Dunaújvárosi Hírlap, 1983. április (28. évfolyam, 26-34. szám)

1983-04-22 / 32. szám

1983. április 22., péntek Mit? Hol? Mikor? Kötélen a Niagara felett. A Du­naújvárosi Bemutatószínpad elő­adása. (Városi tanács színházterme, április 23-án, 19 órakor, és április 21-én 19 órakor) Mese az aranyalmáról. Színházi előadás gyerekeknek. (Városi tanács színházterme, április 22-én 14 óra 30 perckor és 17 órakor) Katona Áron tűzzománc-művész munkáinak kiállítása. (MMK-kisgaléria. A kiállítást megnyitja április 23-án 16 órakor dr. Losonci Miklós művészettörténész. A kiállítás megtekinthető május 5-ig na­ponta 10—20 óráig, vasárnap 10—12-ig és 16—20 óráig) Birkás István önálló tárlata. (Uitz terem. A kiállítás meg­tekinthető május 4-ig, hétfő kivételével naponta 11—19 óráig) Régi csipkék. Kiállítás az Ipar­­művészeti Múzeum gyűjteményé­ből. (Intercisa Múzeum. A kiállítás megtekinthető hétfő kivételé­vel naponta 10—18 óráig) Domanovszky-képtár. (Komócsin liget 11. A kiállí­tás megtekinthető hétfő kivé­telével naponta 10—18 óráig) A népi hímzőkör kiállítása. (Bartók, földszinti aula. A kiállítás megtekinthető április 30-ig naponta) Dunaújváros története az őskor­tól napjainkig. (Intercisa Múzeum. A tárlat lá­togatható hétfő kivételével na­ponta 10—18 óráig) Római kőtár. (A víztoronynál. Látogatható hétfő kivételével naponta 10— 18 óráig) Nézzük meg együtt! — a késő­­bronzkori fibulát. (Intercisa Múzeum. Megtekint­hető hétfő kivételével naponta 10—18 óráig) FŐISKOLAI KLUB EOKOMO. Nada csoport. Fran­cia—olasz film. (Nagyklub, április 25-én 19 órakor) RUDAS LÁSZLÓ KLUB Vacsora­­est. (Balog Adám utca 24. alag­­­sora, április 22-én 17 órakor) Magnósok kisklubja. (Balog Ádám utca 24. alag­sora, április 23-án 17—21 óráig) Szabad klubnap. (Balog Ádám utca 24. alag­sora, április 24-én 17—21 óráig) JAZZ KLUB Jazztörténet XII. (Vörösmarty utca 1., április 25-én 18 órakor) PAPÍRKLUB Tábortűz. (Április 25-én 19 órakor) ROSTI PÁL FOTÓKLUB Az I. negyedév diája pályázat. (MMK, április 25-én, 18 órakor, a 106-os teremben) BÖLCSÖDÉS GONDOZÓNŐK KLUBJA Vendégünk: Dr. Vá­­mossy Zoltán onkológus főor­vos. (MMK, április 25-én, 18 óra­kor a 207-es teremben) PAJTÁSKLUB Magyar tájak. Ütiélmény-beszámoló. (MMK, április 25-én, 17—20 óráig, a 204-es teremben) THAN MÓR IFJÚSÁGI BÉLYEG­KLUB Jutalombélyeg-sorsolás. (Vasmű Klub, április 23-án 14 órától) „Egy régi szoba meséi” címmel gyermekfoglalkozás óvodások­nak. (Intercisa Múzeum, április Sí­én 10 órától) :* In memóriám Illyés Gyula Pótolhatatlan veszteség érte a magyar kultúrát: április 15-én, hosszú betegség után, életének 81. évében elhunyt népünk, nem­zetünk nagy fia, Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas író. Bú­csúztatása ma délután két órakor lesz, végakaratának megfele­lően a Farkasréti temetőben. A tisztelői egy órától róhatják le kegyeletüket. ...másként kell mondanunk Nem tudhattam, hogy más­ként kellett volna fölolvas­nom a Nem volt elég című versét. Nem tudhattam, hogy az egész nemzetet annyiszor indító motor éppen az utol­sókat lükteti, amikor érett­ségire készülő fiatal lányok­nak és fiúknak, április 14- én, elmondtam a verset. Nem tudtam, hogy fájdalmasab­ban, messzihangzóbban kel­lett volna kiáltani: „Nem volt elég”! Nem tudtam, hogy halandóról beszélek, nem is gondoltam rá. Akkor se gondoltam volna, ha száz esztendős. Róla sose jutott eszembe a halál. Verseiben szólhatott akár az elmúlásról is — meg is tette kápráztató fölénnyel — mindig az élet győzelmét idézte. A bölcs és megszakíthatatlan emberi életét. Erről sem úgy szól­tam, talán éppen azokban a pillanatokban, amikor az emberi arc napnyugta utáni­ba haloványodott, ahogyan most szólnék. A hírre, ami váratlanul csapott le ránk, nem is fi­gyeltem oda. Nem és nem! Az emberi fül gyarló, elhalt szavakat... „Meghalt Illyés Gyula” — mondta valaki a szerkesztőségi folyosón. Men­tem tovább. De aztán, mint­ha meginogtak volna a fa­lak, mintha kürtök zengtek volna, de süket kürtök és el­halványodtak a világ színei, írók, költők jöttek, telefo­náltak. „Igaz?”