Dunaújvárosi Hírlap, 1980. december (25. évfolyam, 97-105. szám)

1980-12-05 / 98. szám

1980. december 5., péntek Hiánypótlás, kis hibával Közhelyként hangzik, de igaz, hogy hiányt pótol Ge­­cse Gusztáv közelmúltban, a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent vallástörténeti munkája. Pótolja egyebek között azt a hiányt, amelyet értelmesen és hasznosan ki­tölteni három évtized alatt nem volt képes középiskolai oktatásunk, nevezetesen: nem volt képes formát találni ah­hoz, hogy a diákokkal megis­mertesse a zsidó-keresztény mitológiát, holott az európai kultúra elmúlt kétezer éves története és kultúrtörténete teljesen érthetetlen és kusza marad az ó- és az újszövet­ség ismerete nélkül. Első és legnagyobb érdeme tehát e könyvnek az, hogy a vallásos hit megjelenésétől napjainkig igyekszik végigkísérni a világ minden jelentősebb vallásá­nak történetét, a „kezdeteket” pedig úgy csoportosítja, hogy azok elsősorban a keresztény­ség kialakulásának megérté­sét szolgálják. A könyv krisz­­tianológiai része tehát pél­dásnak mondható. Példásnak — bizonyos fenntartásokkal. Nem válik világossá például a misztériumvallások megha­tó és feltámadó istene (a ke­leti vallások között a Mith­­rasz-kultusz volt ilyen, s ma­ga Constantinus császár is habozott, hogy ne ezt a val­lást emelje-e államvallásá). Nem tisztázódik a messia­nizmus és az esszénus szek­ták összefüggése, s nem vá­lik teljesen világossá a szin­­kretista sokisten-hívés olyan irányú fejlődése, hogy a sok istennév végeredményben „egy igaz istent” fed, és így tovább. Ám ha az alapos, s hibái ellenére is sokat mondó ke­reszténység-történeten túlné­zünk, az általános vallástör­­­eti fejtegetésekben bizony nagyobb hibákat is felfedez­het az olvasó (s ez baj, hi­szen népszerű ismeretter­jesztő könyvről van szó, amely nagy tömegekhez szól, nem pedig a szaktudósok szűk köréhez). Ilyen kevéssé alapos az a magyarázat, amely kizá­rólag a Marx és Engels ál­tal megfogalmazott társadal­mi elidegenedésből származ­tatja a vallásos hit megszü­letését, s nem vesz tudomást magáról a természetről, amely jellegű a primitív, vallásos hit kialakulásakor természetfeletti, azaz reáli­san magyarázhatatlan módon jelenik meg (gondoljunk a germán vagy a görög hitvi­lág földet és tengert rázó, villámló és mennydörgő is­tenségeire). Ellenérv lehet itt az, hogy ezek a hiedel­mek még nem fedik a val­lás fogalmát. Nos Gecse ez esetben adós marad a vallás, és a vallást megelőző tote­mista vagy animista, „babo­nás” hiedelmek pontos meg­különböztetésével. Adós ma­rad tovább a szerző a mítosz, a mágia és a rítus meghatá­rozásával, s teljesen megfe­ledkezik a meséről, amely pedig éppen irodalmi vonat­kozásai révén kitűnő lehe­tőséget adhat a vallás társa­dalmi gyökereinek feltárásá­ra és megismerésére. Talán helyes lett volna, ha a szerző a vallástörténeti fo­galmakkal, a laikus olvasó előtt ismeretlen terminoló­giának ismertetésével kezdi e művet, s miután mind­ezekre példákat hozott fel, akkor vágni bele a számunk­ra, európaiak számára csak­ugyan legfontosabb vallás, a keresztény vallás történeté­nek ismertetésébe. Könyve — a Vallástörténet — természe­tesen így is nagy lépést je­lent a történeti gondolkodás­­mód propagálásának, s az ismeretek terjesztésének út­ján. (kemény) Kovács Miklós kamarakiállítása Szép kendők és térítők Időszámításunk kezdeté­nek idején messze Keleten, Kínában már ismert és ke­resett árucikk volt a mű­vészi mintákkal díszített gyapjú- vagy lenszövet, amelynek mintái többnyire negatív formaként emelked­tek ki a természetes festék­kel — indigóval vagy bíbor­ral — egyszínűre festett kel­méből. Később selyemfestés­re is alkalmazták ezt a mód­szert, s a negatív formák mellett megjelentek a sokkal nehezebb