Dunaújvárosi Hírlap, 1980. december (25. évfolyam, 97-105. szám)
1980-12-05 / 98. szám
1980. december 5., péntek Hiánypótlás, kis hibával Közhelyként hangzik, de igaz, hogy hiányt pótol Gecse Gusztáv közelmúltban, a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent vallástörténeti munkája. Pótolja egyebek között azt a hiányt, amelyet értelmesen és hasznosan kitölteni három évtized alatt nem volt képes középiskolai oktatásunk, nevezetesen: nem volt képes formát találni ahhoz, hogy a diákokkal megismertesse a zsidó-keresztény mitológiát, holott az európai kultúra elmúlt kétezer éves története és kultúrtörténete teljesen érthetetlen és kusza marad az ó- és az újszövetség ismerete nélkül. Első és legnagyobb érdeme tehát e könyvnek az, hogy a vallásos hit megjelenésétől napjainkig igyekszik végigkísérni a világ minden jelentősebb vallásának történetét, a „kezdeteket” pedig úgy csoportosítja, hogy azok elsősorban a kereszténység kialakulásának megértését szolgálják. A könyv krisztianológiai része tehát példásnak mondható. Példásnak — bizonyos fenntartásokkal. Nem válik világossá például a misztériumvallások megható és feltámadó istene (a keleti vallások között a Mithrasz-kultusz volt ilyen, s maga Constantinus császár is habozott, hogy ne ezt a vallást emelje-e államvallásá). Nem tisztázódik a messianizmus és az esszénus szekták összefüggése, s nem válik teljesen világossá a szinkretista sokisten-hívés olyan irányú fejlődése, hogy a sok istennév végeredményben „egy igaz istent” fed, és így tovább. Ám ha az alapos, s hibái ellenére is sokat mondó kereszténység-történeten túlnézünk, az általános vallástöreti fejtegetésekben bizony nagyobb hibákat is felfedezhet az olvasó (s ez baj, hiszen népszerű ismeretterjesztő könyvről van szó, amely nagy tömegekhez szól, nem pedig a szaktudósok szűk köréhez). Ilyen kevéssé alapos az a magyarázat, amely kizárólag a Marx és Engels által megfogalmazott társadalmi elidegenedésből származtatja a vallásos hit megszületését, s nem vesz tudomást magáról a természetről, amely jellegű a primitív, vallásos hit kialakulásakor természetfeletti, azaz reálisan magyarázhatatlan módon jelenik meg (gondoljunk a germán vagy a görög hitvilág földet és tengert rázó, villámló és mennydörgő istenségeire). Ellenérv lehet itt az, hogy ezek a hiedelmek még nem fedik a vallás fogalmát. Nos Gecse ez esetben adós marad a vallás, és a vallást megelőző totemista vagy animista, „babonás” hiedelmek pontos megkülönböztetésével. Adós marad tovább a szerző a mítosz, a mágia és a rítus meghatározásával, s teljesen megfeledkezik a meséről, amely pedig éppen irodalmi vonatkozásai révén kitűnő lehetőséget adhat a vallás társadalmi gyökereinek feltárására és megismerésére. Talán helyes lett volna, ha a szerző a vallástörténeti fogalmakkal, a laikus olvasó előtt ismeretlen terminológiának ismertetésével kezdi e művet, s miután mindezekre példákat hozott fel, akkor vágni bele a számunkra, európaiak számára csakugyan legfontosabb vallás, a keresztény vallás történetének ismertetésébe. Könyve — a Vallástörténet — természetesen így is nagy lépést jelent a történeti gondolkodásmód propagálásának, s az ismeretek terjesztésének útján. (kemény) Kovács Miklós kamarakiállítása Szép kendők és térítők Időszámításunk kezdetének idején messze Keleten, Kínában már ismert és keresett árucikk volt a művészi mintákkal díszített gyapjú- vagy lenszövet, amelynek mintái többnyire negatív formaként emelkedtek ki a természetes festékkel — indigóval vagy bíborral — egyszínűre festett kelméből. Később selyemfestésre is alkalmazták ezt a módszert, s a negatív formák mellett megjelentek a sokkal nehezebb eljárást