... Igaz, vá­laszoltam és nem hittem el. Most már tudom, hogy így nem is igaz. A rögtön föl­csapott könyvoldalakról hal­lom a szavait: „Mert nem volt hazának elég, / hogy emésztésed vacsorára / dombok aszúját kívánta, /és e e lapályok kenyerét”. Kell mormolnom újra hangosan vele. Néz rám, már az em­beri idő mögül, a mű! Néz és kényszerít. Szelíd akarat­tal, hogy tudjam: nem elég! És nem úgy kell mondani mostantól e verset sem, mint eddig. Nem úgy, ahogy az önfeledten figyelő fiatalok­nak fölolvastam. Másként. Nem volt elég, motyogom, mormogom a vakítóan fe­hérlő könyvlapok fölött, ahol országos hosszúságban vo­nulnak a gyászfekete betűk. Igazán nem volt elég annyi mű, hogy méltón befogad­juk, megfogadjuk, húsunk ká­­vérünkké változtassuk. Nem volt elég és nem lesz elég még mennyi vers, dráma, re­gény, tanulmány, a szellem pengéit villogtató esszé, hány átható tekintet, népben-nem­­zetben gondolkodó agy, hogy fölfogjuk: „Nem volt elég, nem volt elég / sem a hű­ség, sem a szívósság, / mi­től egybeáll egy-egy szál / s nemzet is lesz ez­a nemzedék”. A hír rezegve áll a lélek­ben. Még visszafénylenek rám a tizennyolc évesek te­kintetei. Még azokra emlék­szem, még az élőkre gondo­lok és talán nem is lesz más­ként sokáig. De a verset, igen, a művet más módon kell értelmezni, akár akar­juk, akár nem. Ott van rajt­a bennünket kötelező pecsét, a visszavonhatatlan paranc­­csal: „Mert sem erő, sem bölcsesség / nem lehet elég, hogy megóvja / a házat, amelyben lakója / nem lel­heti meg a helyét”. Ő meg­tette! A házat is, a hazát is. Mindörökre. Nap süt. Tavasz van. Nem temetésre gondolok. Inkább arra, hogy magunk erősítésé­re kell másként mondanunk, kiáltanunk: nem volt elég! Sosem elég! Nap süt. Tavasz van. Kiss Dénes 5 Illyés Gyula Poesis hungarica Vén bátyjuk lettem, megérhettem, kiket kisöccsükként követtem; követtem volna, tellet rá hit, bár Olmützig, bár Segesvárig! Apjuk, nagyapjuk, dédjük lettem, kiknek a térdein ügettem; kik adnak mindmáig tanácsot óvni a szétömlő családot. Állnak az idő útján. Szobrok? Visszaszólnak, ha odaszólok. Mutatják, jó hídmérleg-őrök, mit ér, ki elhalad elüttök. Fura, át-s átváltó rokonság, fűz évre és messzebbre hozzád. Tágul időm hét határon túl. Nehéz szívem vénülve újul. Piros csizmák nyomán a hóban térek haza, hol sose voltam föllelni - menti zöld réten? - az öröklétem?! FÁTUM Egresi Zsuzsa grafikája Illyés Gyula hitvallásaiból sose akartam író lenni. Nagyon szegény, de művelt­ségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó csa­ládból származom. íróvá az erkölcsi felháborodás tett kamaszkorban az ember fel­találó, vagy utazó akar len­ni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fő­vezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektív harc­ba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írás­sal ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szol­gálni. Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tu­dom megszüntetni, de csök­kenteni igen. Szépet írsz, el­ringatod, megnyugtatod az idegeket! A másik, ami eh­hez kezdettől fogva társa­dalmilag is járult, enyhíteni az emberi butaságot és a szadizmust. Soha nem vol­tam megelégedve a mun­kámmal. Apám felhúzta a kerékre a ráfot, az munka volt. A pusztán learattak, az is munka volt, elvégeztek valamit. Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigyeltem a szobrászokat, festőket, akiknek anyaguk van legalább, önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget. * Magyar költőnek lenni mindig is, most is egyet je­lentett, és egyet jelent az őrző, a virasztó gyötrelmes tisztével. * ... nem szeretnék mást hátrahagyni, mint egy kötet verset, vagy ötszáz oldal­nyit, és mondjuk három kö­tet prózát, három színdara­bot — ez szinte sok is. A versírás az egyetlen ko­moly munka. A szomorúsá­got gyűri le! A vers vezet. *­Olyan dolgokat mondtak el íróink, ami elsődlegesen nem esztétika. A múzsát le kell foglalni, munkát kell neki adni. Hogy az idő hűtlenül gyor­san halad, hogy nem köti magát a hajdani megállapo­dáshoz, tudomásul veszem. Unom, de ráhagyom a rigo­lyáit, a gyors számolási bű­n­vészkedéseit, a fizetőpincé­rek ceruzavillámlásait sem ellenőrzöm. Megbízhatatlan ügyfélnek tartom az időt, de alkalmazkodom gyanús al­gebrájához, hogy annál job­ban megvethessem.­­ Elménk minél pallérozot­­tabb, annál kevésbé értheti a halált. A halál könyörte­len ellenség, szembe vele az ösztön áll, még könyörtele­nebben. Summásan elutasít­ja az olcsó értelmezéseket. Műveltségünk arányában va­gyunk képesek elnézni az el­múlás csárdái tréfálkodásait, ordenáré bizalmaskodásait testünkkel.­­ Meg fogok halni. Az örök életet hiányolom. Nem va­gyok megelégedve magam­mal. Arany Jánosként „meg­emészt az örök kétely”. Ha nem lenne kétely, ott marad­tunk volna a fán. Nem ha­ladt volna előre a világ. Engedjétek meg, hogy sa­ját lábamon vonuljak a hát­térbe. Ne nógassatok továb­bi teljesítményre. Ne csap­jatok be, ne kapassatok el. Ne kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlé­két én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, ar­comat se kelljen felétek for­dítanom. Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is.

Next