eljárást kívánó po­zitív formák is. Kínából In­diába, Indiából az arabok révén Spanyolországba, majd egész Európába átszárma­zott ez a szövetfestési mód­szer, amelyet — az uralkodó kék színről — általában kék­festésnek szoktunk nevezni m­ég ma is, amikor már ré­gen nem indigóval, hanem szintetikus festékkel dolgo­zik az iparművész, a ma­gyar kékfestő mesterek XIV. századi hagyományainak folytatója. Ilyen hagyományt folytat ifj. Kovács Miklós kék­festő, népi iparművész, aki­nek december 1-én nyílt meg önálló kamarakiállítása a Munkásotthon aulájában. Kovács Miklós családi örök­ségként folytatja ezt a mes­terséget, amit nyugodtan művészetnek is nevezhetünk. Az itt kiállított tex­tíliák eredete a nyugat-ma­gyarországi megyékből Kiskunság felé mutat, oda, a ahol Kovács Miklós nagy­apja is dolgozott, öröklött műhelyét áttelepítve Kecske­métről Kiskunfélegyházára, majd ennek fia Tiszakécs­­kére. A kiállított munkák technológiája az ősi eredetet mutatja, motívumkincse vi­szont természetszerűleg al­földi, s a hozzáértő néprajz­­kutató talán még kun, köze­lebbről: kiskun-elemeket is felfedezhet ifjabb Kovács Miklós textiljein. A laikus néző egyetlen, de talán nagyon fontos benyo­mást kaphat ettől a kiállí­tástól, nevezetesen azt meggyőződést, hogy amit lát, a az nem vásári vacak, nem bóvli, hanem a népművészet „városiasodott”, módosult formája; nem a hivalkodóan „magyaros” iparművészeti tárgyak benyomását keltik, hanem a „kékséget” megtart­va, finom ízléssel váltogat­ják a kék különféle árnya­latait, jó ízléssel alkalmazva a fekete és a sárga színe­ket is. Ezek a térítők, ken­dők bármely lakásban helyet találhatnak maguknak, nem porosodásra ítélt díszekként, hanem olyan tárgyakként, amelyekben használat köz­ben gyönyörködünk. — kd — (Arany Gábor felvétele) Műemlékeink hasznosításáról Nemrég a televízió sorozata hívta fel a figyelmet pusztuló műemlékeinkre. De bárki körülnéz szűkebb pátriájában, sajnos maga is tapasztalhatja, egész sor műemlékünk, műemlékjellegű épületünk sorsa a pusz­tulás. Mert vannak ugyan példásan karbantartott mű­emlék-együtteseink, kastélyok, templomok, utcasorok, amelyek valamilyen funkciót is betöltenek — múzeu­mot, képtárat rend­eznek be bennünk, hangversenye­ket, vagy más kulturális rendezvényt tartanak falaik között. Az Országos Műemléki Felügyelőség csak 1980- ban is száznyolc épület felújításával foglalkozott — több mint 100 millió forint értékben. De sok az omladozó falu egykori várrom, a gaz­dasági épületnek, szociális otthonnak, iskolának hasz­nált kastély, a gazdátlan zsinagóga. S ott pusztul el a szemünk láttára románkori építészetünk gyöngye, a jáki templomrom; a helyi költségvetési keretet ter­helné karbantartása, védelme. Pedig a magyarországi műemlékvédelem több mint százéves múltra tekint vissza. Első megnyilvánulása az 1858-ban létrehozott Archeológiai Bizottmány. S alig néhány év múlva (1872-ben) megalakult a mű­emlékek védelmével intézményesen foglalkozó szer­vezet, a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizott­sága. Az 1881-ben hozott műemléki törvény elrendelte a Műemlékek Országos Bizottságának felállítását — és a műemlékek szervezett védelmét. 1957 óta a műemlékvédelem gazdája az Országos Műemléki Felügyelőség, és a fővárosban illetékes első­fokú hatósági szervezet, a Budapesti Műemléki Fel­ügyelőség. Javasolják, ajánlják, hogy a hasznosítható mű­emlék-épületeket vegyék igénybe a helyi hatóságok, az újat építeni szándékozók.