kívánó pozitív formák is. Kínából Indiába, Indiából az arabok révén Spanyolországba, majd egész Európába átszármazott ez a szövetfestési módszer, amelyet — az uralkodó kék színről — általában kékfestésnek szoktunk nevezni még ma is, amikor már régen nem indigóval, hanem szintetikus festékkel dolgozik az iparművész, a magyar kékfestő mesterek XIV. századi hagyományainak folytatója. Ilyen hagyományt folytat ifj. Kovács Miklós kékfestő, népi iparművész, akinek december 1-én nyílt meg önálló kamarakiállítása a Munkásotthon aulájában. Kovács Miklós családi örökségként folytatja ezt a mesterséget, amit nyugodtan művészetnek is nevezhetünk. Az itt kiállított textíliák eredete a nyugat-magyarországi megyékből Kiskunság felé mutat, oda, a ahol Kovács Miklós nagyapja is dolgozott, öröklött műhelyét áttelepítve Kecskemétről Kiskunfélegyházára, majd ennek fia Tiszakécskére. A kiállított munkák technológiája az ősi eredetet mutatja, motívumkincse viszont természetszerűleg alföldi, s a hozzáértő néprajzkutató talán még kun, közelebbről: kiskun-elemeket is felfedezhet ifjabb Kovács Miklós textiljein. A laikus néző egyetlen, de talán nagyon fontos benyomást kaphat ettől a kiállítástól, nevezetesen azt meggyőződést, hogy amit lát, a az nem vásári vacak, nem bóvli, hanem a népművészet „városiasodott”, módosult formája; nem a hivalkodóan „magyaros” iparművészeti tárgyak benyomását keltik, hanem a „kékséget” megtartva, finom ízléssel váltogatják a kék különféle árnyalatait, jó ízléssel alkalmazva a fekete és a sárga színeket is. Ezek a térítők, kendők bármely lakásban helyet találhatnak maguknak, nem porosodásra ítélt díszekként, hanem olyan tárgyakként, amelyekben használat közben gyönyörködünk. — kd — (Arany Gábor felvétele) Műemlékeink hasznosításáról Nemrég a televízió sorozata hívta fel a figyelmet pusztuló műemlékeinkre. De bárki körülnéz szűkebb pátriájában, sajnos maga is tapasztalhatja, egész sor műemlékünk, műemlékjellegű épületünk sorsa a pusztulás. Mert vannak ugyan példásan karbantartott műemlék-együtteseink, kastélyok, templomok, utcasorok, amelyek valamilyen funkciót is betöltenek — múzeumot, képtárat rendeznek be bennünk, hangversenyeket, vagy más kulturális rendezvényt tartanak falaik között. Az Országos Műemléki Felügyelőség csak 1980- ban is száznyolc épület felújításával foglalkozott — több mint 100 millió forint értékben. De sok az omladozó falu egykori várrom, a gazdasági épületnek, szociális otthonnak, iskolának használt kastély, a gazdátlan zsinagóga. S ott pusztul el a szemünk láttára románkori építészetünk gyöngye, a jáki templomrom; a helyi költségvetési keretet terhelné karbantartása, védelme. Pedig a magyarországi műemlékvédelem több mint százéves múltra tekint vissza. Első megnyilvánulása az 1858-ban létrehozott Archeológiai Bizottmány. S alig néhány év múlva (1872-ben) megalakult a műemlékek védelmével intézményesen foglalkozó szervezet, a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Az 1881-ben hozott műemléki törvény elrendelte a Műemlékek Országos Bizottságának felállítását — és a műemlékek szervezett védelmét. 1957 óta a műemlékvédelem gazdája az Országos Műemléki Felügyelőség, és a fővárosban illetékes elsőfokú hatósági szervezet, a Budapesti Műemléki Felügyelőség. Javasolják, ajánlják, hogy a hasznosítható műemlék-épületeket vegyék igénybe a helyi hatóságok, az újat építeni szándékozók.A közművelődés, az idegenforgalom, az államigazgatás céljaira könnyen alkalmassá lehet tenni egy-egy volt kastélyt, kúriát. Mint ahogy tették már Simontornyán (bár még az Országos Műemléki Felügyelőség és a megyei tanács költségére), a helyreállított várban könyvtárat, múzeumot és