Dunaújvárosi Hírlap, 1981. április (26. évfolyam, 27-34. szám)

1981-04-03 / 27. szám

1981. április 3., péntek Zenetanáraink kamarakoncertjéről Bartókra emlékezve Visszaemlékezések, anekdo­ták, dokumentumok lehetnek fontosak, lehetnek érdekesek, de egy nagy művész lényegét, valódi értékét elsősorban (ha ugyan nem kizárólagosan) műveiből érezhetjük és ért­hetjük meg. S reá emlékezve e műveket, vagy e művek egy részét felidézve tisztelgünk szelleme, nagysága, zseniali­tása előtt a legméltóbban. Dunaújváros egyetlen, Bar­tókra emlékező, szellemét, művészi és emberi nagyságát egyidőben felidéző „rendez­vénye” a város zeneiskoláját dicséri — s adjunk mindjárt itt értelmet e „dicséri” szó­nak: ha más nem, legalább a „zenés emberek”, a zene hi­vatásos őrzői, ápolói és to­­vábbadói tisztelegjenek egy kétórás zenés műsorral, egy kamarahangversennyel e hat­vanezres városban. A nagy művész nevét vise­lő intézmény, a Bartók Béla Művelődési Központ stúdió­termében, százötven-százhat­­van főnyi közönség előtt mu­tatkoztak be művésztanáraink ezúttal mint Bartók interpre­tálói. S a helynek (és előadói létszámuknak) megfelelően olyan műveket választottak, amelyek kamarajellegükkel illettek a környezethez, amelyek mind művészi, mind s emberi nagyságára rámutat­tak a száz évvel ezelőtt szüle­tett művésznek. Ami a művé­szi nagyságot illeti, talán elég, ha magától Bartóktól idézünk néhány szót, azokat a szava­kat, amelyeket 1928-ban írt le: „Meggyőződésem sze­rint ... népi dallamaink mindegyike valóságos minta­képe a legmagasabb rendű művészi tökéletességnek. Ki­csinyben ugyanolyan mester­műnek tekintem ezeket, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fugát, vagy Mozart­­szonátát”. Ami pedig az em­beri nagyságot illeti, az per­sze, éppen a zene „nyelv nél­küli” volta következtében, el­sősorban a zenei stílusokat is­merők számára vált világos­sá : az előadott művekben szlovák, délszláv és román elemeket éppúgy felismerhe­tett a közönség, mint magyar, karakteresen magyar eleme­ket. Hegedű-duóival kezdődött a műsor; ezeket, illetve ezek­ből néhányat Vásárhelyi Ju­dit és P. Zelena Erzsébet adott elő szép együtthangzás­­sal, majd S. Ferenczi Rózsa Bartók népdal-feldolgozásai­ból énekelt Székely István zongorakíséretével. S itt meg kell ismételni a legutóbbi ze­netanári hangversenyről írot­­­takat: felüdülésszámba ment újra hallani ezt a kissé mez­­zo-színezetű szép kamara­szopránt, amely mentes a sok énekesnőnél zavaróvá váló erős vibrálástól és kitűnően illeszkedik a népdalstílushoz. A Gyermekeknek sorozat né­hány darabját hallottuk Za­­thureczy hegedűátiratában Vásárhelyi Judittól, majd az est művészi-előadói pontból legértékesebb széni­­része következett. Abonyi Katalin Kánya Olga zongorakíséreté­vel a Három Csík megyei nép­dalt adta elő klarinéton, úgy, ahogyan csak magyar művész szólaltathatja meg Bartókot — az ehhez szükséges és ma­gától értetődő technikai biz­tonság mellett az értelmi és érzelmi, s nem utolsósorban bizonyos megmagyarázhatat­lan etnikumi azonosulás is nélkülözhetetlen ehhez. Ez a három népdal egyrészt nép­dal volt, a nép dala, másrészt nagyon magas fokú műzene, internacionális zene, minden­ki zenéje; és ismételem: nem­csak a szerző által leírt kotta­fejekből következett ez, ha­nem az előadó teljes azonosu­lásából is. S nem kisebb örö­met szerzett, nem kevésbbé lelkes jelzőkkel kell illetni az ezt követő zongoraszólót, Ká­nya Olgáét, a zeneiskola „ál­­­landó zongorakísérőjéét”, aki mint szólista, most