélesztésére, de nem Moliére-től, hanem talán Beckett-től: A játszma vége. A Déryné becsü­lettel és nagy-nagy haszonnal lejátszott játszmája után ugyanis semmi akadálya nem lett volna — és sokan taná­csolták ezt — alapjában megváltoztatni működési elveit, s tiszta lappal indulni a vidék — többek között Dunaújváros — szín­házi ellátására. A Huszonötödik Színházzal való egye­sülés azonban — a jóslatoknak igazat adva — bebizonyította az elmúlt néhány évad alatt, hogy a Népszínház úgynevezett „utazó társulata” semmivel sem vált nívósabbá, a régi Hu­szonötödik Színház rendezői és színészei pedig egyáltalában nem találták meg helyüket ebben a mammutvállalkozásban, a régi Huszonötödik Színház belepusztult e házasságba. Nos, a tények, tények. Most már nem tehető más, mint megpróbálni menteni a menthetőt. A Népszínház élén, mi­után Gyurkó László nem vállalta a Népszínház további igaz­gatását, kérészéletű igazgatók váltották egymást, de egyikük sem talált gyógyszert a bajok orvoslására, gondolom pedig, hogy­­ azért nem, mert mindannyian belgyógyászati eszközök­kel kísérleteztek, holott ilyenkor — a tapasztalat szerint — sebészkéshez kell nyúlni. S mi lesz a folytatás? Hogyan áll neki a Népszínház a rövidesen kezdődő új évadnak? A színház jelenlegi igazgatója, Malonyai Dezső a múlt héten olyan nyilatkozatot tett, hogy ismét szétválasztják a pesti társulatot az utazó társulattól, mert, mint mondta: „Szemfényvesztés volna egyenlőségjelet tenni színész és szí­nész közé”. Nagy igazság, de a következtetések ki nem mond­va is teljesen helytelenek: ha a régi huszonötödikeseket nem tudtuk rávenni arra, hogy rendszeresen vidékre járjanak, akkor hagyjuk őket békén játszani Pesten, s utazzanak vi­dékre a gyenge és a még gyengébb képességű színészek. Hát csakugyan ez volna a megoldás? Kötve hiszem. A régi Huszonötödiket feltámasztani most már hiú ábránd, nem léphetünk kétszer ugyanabba a patakba. De azt sem tehetjük, hogy a vidék — többek között Dunaújváros — továbbra is a régi, kiérdemesült Déryné nívóját kapja. Talán nincs is más megoldás, mint az újrakezdés, de a legelején, nem pedig toldozgatva-foltozgatva. Hagyni kell, hogy a régi huszonötödikesek igényük és indíttatásuk szerint válasszanak — úgyis sokan kereket oldottak már —, s rá­bízni a fejlődés megállíthatalan folyamára, hogy születik-e spontán új Huszonötödik, nevezzék bár Kísérleti színháznak, Laboratórium színháznak vagy bármi másnak. Biztos, hogy akad rövidesen egy másik Gyurkó, s színészek és rendezők is hozzá, akik hajlandók és képesek lesznek — akár egy padlástérben — valódi és felvillanyozó színházat csinálni. Biztos, hogy lesz, de nem parancsszóra vagy rendeletre. Ami pedig a Déryné funkcióját illeti: üljenek már össze végre az ország teoretikus és gyakorlati színházi szakemberei, mérjék fel vagy se, hogy mi kell a vidéki közönségnek, s eb­ből mi az, amit művelődéspolitikánk még megenged nívóban (illetve: nívótlanságban), alkossanak új szervezeti formát, s ne ötödrendű színészekkel, hanem jól megfizetett jó színé­szekkel lássák el a színházzal nem bíró vidékek színház­igényét, mert az őszre ígért fél­ operáció semmit sem fog megoldani. (kemény) Telefon nélkül... Egy-egy új sikerkönyv vagy hanglemez megjelené­sekor valóságos türelemjáték szükséges ahhoz, hogy te­lefonon elérhessük a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat dunaújvárosi boltjait. A vá­sárlók és a könyvbizomá­nyosok ilyenkor ugyanis „ostrom alá veszik” a Vas­mű úti és a Taberna köny­vesboltot, de nyugalmasabb időszakokban is gyakran cseng náluk a telefon. Nos, ez a telefonos ér­deklődés a Munkásszövet­kezet Ady Endre könyves­boltjában garantáltan nem fordul elő, mégpedig egy­szerűen azért nem, mert a boltnak nincs telefonja. Nem