­A közművelődés, az ide­genforgalom, az államigazgatás céljaira könnyen al­kalmassá lehet tenni egy-egy volt kastélyt, kúriát. Mint ahogy tették már Simontornyán (bár még az Országos Műemléki Felügyelőség és a megyei tanács költségére), a helyreállított várban könyvtárat, mú­zeumot és művelődési házat rendeztek be. Ráckevén, a volt Savoyai kastélyban építészeti alkotóházat he­lyeznek el. A sárvári vár is a kultúra otthona — könyvtárral, művelődési házzal, házasságkötő terem­mel. A szerencsi várból szálloda lett, a budavári Pa­lotából múzeum, a dunaföldvári várból kiállítóterem. Ahol nem veszik igénybe a műemlék-épületeket , közös pénzből kell fedezni az állagmegóvás költ­ségeit, a társadalmi segítséget is igénybevéve. Nyílt várospolitikára, olyan társadalmi háttérre, olyan építészeti légkörre lenne szükség országszerte, amely mellett az ott élők beleszólása döntene közös történelmi értékeink megóvásáról, felkutatásáról, hasz­nosításáról. Kádár Márta Lehetnek ünnepek... Mire jó egy „sokadalom”? Harmadszor rendete meg a Munkásművelődési Köz­pont az üzemi népi iparmű­vészek országos kiállítását, s noha már az első két ki­állítás is sok érdeklődőt von­zott, ezek nem váltak olyan „össznépi” megmozdulássá, mint aminővé vált az őszi sokadalom a dunaújvárosiak között S nem is az a fontos, hogy négy- vagy ötezer láto­gatója volt-e e két nap alatt az MMK földszintjének és három elsősorban emeletének, hanem az, hogy volt „nyüzsgés” mind a fiatalok, mind az idősebbek között s hogy olyanok is végigjárták, végigélvezték, végigbámul­ták a szobákban és a folyo­sókon árusító iparművésze­ket, akik talán még sohasem tették be a lábukat egyetlen kulturális intézménybe sem. Négy- vagy ötezer? A város lakosságának nyolc százalé­­léka-e, vagy csak hét száza­léka? Teljesen mindegy. A most említett, alapvető fontosságú eredmény mellett és mögött sok minden meg­­búvik még: mindenekelőtt egy heteken át tartó, s kü­lönösen e két nap alatt vég­zett munka, aminek követ­keztében simán, fennakadá­sok nélkül, a programokat villámgyorsan a hirtelen jött téli időjáráshoz igazítva si­került megrendezni. Azután: a vásári jelleget sikerült úgy megvalósítani, hogy az ilyen sokadalomban elkerülhetet­len bóvli aránya a minimá­lis volt, s aki be tudott és be akart nyúlni a zsebébe, az valódi népi iparművészeti alkotásokat vásárolhatott (és nagyon sokan vásároltak is). A programok elsősorban a gyerekek között arattak nagy sikert, s csak a legna­gyobb elismerés hangján le­het szólni a két napon át megállás­­ nélkül gördülő filmvetítésekről, bohóctré­fákról, tréfás vetélkedőkről (pl. a zsákban futás helyett „beugró” hóemberépítésről), és a rögtönzött iparművészeti „szakkörökről”, ahol mozdulni nem lehetett, szinte ha bábformát öltöttek a színes rongydarabok, ha csodafi­gurák születtek a sima pa­pírdarabokból, ha megper­dült a fazekaskorong, ha a színes festékbe mártott ecse­tek egy, a valódinál nem ke­vésbé valódi világot vará­zsoltak a rajzlapokra. A szó legjobb értelmében vett művelődéspolitikai tett volt ez a sokadalom, s a két vidám nap örömein túl, va­lószínűleg regisztrálható lesz a művelődést és a művésze­tet propagáló hatása is a kö­zeli és a távolabbi jövőben. S a művelődéspolitikai ötlet és megvalósítás értékén túl az sem hagyható szó nélkül, hogy mindezt kitűnő előrelá­tással és nagy fegyelemmel hajtották végre az MMK dol­gozói — népművelők és könyvtárosok, technikai és adminisztratív egyaránt —, olyan személyzet módon, hogy az intézmény szokásos napi élete a legkevésbé sem boly­dult meg tőle: pénteken még semmi jele nem volt e sokadalomnak, a tervezett programok akadálytalanul gödültek, és hétfőn, a zárást követő napon ugyancsak minden a legnagyobb pontos­sággal, a szokásos kerékvá­gásban ment tovább. Nem volt sem készülődés közbeni, ünnep előtti zavar, s nincs babérokon pihenés. Hát igen: a közművelődés­ben lehetnek ünnepek, de vakáció sohasem lehet — ezt is bizonyította az MMK e kétnapo­s sokadalommal. (kd) (Cseh Tibor felvétele)

Next