Dunaújvárosi Hírlap, 1981. április (26. évfolyam, 27-34. szám)
1981-04-03 / 27. szám
1981. április 3., péntek Zenetanáraink kamarakoncertjéről Bartókra emlékezve Visszaemlékezések, anekdoták, dokumentumok lehetnek fontosak, lehetnek érdekesek, de egy nagy művész lényegét, valódi értékét elsősorban (ha ugyan nem kizárólagosan) műveiből érezhetjük és érthetjük meg. S reá emlékezve e műveket, vagy e művek egy részét felidézve tisztelgünk szelleme, nagysága, zsenialitása előtt a legméltóbban. Dunaújváros egyetlen, Bartókra emlékező, szellemét, művészi és emberi nagyságát egyidőben felidéző „rendezvénye” a város zeneiskoláját dicséri — s adjunk mindjárt itt értelmet e „dicséri” szónak: ha más nem, legalább a „zenés emberek”, a zene hivatásos őrzői, ápolói és továbbadói tisztelegjenek egy kétórás zenés műsorral, egy kamarahangversennyel e hatvanezres városban. A nagy művész nevét viselő intézmény, a Bartók Béla Művelődési Központ stúdiótermében, százötven-százhatvan főnyi közönség előtt mutatkoztak be művésztanáraink ezúttal mint Bartók interpretálói. S a helynek (és előadói létszámuknak) megfelelően olyan műveket választottak, amelyek kamarajellegükkel illettek a környezethez, amelyek mind művészi, mind s emberi nagyságára rámutattak a száz évvel ezelőtt született művésznek. Ami a művészi nagyságot illeti, talán elég, ha magától Bartóktól idézünk néhány szót, azokat a szavakat, amelyeket 1928-ban írt le: „Meggyőződésem szerint ... népi dallamaink mindegyike valóságos mintaképe a legmagasabb rendű művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem ezeket, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fugát, vagy Mozartszonátát”. Ami pedig az emberi nagyságot illeti, az persze, éppen a zene „nyelv nélküli” volta következtében, elsősorban a zenei stílusokat ismerők számára vált világossá : az előadott művekben szlovák, délszláv és román elemeket éppúgy felismerhetett a közönség, mint magyar, karakteresen magyar elemeket. Hegedű-duóival kezdődött a műsor; ezeket, illetve ezekből néhányat Vásárhelyi Judit és P. Zelena Erzsébet adott elő szép együtthangzással, majd S. Ferenczi Rózsa Bartók népdal-feldolgozásaiból énekelt Székely István zongorakíséretével. S itt meg kell ismételni a legutóbbi zenetanári hangversenyről írottakat: felüdülésszámba ment újra hallani ezt a kissé mezzo-színezetű szép kamaraszopránt, amely mentes a sok énekesnőnél zavaróvá váló erős vibrálástól és kitűnően illeszkedik a népdalstílushoz. A Gyermekeknek sorozat néhány darabját hallottuk Zathureczy hegedűátiratában Vásárhelyi Judittól, majd az est művészi-előadói pontból legértékesebb szénirésze következett. Abonyi Katalin Kánya Olga zongorakíséretével a Három Csík megyei népdalt adta elő klarinéton, úgy, ahogyan csak magyar művész szólaltathatja meg Bartókot — az ehhez szükséges és magától értetődő technikai biztonság mellett az értelmi és érzelmi, s nem utolsósorban bizonyos megmagyarázhatatlan etnikumi azonosulás is nélkülözhetetlen ehhez. Ez a három népdal egyrészt népdal volt, a nép dala, másrészt nagyon magas fokú műzene, internacionális zene, mindenki zenéje; és ismételem: nemcsak a szerző által leírt kottafejekből következett ez, hanem az előadó teljes azonosulásából is. S nem kisebb örömet szerzett, nem kevésbbé lelkes jelzőkkel kell illetni az ezt követő zongoraszólót, Kánya Olgáét, a zeneiskola „állandó zongorakísérőjéét”, aki mint szólista, most mutatkozott