elég, hogy úgyis eldugott helyen van az üzlet a Dózsa kettő városrészben, ráadásul a boltban található nyilvá­nos telefonkészüléken csak a könyvesboltiak hívhatják a várost, a város őket nem. A Művelt Nép Könyvter­jesztő Vállalat dunaújvárosi antikvárium könyvesboltjá­nak átadása még javában húzódott, amikor a bolt te­lefonszáma már benne sze­repelt a telefonkönyvben. Az Ady könyvesbolt három­éves lesz novemberben, de az eladóknak ma is a szom­szédos divatházba kell át­szaladniuk, valahányszor te­lefonhoz kérik őket, a vá­sárlóknak, könyvbizományo­soknak pedig személyesen kell felkeresniük a boltot, ha valami újdonság iránt érdeklődnek. Nem valószínű, hogy minden érdeklődő el­gyalogol vagy elbuszozik a Derkovits utcába, a telefont viszont bizonyára sokan fel­emelnék. Az olvasás, a köz­művelődés hasznára. Mellesleg a Munkásszö­vetkezet is jól járna vele anyagilag, sokkal jobban, mint azt a szövetkezet ille­tékesei hiszik ... - kovács - föttlalom­ — Evett már szárított, sózott halat? — Nem én ... —• Akkor most megkóstolja... Bartos Mihály ezzel hátrasiet, s mire vis­­­szatér, a hal is megérkezik. Persze nem „mezítláb”, hiszen kegyetlenül sós, egy üveg sör nélkül ember legyen a talpán, aki neki­veselkedik. Többen figyelik óvatos ujjaimat, a szemek­ben bíztatás, pedig a próba számomra nem komoly, a közismert ruszli nagy pártolója vagyok, de mégis. Ez dunai hal, saját kikészí­tésben, úgy mint otthon, úgy csinálják. Ne­kilátok, eltüntetem. Szavamra, jólesik. Ez­zel kész a tűzkeresztség. Merényi Pali bácsi, a mókás kedvű idegenvezető oroszul hirdeti ki mindenkinek, hogy a „zsurnaliszt”, aki a beruházási főosztály vendégeként útitársként szegődött a vasműben dolgozó szovjet szak­értők hétvégi kirándulására, ezennel beillesz­kedett. A különautóbusz ezalatt ledarált vagy húsz kilométert. Bartos Mihály, a beruházási fő­osztály megbízottja, a kirándulás szervezője előző, hasonló, sikeres országjáró túrákról beszél, Pali bácsi közben jobbra-balra te­­kintgetve ismerteti az útközben látható dol­gokat, minden mondatába belecsempész va­lami humort, vele kell nevetni, de a lényeg végtelenül komoly: azok, akik először járnak erre, s ráadásul más nép gyermekei, ismer­jék meg büszkeségeink! Hévíz előtt néhányszor megállunk, tagjaink nyújtóztatjuk, s dicsérjük az időt, amit íme kifogtunk, soha jobbat egy balatoni körút résztvevőinek. Az autóbusz zárt világ. A bentlévők egy­máshoz intézett szavai felröppennek a tér­be, hallom, amit Szása mond a szomszédjá­nak, s ő hallja, miként vélekedem én, s bár a kétnyelvűség némi akadály, kapocs is olykor, néhányan többet beszélnek a magyar nyelvből, mint magam bírom az oroszt. Kiszállás, pihenő, fürdés egy óráig, utána pazar ebéd a Debrecen étteremben, ahol po­hárköszöntővel természetesen újfent megerő­sítjük, hogy a két nép, s mi is valamennyien egy célért dolgozunk. Apropó munka, újra eszünkbe jut, s miközben a felszolgáló terí­téket cserél, Bartos Mihály megérdeklődi, miképpen megy az oxigéngyári első blokk, mert bár egyhónapos szabadságát tölti, ki­kapcsolódni, úgy, hogy semmivel sem törőd­jön az ember, nem lehet soha. Az eltöltött órák felbátorítanak, kérdezős­ködöm, tolmács segítségével leginkább, s lám milyen az élet. Viktor Kuzmenko, az itt dol­gozó szovjet hegesztők vezetője jól ismeri Gyalus János barátomat, aki a vörös varrat egyik magyar készítője volt, s itt elidőzünk: jó az, ha van közös téma, közös ismerős, kö­zös ismeret, s ebben partner Viktor. Az újabb állomás Balatonszéplak. A vas­mű üdülőiben teltház van, a vízbe messze befutó stégen nagy tömeg, de nem gond, többen azonnal a habokba vetik magukat, s csak mi néhányan téblábolunk a parton, ki ismerősökkel társalogva, ki pusztán a víztől való ódzkodás