Dunaújvárosi Hírlap, 1983. április (28. évfolyam, 26-34. szám)
1983-04-22 / 32. szám
1983. április 22., péntek Mit? Hol? Mikor? Kötélen a Niagara felett. A Dunaújvárosi Bemutatószínpad előadása. (Városi tanács színházterme, április 23-án, 19 órakor, és április 21-én 19 órakor) Mese az aranyalmáról. Színházi előadás gyerekeknek. (Városi tanács színházterme, április 22-én 14 óra 30 perckor és 17 órakor) Katona Áron tűzzománc-művész munkáinak kiállítása. (MMK-kisgaléria. A kiállítást megnyitja április 23-án 16 órakor dr. Losonci Miklós művészettörténész. A kiállítás megtekinthető május 5-ig naponta 10—20 óráig, vasárnap 10—12-ig és 16—20 óráig) Birkás István önálló tárlata. (Uitz terem. A kiállítás megtekinthető május 4-ig, hétfő kivételével naponta 11—19 óráig) Régi csipkék. Kiállítás az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből. (Intercisa Múzeum. A kiállítás megtekinthető hétfő kivételével naponta 10—18 óráig) Domanovszky-képtár. (Komócsin liget 11. A kiállítás megtekinthető hétfő kivételével naponta 10—18 óráig) A népi hímzőkör kiállítása. (Bartók, földszinti aula. A kiállítás megtekinthető április 30-ig naponta) Dunaújváros története az őskortól napjainkig. (Intercisa Múzeum. A tárlat látogatható hétfő kivételével naponta 10—18 óráig) Római kőtár. (A víztoronynál. Látogatható hétfő kivételével naponta 10— 18 óráig) Nézzük meg együtt! — a későbronzkori fibulát. (Intercisa Múzeum. Megtekinthető hétfő kivételével naponta 10—18 óráig) FŐISKOLAI KLUB EOKOMO. Nada csoport. Francia—olasz film. (Nagyklub, április 25-én 19 órakor) RUDAS LÁSZLÓ KLUB Vacsoraest. (Balog Adám utca 24. alagsora, április 22-én 17 órakor) Magnósok kisklubja. (Balog Ádám utca 24. alagsora, április 23-án 17—21 óráig) Szabad klubnap. (Balog Ádám utca 24. alagsora, április 24-én 17—21 óráig) JAZZ KLUB Jazztörténet XII. (Vörösmarty utca 1., április 25-én 18 órakor) PAPÍRKLUB Tábortűz. (Április 25-én 19 órakor) ROSTI PÁL FOTÓKLUB Az I. negyedév diája pályázat. (MMK, április 25-én, 18 órakor, a 106-os teremben) BÖLCSÖDÉS GONDOZÓNŐK KLUBJA Vendégünk: Dr. Vámossy Zoltán onkológus főorvos. (MMK, április 25-én, 18 órakor a 207-es teremben) PAJTÁSKLUB Magyar tájak. Ütiélmény-beszámoló. (MMK, április 25-én, 17—20 óráig, a 204-es teremben) THAN MÓR IFJÚSÁGI BÉLYEGKLUB Jutalombélyeg-sorsolás. (Vasmű Klub, április 23-án 14 órától) „Egy régi szoba meséi” címmel gyermekfoglalkozás óvodásoknak. (Intercisa Múzeum, április Síén 10 órától) :* In memóriám Illyés Gyula Pótolhatatlan veszteség érte a magyar kultúrát: április 15-én, hosszú betegség után, életének 81. évében elhunyt népünk, nemzetünk nagy fia, Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas író. Búcsúztatása ma délután két órakor lesz, végakaratának megfelelően a Farkasréti temetőben. A tisztelői egy órától róhatják le kegyeletüket. ...másként kell mondanunk Nem tudhattam, hogy másként kellett volna fölolvasnom a Nem volt elég című versét. Nem tudhattam, hogy az egész nemzetet annyiszor indító motor éppen az utolsókat lükteti, amikor érettségire készülő fiatal