be koncerten először: az Első román tánc interpretálásával bizonyára nemcsak a közönségnek, hanem önmagának is bebizonyította, hogy szólistaként is ott van a helye kamarakoncertjeinken (s talán más koncerteken is). A szünet után a kamaraméretűre szűkített Dunaújvárosi Szimfonikus Zenekar Székely István vezényletével a Tíz könnyű darab, a Gyermekeknek és a Mikrokozmosz zongorasorozatok zenekari átirataiból adott elő néhányat, szép megformálással. Zenetanáraink megtették a magukét, méltó módon tisztelegtek Bartók emléke előtt. (kd) Világhírű vendégművészek Ritkán adódó élményeket kínálnak a komolyzene kedvelőinek a főváros koncertpódiumai április elején. A világhírű szovjet hegedűművész, Igor Ojsztrah április elsejei Vigadó-beli hangversenye nyitotta meg a külföldi vendégművészek koncertjeinek sorát. Az „Hommage á Bartók” sorozatban Ojsztrahot felesége, Natalia Zercalova kíséri zongorán. Műsorukon Bartók I. hegedű-zongora szonátája, valamint Mozart- és Beethoven-művek szerepelnek. A hangszer egy másik mestere, a hazai közönség által ugyancsak jól ismert Peter Mihalka csehszlovák hegedűművész szerepel szólistaként április 3-án a Zeneakadémián. Meghívója — a MÁV Szimfonikusok — koncertjét Medveczky Ádám vezényli, az est zeneszerzői: Brahms, Dvorzsák, Weber és Szabó Ferenc. Először szerepel Magyarországon a kölni zeneművészeti főiskola hallgatóiból nyolc esztendeje alakult kamaraegyüttes, a Musica Antiqua Köln. A Reinhard Goebel hegedűművész vezette muzsikuscsoport eredeti hangszereken szólaltatja meg a barokk kor zenéjét, április 7-i zeneakadémiai koncertjükön az évszázadok muzsikája sorozatban Couperin, Rebel, Marchand és Bach műveit tolmácsolják. Április első felében három alkalommal is láthatja rajongóinak nagy számú tábora a tokiói zenei egyetem professzorát, az 1974-es budapesti karmesterverseny Kobajasi Kenicsirot. győztesét. Április 6-án és 13-án az Erkel Színházban vezényli a magyar állami hangvesenyzenekart, két estjén Schubert, Berlioz, Mozart, Sztravinszkij és Ravel muzsikáját élvezheti közönség, míg az április 10- ai zeneakadémiai koncerten a japán vendégművész a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus zenekarát és énekkarát vezényli. APÁTI MIKLÓS: Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M. a szeplős kisfiú, de akkoriból - 1945 április - még nincs saját történetem, talán féléves ha voltam, vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlékezem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott, ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apám barátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, szerintem is, mondanám, mert L. M. apja és anyja az én szüleim, tudom, hogy kissé bonyolult történet ez, de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk? hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott, egy családias, meghitt ellenálló lenne, aki a németek ellen ... az oroszokért... s boldogan mosolygott a tankok mongolarcu, kormos kölykeire, örült a csokoládéknak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, s a néppel ama fölszentelt tavasznapon nem történt semmi, nem vivott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt, kását és melaszt evett, s miként az újszülöttet sem születéskor keresztelik, így eshetett, hogy több, mint harmincöt év után írtam és mondtam ki először - felnőtt fejjel -ezt a szót felszabadultunk, és tettem sietve hozzá - Magyarország. Újjászülető