okán. De nekem kedvemre való elfoglaltságot talál Bartos Mihály, ping-pong­­ütőket és labdát szerzett, mondván ő játsza­ni szeret. S pattogtatunk. Kezem a ritkán mívelt elfoglaltságok természetéhez nehezen idomulva kissé suta, jönnek a pörgetett szer­vák, de mire az ellenszert megtalálnám, már­is fordulni kell. Nem lehetek büszke rá, bár ki tudja: három poénnal maradtam alul a döntő szetben ... Bár a nap még magasan jár, indulni kell. Útitársaim kifelé igyekszenek a vízből, én még mártózom egyet, aztán bekászálódunk, a hévízi kénes víztől megfáradva, de jóked­vűen, szól a nóta, amelyből csak szövegtöre­dékek jelentését értem, a dallam valahonnan messziről érkezik, ismeretlen, csak a jókedv nem, az őszinte szavak nem csalnak meg, azokat ismerem. Végefelé járunk az útnak, eszembe jut: mi mindent szedtem magamba? Mit mon­dok majd Bihari Júliának, az idegenforgalmi hivatal végtelenül kedves munkatársának, ha megkérdi: milyen volt az út? piézem a no­teszom: egész nap három nevet írtam oda, egy szóval sem többet. De nincs mitől tar­tanom: minden más, tán pontosan le sem jegyezhető élménybenyomás bennem van, s hiszem, hogy akiknek, s akikért ez az út szerveződött, ők sem éreznek másként. Szép volt... — kalocsai — Lakni vagy felújítani? Diákotthonok nyáron Tessék elképzelni azt a kellemetlen helyzetet, hogy mi­közben a legnagyobb a felfordulás a lakásban , vendége­ket várunk. A közgazdasági szakközépiskola kollégiumában idén nyáron ez a helyzet állt elő. Ahány emelet, sőt ahány szoba, annyiféle arculatot mutat: az egyiket még meszelik, ■ a másikban már fönt a frissen mosott függöny az ablakon. A takarítók nehezen győzik a munkát, társadalmi és alkal­mi munkások segítik őket, mégsem megy minden egy-kettőre. Szükség volt ugyanis arra, hogy a kollégiumban az egész villanyhálózatot felújítsák, s hogy a szobák neonvilágítást­­ kapjanak, a szerelés szülte felfordulás nyomait pedig nem lehet ripsz-ropsz eltüntetni. A legnagyobb gondot azonban a két vizesblokk jelenti, az öt évvel ezelőtti építési, kivite­lezési hibákból eredően siralmas a helyzet a mosdókban: vizesek a falak, hullik a vakolat, leesik a csempe. Az élet ennek ellenére zajlik: a diákok még bent laktak a nyári termelési gyakorlatuk idején, amikor már különböző csopor­tokat el kellett szállásolni, elsősorban sportolókat. Egy-két éjszakára vagy hosszabb időre gyakran száz-százötven ven­déget fogadnak egyszerre a diákotthonban, augusztus 11-én külföldi úszók érkeznek, s ha addigra a Fejér megyei Tata­rozó Vállalat dolgozói nem jutnak semmire sem legalább az egyik vizesblokkal — ami igen valószínű —, akkor... Egyszóval, a diákotthonokban nyáron igencsak mozgal­mas az élet, sokféle feladatnak kell vagy inkább kellene eleget tenni, csakhogy az egyik feladat elvégzése többnyire a másik rovására megy. Világos, hogy amikor a diákok ki­költöznek nyáron a kollégiumból, a tanév során alaposan „használt” szobákat hagynak maguk után, amelyek festésre, meszelésre, nagytakarításra szorulnak. Világos azonban az is, hogy a hozzánk látogató csoportoknak szállást kell biztosí­tanunk nyáron. De nem kevésbé világos, hogy ha takarítás előtti állapotban adják ki a szobákat, az sem ideális — mert még piszkosak —, ám ha a takarítás után jönnek a csopor­tok, akkor pedig lehetséges, hogy a tanévkezdésre ismét csak elpiszkolódnak a helyiségek... Nem beszélve arról a kelle­metlenségről, amikor költöztetni kell egyik szobából a má­sikba a diákokat és a vendégeket, mert a felújítás, a kar­bantartás úgy kívánja... Két dunaújvárosi diákotthonban most nyáron semmiféle felújítás nem lesz, noha a mosdókat természetesen kimesze­lik, a szobákat kitakarítják, de nagyobb munkákra nem tud­nak, illetve nem akarnak vállalkozni. Az építőipari