mutatko­zott be koncerten először: az Első román tánc interpretá­lásával bizonyára nemcsak a közönségnek, hanem önmagá­nak is bebizonyította, hogy szólistaként is ott van a he­lye kamarakoncertjeinken (s talán más koncerteken is). A szünet után a kamara­méretűre szűkített Dunaújvá­rosi Szimfonikus Zenekar Székely István vezényletével a Tíz könnyű darab, a Gyer­mekeknek és a Mikrokozmosz zongorasorozatok zenekari át­irataiból adott elő néhányat, szép megformálással. Zenetanáraink megtették a magukét, méltó módon tisz­telegtek Bartók emléke előtt. (kd) Világhírű vendégművészek Ritkán adódó élményeket kínálnak a komolyzene ked­velőinek a főváros koncertpó­diumai április elején. A vi­lághírű szovjet hegedűmű­vész, Igor Ojsztrah április el­sejei Vigadó-beli hangverse­nye nyitotta meg a külföldi vendégművészek koncertjei­­­nek sorát. Az „Hommage á Bartók” sorozatban Ojsztra­­hot felesége, Natalia Zercalo­­va kíséri zongorán. Műsoru­kon Bartók I. hegedű-zon­gora szonátája, valamint Mo­zart- és Beethoven-művek szerepelnek. A hangszer egy másik mes­tere, a hazai közönség által ugyancsak jól ismert Peter Mihalk­a csehszlovák hegedű­művész szerepel szólistaként április 3-án a Zeneakadémi­án. Meghívója — a MÁV Szimfonikusok — koncertjét Medveczky Ádám vezényli, az est zeneszerzői: Brahms, Dvorzsák, Weber és Szabó Ferenc. Először szerepel Magyaror­szágon a kölni zeneművészeti főiskola hallgatóiból nyolc esztendeje alakult kamara­­együttes, a Musica Antiqua Köln. A Reinhard Goebel he­gedűművész vezette muzsi­kuscsoport eredeti hangszere­ken szólaltatja meg a barokk kor zenéjét, április 7-i zene­­akadémiai koncertjükön az évszázadok muzsikája soro­zatban Couperin, Rebel, Marchand és Bach műveit tolmácsolják. Április első felében három alkalommal is láthatja rajon­góinak nagy számú tábora a tokiói zenei egyetem profes­­­szorát, az 1974-es budapesti karmesterverseny Kobajasi Kenicsirot. győztesét. Április 6-án és 13-án az Erkel Szín­házban vezényli a magyar ál­lami hangvesenyzenekart, két estjén Schubert, Berlioz,­­ Mozart, Sztravinszkij és Ra­vel muzsikáját élvezheti közönség, míg az április 10- a­i zeneakadémiai koncerten a japán vendégművész a Ma­gyar Rádió és Televízió Szim­fonikus zenekarát és énekka­rát vezényli. APÁTI MIKLÓS: Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M. a szeplős kis­­­­fiú, de akkoriból - 1945 április - még nincs saját történetem, talán féléves ha voltam, vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlék­ezem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott, ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apám barátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, szerintem is, mondanám, mert L. M. apja és anyja az én szüleim, tudom, hogy kissé bonyolult történet ez, de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk? hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott, egy családias, meghitt ellenálló lenne, aki a németek ellen ... az oroszokért... s boldogan mosolygott a tankok mongolarcu, kormos kölykeire, örült a csokoládéknak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem­­ ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, s a néppel ama fölszentelt tavasznapon nem történt sem­­mi, nem vivott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt, kását és melaszt evett, s miként az újszülöttet sem születéskor keresz­telik, így eshetett, hogy több, mint harmincöt év­­ után írtam és mondtam ki először - felnőtt fejjel -ezt a szót­­ felszabadultunk, és tettem sietve hozzá - Magyarország. Újjászülető kastélyok Egymás után hozzák rend­be, tatarozzák, újítják fel a kastélyokat Fejér megyében. A­ közelmúltban fejezték be Martonvásáron, a volt Bruns­­wick-kastély tatarozását, új­jávarázsolták a móri Lam­­berg-kastélyt, s hozzáláttak Lovasberényben a Czirákyak hajdani „fészkének” a tataro­záshoz. A hírek szerint hama­rosan mesteremberek veszik birtokukba a dégi, a fehér­várcsurgói és a sárszentmihá­­lyi kastélyt is. Ez a vidék, amely egykor a főúri és egyházi nagybirtokok hazája volt, igen gazdag kas­télyokban, a nemzetközi épí­tészettörténet által is nyil­vántartottak száma megha­ladja a tizet. Közülük néhány a legnevesebb építészek, Ybl Miklós, Pollack Mihály és Moreau munkája. Az értékes régi épületek többsége méltó feladatot lát el: egészségügyi intézmény­ként, nevelőotthonként, isko­laként hasznosítják, vagy a közművelődés szolgálatába állították. Néhány azonban, mint például a seregélyesi Hadik kastély, már denevér­tanyának is rozoga: a hajdan pompás, díszes épületet ki­kezdte az idő, köveit széthur­colták az építkezők, s az évek múlásával egyre több pénz kellene a helyreállításához. CSOHÁNY KÁLMÁN rajza M­ég egyszer kinézett az ablakon. Őrült táj, de csak önveszélyes; az elsivárosodás januári helyzetében. Fél­kegyelmű ágak, köd, kancsal madárhangok. —­­Valami csak lesz — mormogta maga elé az öregember. — Csak lesz — hagyta rá Róza néni. — Aztán, szavam ne felejtsem, ma mosom a Pötyit. Tiszta lesz, mint a patyolat, annak rendje-módja szerint. — Aztán mi az ördögnek? — szólt rá az öregember, most már emeltebb hangon. — Mint a patyolat? Itt ez a veszett háború, maga meg kutyát mos? Nincs jobb dolga? Róza néni, szó mi szó, szinte csak Pötyivel, a tarka, térkép-alakzatú spániellel törődött. A vidék szánalmas, olcsó, kolduslátvány volt, alig valami hó, az is szennyes, csak itt-ott egy tiszta szigettel. — Kilövés, belövés? — kérdezte Róza néni, inkább kíváncsian, mint félelemből. — Nem mindegy az magának? — így az öregember. — Egyre megy. Előbb vagy utóbb csak becsap a bunkerbe, és mennyből az angyal. Meg aztán azzal a kutyával is minek vacakol? Okosabban tenné, ha magát mosná. — Mosom majd, bízza ide! — dorgálta Róza néni. — Ha jön a béke. Két napja nincs fegyverdörgés. Róza néni olyformán készülődött a kutya csutakolására, hogy gyűjtötte a szerény hó­kupacokat egy hadirokkant vödörbe. S kiszá­mította, mennyi kell majd Pötyi tisztaságához. —• Ki kell nyitni az ablakot — vélekedett Hársing, az adótisztviselő. — Akkor, meg­látják, jobb lesz. — Van, aki a meleget szereti — oktatta az öregember. — Tekintettel kell lenni min­denkire. Az egyik ember ilyen, a másik olyan. — No én nem mondtam, hogy nem — vé­dekezett Hársing. — Ami igaz, az igaz. Csak nagyobb baj ne legyen. — Aztán ha fognám és felfalnám a kutyus­­káját, finom pörköltet készítenék belőle, Ró­za néni! — szólalt meg derűsen az öreg­ember.— Hamm, hamm! — Azt adja meg magának az a jóságos! — tört ki Róza néni. — Készítek én magából finom pörköltet, marhapörköltet méghozzá! Ilyet mondani! Megbánja! Most a távolból valami üzenet szólalt meg, vagy talán hívó, rosszkedvű jelzésrendszer. — Nocsak — szólalt meg az öregember. — Jönnek. — Kik? — érdeklődött Hársing. — Arról fogalmam sincs — tárta szét ösz­­tövér kezét az öregember. — Valakik jönnek és kész. Mindig jönnek. Nagyobb baj ne legyen. Vagy túléljük, vagy belehalunk; egy­kutya. — Kutya? — kapta fel a fejét Róza néni. — Egykutya? — Törődik