kastélyok Egymás után hozzák rendbe, tatarozzák, újítják fel a kastélyokat Fejér megyében. A közelmúltban fejezték be Martonvásáron, a volt Brunswick-kastély tatarozását, újjávarázsolták a móri Lamberg-kastélyt, s hozzáláttak Lovasberényben a Czirákyak hajdani „fészkének” a tatarozáshoz. A hírek szerint hamarosan mesteremberek veszik birtokukba a dégi, a fehérvárcsurgói és a sárszentmihályi kastélyt is. Ez a vidék, amely egykor a főúri és egyházi nagybirtokok hazája volt, igen gazdag kastélyokban, a nemzetközi építészettörténet által is nyilvántartottak száma meghaladja a tizet. Közülük néhány a legnevesebb építészek, Ybl Miklós, Pollack Mihály és Moreau munkája. Az értékes régi épületek többsége méltó feladatot lát el: egészségügyi intézményként, nevelőotthonként, iskolaként hasznosítják, vagy a közművelődés szolgálatába állították. Néhány azonban, mint például a seregélyesi Hadik kastély, már denevértanyának is rozoga: a hajdan pompás, díszes épületet kikezdte az idő, köveit széthurcolták az építkezők, s az évek múlásával egyre több pénz kellene a helyreállításához. CSOHÁNY KÁLMÁN rajza Még egyszer kinézett az ablakon. Őrült táj, de csak önveszélyes; az elsivárosodás januári helyzetében. Félkegyelmű ágak, köd, kancsal madárhangok. —Valami csak lesz — mormogta maga elé az öregember. — Csak lesz — hagyta rá Róza néni. — Aztán, szavam ne felejtsem, ma mosom a Pötyit. Tiszta lesz, mint a patyolat, annak rendje-módja szerint. — Aztán mi az ördögnek? — szólt rá az öregember, most már emeltebb hangon. — Mint a patyolat? Itt ez a veszett háború, maga meg kutyát mos? Nincs jobb dolga? Róza néni, szó mi szó, szinte csak Pötyivel, a tarka, térkép-alakzatú spániellel törődött. A vidék szánalmas, olcsó, kolduslátvány volt, alig valami hó, az is szennyes, csak itt-ott egy tiszta szigettel. — Kilövés, belövés? — kérdezte Róza néni, inkább kíváncsian, mint félelemből. — Nem mindegy az magának? — így az öregember. — Egyre megy. Előbb vagy utóbb csak becsap a bunkerbe, és mennyből az angyal. Meg aztán azzal a kutyával is minek vacakol? Okosabban tenné, ha magát mosná. — Mosom majd, bízza ide! — dorgálta Róza néni. — Ha jön a béke. Két napja nincs fegyverdörgés. Róza néni olyformán készülődött a kutya csutakolására, hogy gyűjtötte a szerény hókupacokat egy hadirokkant vödörbe. S kiszámította, mennyi kell majd Pötyi tisztaságához. —• Ki kell nyitni az ablakot — vélekedett Hársing, az adótisztviselő. — Akkor, meglátják, jobb lesz. — Van, aki a meleget szereti — oktatta az öregember. — Tekintettel kell lenni mindenkire. Az egyik ember ilyen, a másik olyan. — No én nem mondtam, hogy nem — védekezett Hársing. — Ami igaz, az igaz. Csak nagyobb baj ne legyen. — Aztán ha fognám és felfalnám a kutyuskáját, finom pörköltet készítenék belőle, Róza néni! — szólalt meg derűsen az öregember.— Hamm, hamm! — Azt adja meg magának az a jóságos! — tört ki Róza néni. — Készítek én magából finom pörköltet, marhapörköltet méghozzá! Ilyet mondani! Megbánja! Most a távolból valami üzenet szólalt meg, vagy talán hívó, rosszkedvű jelzésrendszer. — Nocsak — szólalt meg az öregember. — Jönnek. — Kik? — érdeklődött Hársing. — Arról fogalmam sincs — tárta szét ösztövér kezét az öregember. — Valakik jönnek és kész. Mindig jönnek. Nagyobb baj ne legyen. Vagy túléljük, vagy belehalunk; egykutya. — Kutya? — kapta fel a fejét Róza néni. — Egykutya? — Törődik is valaki a maga szépséges