szak­munkásképző intézetben jelenleg minden erőt az iskolabőví­tésre összpontosítanak, a diákotthon rendbetételére már nem futja. Igaz, hogy év közben a diákok kifestették a szobák egy részét, csakhogy ezekre a szobákra is ráférne az újbóli festés, a többi szobával, valamint a folyosókkal és a lépcső­házzal együtt. Talán majd az ősszel... A nyár folyamán a termelési gyakorlaton lévő tanulók laknak itt, és háromszor kéthetes turnusban százötven Szolnok megyei ipari tanuló, akik építőtáborosként a 26-os ÁÉV-nél dolgoznak. A négy diákotthon közül a legnagyobb forgalmat kétség­kívül a főiskola kollégiuma bonyolítja le. A hallgatók terme­lési gyakorlaton vesznek részt, a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói építőtáboroznak, a sokféle vendég pedig csereüdü­lés keretében és főként az Idegenforgalmi Hivatal és az Express útján keresi fel a kollégiumot. Szerződést ugyan nem kötött a főiskola az idegenforgalmival, de szóbeli megálla­podás alapján maximálisan igyekeznek elszállásolni a ven­dégeket. Éjszakánként és személyenként húsz forint illeti meg a kollégiumot, a nyári bevételből tavaly előtt plédeket, tavaly lámpákat vásároltak. Idén nyáron is vizsgáznak a kollégium lakói és futó vendégei az együttélés szabályaiból, mert bármennyire is az a cél, hogy hasonló társaságok ke­­r­üljenek együvé, előfordul, hogy valamelyik gyermekcso­portnak felnőttek a szomszédai, fiúkat-lányokat azonos eme­letre osztanak be, holott minden emeleten csak egy mosdó található... A takarítónőknek az alkalmazkodást kell gya­korolniuk nyáron, folyamatosan végezni a munkát, mert hi­szen a takarításhoz nem elegendő az az egy hét, amikor augusztus végén bezárják a kollégiumot. Festéshez nem fog­nak a nyáron a kollégiumban, mivel októberben kezdődik a teljes rekonstrukció, a villanyszereléstől az ajtók kicserélé­séig, szekrények beépítéséig. Hogy miért csak októbertől? Előbbre nem akadt kivitelező. A papíripari iskola kollégiumában más elveket vallanak, mint a főiskolán. Szerintük a diákokat csak szép környezet­ben nevelhetjük rá az igényességre, a szép szeretetére. Vitat­hatatlanul ez a diákotthon a legszebb — tegyük hozzá, a legkorszerűbb is — de látszik is rajta, hogy nagyon vigyáz­nak rá. Mint mondják, idén csak három hétre sikerült meg­oldani, hogy üres legyen a kollégium, nyugodtan dolgozhas­sanak benne a festők és a karbantartók, meszelhessenek a papírgyári brigádok tagjai, a 26-osok kijavíthassák a mű­anyagpadló hibáit. A festés nem az egész épületre vonatko­zik, a folyosókat, a betegszobákat és az éttermet érinti — ennyire telik a pénzből. Vendégekkel — sportolókkal, csere­üdülőkkel — a papíripari kollégiumban is számolnak, de korántsem akkora a vendégjárás, mint a főiskolán, ezáltal is az épület állagát óvják. A kollégiumok nyári élete kapcsán két dologra érdemes felfigyelnünk.­ Az egyik, hogy a felújításhoz, festéshez (ami egyébként bizonyos időközönként egészségügyi előírás is) nehezen tudnak vállalkozót szerezni: a közgazdasági szak­­középiskola kollégiumába kisiparos szerelte be a villanyt, a papíripari kollégiumot szintén két maszek festő festi, a főiskolai kollégium kivitelező­ gondjairól már szó esett. A másik, nagyon fontos tényező, hogy vajon a kollégiumok nyári szerepköre, a vendégfogadás, fölébe nő-e az elsődleges funkciónak, a diákotthoni elhelyezésnek? Bármennyire jogos és indokolt a szállodai férőhelyek pótlása a kollégiumok nyári igénybevétele révén, mégiscsak a diákok év közbeni elhelyezésére hivatottak a kollégiumok. S ha nem adatik meg nekik nyáron a felkészülés lehetősége a tanévre, az ilyesmi aligha válik a nevelőmunka javára. Továbbá egy-két év alatt teljesen „lestrapálni” az épületeket — az sem éppen kifizetődő... Kovács Mária

Next