is valaki a maga szépséges ku­tyájával — intette le az öregember. — Jön­nek a katonák. Talán még a parancsnok is. Jól idepörköltet, aztán nézhetünk. — Szabad megjegyeznem — vélte Hár­sing — akkor már aligha nézhetünk, mert nem lesz mivel. Binder ritkán szólt. — Igen, közelednek. Valami rendelkezés lesz belőle. Ami mindenkire vonatkozik, ki­véve a rendelkezés meghozóját. A zaj érvénytelenné csitult; a vidék elhall­gatott; a csend lapossá csillapodott; tapinta­tossá. — No, édes kutyababám, szentecském! — szólította meg Pötyit Róza néni. — Most jön a pucélkodás. — Kutyababám? érdeklődött az öregember. — Takaroson elkeresztelte! — Mindenbe beleköt! — szólt Róza néni. — Úgy hívom, ahogy akarom! — Persze meg kell őriznünk a dolgok ér­telmét — morfondírozott Binder. — Ez védi meg az életünket. — Kötve hiszem, hogy a dolgoknak értel­mük van — bólogatta fölöslegesen, túlmére­tezett lampion­ fejét Hársing. — Annyi van belőle, amennyit belemagyaráztunk. — Hát csak magyarázza, ha ideje van rá — morgolódott az öregember. — Értelem! A légópincét valamiféle okból — aligha­nem a képzelet védő szerkezete miatt — bun­kernek nevezték: mindent meg kell keresz­telni, hogy nagyra nőjenek, megnövesszék sündisznótüskéiket, haragjukat; ilyenformán lett bunker a bunker. Róza néni módfelett finoman terelte ki a kutyát a nehéz levegővel büntetett, homályos helyiségből: — No, Pö­­tyike, most jön a finom pancsi-pancsi! Hetek óta nem esett hó, s a pincelakók nap mint nap roppant szerény adagot kaptak, mosdás céljából. Róza néni meg­gyűjtötte a magáét, hogy Pötyinek félretehesse. Most hát eljött a nagy nap, a kutya tisztálkodása, a béke, szűzi kutyák, mély értelmű ebek, fénylő tájak, üde látvány az ablakon, egy kis képző­művészet. — Tegyük el magunkat holnapra — java­solta Hársing. — Hátha marad belőlünk valami — véleke­dett Binder. — Hátha. Aztán mire eljutunk az élet végére, összeáll a program. — Ebből én egy árva szót sem értek — dörmögött az öregember. — Talán azért, mert nincs is értelme. Mi az, hogy élet vége? Meg hogy marad belőlünk valami? Az ördögöt marad valami. — Nocsak — mondta emelt hangon Hár­sing. — Két német. Ide tartanak. — Undorodom tőlük, mert hazudnom kell nekik — vélekedett Binder. — Vajon mit akarnak? — Az egyre megy — állapította meg az öregember. — Valamit mindig akarnak. A két német befordult az előkertbe. Majd végigmentek a folyosón, és megzörgették a pince vasajtaját. — Jó estéket kívánok — mondta az egyik, természetesen anyanyelvén. A másik hallgatott, csak fejét biccentette meg. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — ér­deklődött a barátságosabbik. Nem éppen la­zán, semmitmondóan: valami közepe, magja volt az üdvözlésnek. — Mindig rosszul vagyunk, kérem — ma­gyarázta Binder. — Tetszik tudni, meghalni veszélyes, élni unalmas. — Haha! — kacagott a német. — Nem fordítva? — Mindegy — hagyta rá Binder. — Ön netán filozófus? Tapasztalataim szerint min­den német filozófus. — Ezt bóknak vagy sértésnek szánta? ko­­morodott szürkévé a katona. — Ja, és szavam ne felejtsem, a kutyákat le kell lőnünk. Ezért jöttünk. — A kutyákat? —kérdezte vissza Hársing. — Természetesen a műtétet ez a szűkszavú kamerád fogja elvégezni. Tetszik tudni, ő szívesebben csinálja. Mit szívesen? örömmel! S az örömet mindenki megérdemli, nemde? Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium! — Meggyilkolják!? — sikoltott fel Róza né­ni, élesen, a magasba tartva riasztó gyászát. A csendes német megcélozta a kutyát.

Next