kutyájával — intette le az öregember. — Jönnek a katonák. Talán még a parancsnok is. Jól idepörköltet, aztán nézhetünk. — Szabad megjegyeznem — vélte Hársing — akkor már aligha nézhetünk, mert nem lesz mivel. Binder ritkán szólt. — Igen, közelednek. Valami rendelkezés lesz belőle. Ami mindenkire vonatkozik, kivéve a rendelkezés meghozóját. A zaj érvénytelenné csitult; a vidék elhallgatott; a csend lapossá csillapodott; tapintatossá. — No, édes kutyababám, szentecském! — szólította meg Pötyit Róza néni. — Most jön a pucélkodás. — Kutyababám? érdeklődött az öregember. — Takaroson elkeresztelte! — Mindenbe beleköt! — szólt Róza néni. — Úgy hívom, ahogy akarom! — Persze meg kell őriznünk a dolgok értelmét — morfondírozott Binder. — Ez védi meg az életünket. — Kötve hiszem, hogy a dolgoknak értelmük van — bólogatta fölöslegesen, túlméretezett lampion fejét Hársing. — Annyi van belőle, amennyit belemagyaráztunk. — Hát csak magyarázza, ha ideje van rá — morgolódott az öregember. — Értelem! A légópincét valamiféle okból — alighanem a képzelet védő szerkezete miatt — bunkernek nevezték: mindent meg kell keresztelni, hogy nagyra nőjenek, megnövesszék sündisznótüskéiket, haragjukat; ilyenformán lett bunker a bunker. Róza néni módfelett finoman terelte ki a kutyát a nehéz levegővel büntetett, homályos helyiségből: — No, Pötyike, most jön a finom pancsi-pancsi! Hetek óta nem esett hó, s a pincelakók nap mint nap roppant szerény adagot kaptak, mosdás céljából. Róza néni meggyűjtötte a magáét, hogy Pötyinek félretehesse. Most hát eljött a nagy nap, a kutya tisztálkodása, a béke, szűzi kutyák, mély értelmű ebek, fénylő tájak, üde látvány az ablakon, egy kis képzőművészet. — Tegyük el magunkat holnapra — javasolta Hársing. — Hátha marad belőlünk valami — vélekedett Binder. — Hátha. Aztán mire eljutunk az élet végére, összeáll a program. — Ebből én egy árva szót sem értek — dörmögött az öregember. — Talán azért, mert nincs is értelme. Mi az, hogy élet vége? Meg hogy marad belőlünk valami? Az ördögöt marad valami. — Nocsak — mondta emelt hangon Hársing. — Két német. Ide tartanak. — Undorodom tőlük, mert hazudnom kell nekik — vélekedett Binder. — Vajon mit akarnak? — Az egyre megy — állapította meg az öregember. — Valamit mindig akarnak. A két német befordult az előkertbe. Majd végigmentek a folyosón, és megzörgették a pince vasajtaját. — Jó estéket kívánok — mondta az egyik, természetesen anyanyelvén. A másik hallgatott, csak fejét biccentette meg. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — érdeklődött a barátságosabbik. Nem éppen lazán, semmitmondóan: valami közepe, magja volt az üdvözlésnek. — Mindig rosszul vagyunk, kérem — magyarázta Binder. — Tetszik tudni, meghalni veszélyes, élni unalmas. — Haha! — kacagott a német. — Nem fordítva? — Mindegy — hagyta rá Binder. — Ön netán filozófus? Tapasztalataim szerint minden német filozófus. — Ezt bóknak vagy sértésnek szánta? komorodott szürkévé a katona. — Ja, és szavam ne felejtsem, a kutyákat le kell lőnünk. Ezért jöttünk. — A kutyákat? —kérdezte vissza Hársing. — Természetesen a műtétet ez a szűkszavú kamerád fogja elvégezni. Tetszik tudni, ő szívesebben csinálja. Mit szívesen? örömmel! S az örömet mindenki megérdemli, nemde? Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium! — Meggyilkolják!? — sikoltott fel Róza néni, élesen, a magasba tartva riasztó gyászát. A csendes német megcélozta a kutyát.