művelődési házat rendeztek be. Ráckevén, a volt Savoyai kastélyban építészeti alkotóházat helyeznek el. A sárvári vár is a kultúra otthona — könyvtárral, művelődési házzal, házasságkötő teremmel. A szerencsi várból szálloda lett, a budavári Palotából múzeum, a dunaföldvári várból kiállítóterem. Ahol nem veszik igénybe a műemlék-épületeket , közös pénzből kell fedezni az állagmegóvás költségeit, a társadalmi segítséget is igénybevéve. Nyílt várospolitikára, olyan társadalmi háttérre, olyan építészeti légkörre lenne szükség országszerte, amely mellett az ott élők beleszólása döntene közös történelmi értékeink megóvásáról, felkutatásáról, hasznosításáról. Kádár Márta Lehetnek ünnepek... Mire jó egy „sokadalom”? Harmadszor rendete meg a Munkásművelődési Központ az üzemi népi iparművészek országos kiállítását, s noha már az első két kiállítás is sok érdeklődőt vonzott, ezek nem váltak olyan „össznépi” megmozdulássá, mint aminővé vált az őszi sokadalom a dunaújvárosiak között S nem is az a fontos, hogy négy- vagy ötezer látogatója volt-e e két nap alatt az MMK földszintjének és három elsősorban emeletének, hanem az, hogy volt „nyüzsgés” mind a fiatalok, mind az idősebbek között s hogy olyanok is végigjárták, végigélvezték, végigbámulták a szobákban és a folyosókon árusító iparművészeket, akik talán még sohasem tették be a lábukat egyetlen kulturális intézménybe sem. Négy- vagy ötezer? A város lakosságának nyolc százaléléka-e, vagy csak hét százaléka? Teljesen mindegy. A most említett, alapvető fontosságú eredmény mellett és mögött sok minden megbúvik még: mindenekelőtt egy heteken át tartó, s különösen e két nap alatt végzett munka, aminek következtében simán, fennakadások nélkül, a programokat villámgyorsan a hirtelen jött téli időjáráshoz igazítva sikerült megrendezni. Azután: a vásári jelleget sikerült úgy megvalósítani, hogy az ilyen sokadalomban elkerülhetetlen bóvli aránya a minimális volt, s aki be tudott és be akart nyúlni a zsebébe, az valódi népi iparművészeti alkotásokat vásárolhatott (és nagyon sokan vásároltak is). A programok elsősorban a gyerekek között arattak nagy sikert, s csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni a két napon át megállás nélkül gördülő filmvetítésekről, bohóctréfákról, tréfás vetélkedőkről (pl. a zsákban futás helyett „beugró” hóemberépítésről), és a rögtönzött iparművészeti „szakkörökről”, ahol mozdulni nem lehetett, szinte ha bábformát öltöttek a színes rongydarabok, ha csodafigurák születtek a sima papírdarabokból, ha megperdült a fazekaskorong, ha a színes festékbe mártott ecsetek egy, a valódinál nem kevésbé valódi világot varázsoltak a rajzlapokra. A szó legjobb értelmében vett művelődéspolitikai tett volt ez a sokadalom, s a két vidám nap örömein túl, valószínűleg regisztrálható lesz a művelődést és a művészetet propagáló hatása is a közeli és a távolabbi jövőben. S a művelődéspolitikai ötlet és megvalósítás értékén túl az sem hagyható szó nélkül, hogy mindezt kitűnő előrelátással és nagy fegyelemmel hajtották végre az MMK dolgozói — népművelők és könyvtárosok, technikai és adminisztratív egyaránt —, olyan személyzet módon, hogy az intézmény szokásos napi élete a legkevésbé sem bolydult meg tőle: pénteken még semmi jele nem volt e sokadalomnak, a tervezett programok akadálytalanul gödültek, és hétfőn, a zárást követő napon ugyancsak minden a legnagyobb pontossággal, a szokásos kerékvágásban ment tovább. Nem volt sem készülődés közbeni, ünnep előtti zavar, s nincs babérokon pihenés. Hát igen: a közművelődésben lehetnek ünnepek, de vakáció sohasem lehet — ezt is bizonyította az MMK e kétnapos sokadalommal. (kd) (Cseh Tibor felvétele)