lányoknak és fiúknak, április 14- én, elmondtam a verset. Nem tudtam, hogy fájdalmasabban, messzihangzóbban kellett volna kiáltani: „Nem volt elég”! Nem tudtam, hogy halandóról beszélek, nem is gondoltam rá. Akkor se gondoltam volna, ha száz esztendős. Róla sose jutott eszembe a halál. Verseiben szólhatott akár az elmúlásról is — meg is tette kápráztató fölénnyel — mindig az élet győzelmét idézte. A bölcs és megszakíthatatlan emberi életét. Erről sem úgy szóltam, talán éppen azokban a pillanatokban, amikor az emberi arc napnyugta utániba haloványodott, ahogyan most szólnék. A hírre, ami váratlanul csapott le ránk, nem is figyeltem oda. Nem és nem! Az emberi fül gyarló, elhalt szavakat... „Meghalt Illyés Gyula” — mondta valaki a szerkesztőségi folyosón. Mentem tovább. De aztán, mintha meginogtak volna a falak, mintha kürtök zengtek volna, de süket kürtök és elhalványodtak a világ színei, írók, költők jöttek, telefonáltak. „Igaz?”... Igaz, válaszoltam és nem hittem el. Most már tudom, hogy így nem is igaz. A rögtön fölcsapott könyvoldalakról hallom a szavait: „Mert nem volt hazának elég, / hogy emésztésed vacsorára / dombok aszúját kívánta, /és e e lapályok kenyerét”. Kell mormolnom újra hangosan vele. Néz rám, már az emberi idő mögül, a mű! Néz és kényszerít. Szelíd akarattal, hogy tudjam: nem elég! És nem úgy kell mondani mostantól e verset sem, mint eddig. Nem úgy, ahogy az önfeledten figyelő fiataloknak fölolvastam. Másként. Nem volt elég, motyogom, mormogom a vakítóan fehérlő könyvlapok fölött, ahol országos hosszúságban vonulnak a gyászfekete betűk. Igazán nem volt elég annyi mű, hogy méltón befogadjuk, megfogadjuk, húsunk kávérünkké változtassuk. Nem volt elég és nem lesz elég még mennyi vers, dráma, regény, tanulmány, a szellem pengéit villogtató esszé, hány átható tekintet, népben-nemzetben gondolkodó agy, hogy fölfogjuk: „Nem volt elég, nem volt elég / sem a hűség, sem a szívósság, / mitől egybeáll egy-egy szál / s nemzet is lesz eza nemzedék”. A hír rezegve áll a lélekben. Még visszafénylenek rám a tizennyolc évesek tekintetei. Még azokra emlékszem, még az élőkre gondolok és talán nem is lesz másként sokáig. De a verset, igen, a művet más módon kell értelmezni, akár akarjuk, akár nem. Ott van rajta bennünket kötelező pecsét, a visszavonhatatlan paranccsal: „Mert sem erő, sem bölcsesség / nem lehet elég, hogy megóvja / a házat, amelyben lakója / nem lelheti meg a helyét”. Ő megtette! A házat is, a hazát is. Mindörökre. Nap süt. Tavasz van. Nem temetésre gondolok. Inkább arra, hogy magunk erősítésére kell másként mondanunk, kiáltanunk: nem volt elég! Sosem elég! Nap süt. Tavasz van. Kiss Dénes 5 Illyés Gyula Poesis hungarica Vén bátyjuk lettem, megérhettem, kiket kisöccsükként követtem; követtem volna, tellet rá hit, bár Olmützig, bár Segesvárig! Apjuk, nagyapjuk, dédjük lettem, kiknek a térdein ügettem; kik adnak mindmáig tanácsot óvni a szétömlő családot. Állnak az idő útján. Szobrok? Visszaszólnak, ha odaszólok. Mutatják, jó hídmérleg-őrök, mit ér, ki elhalad elüttök. Fura, át-s átváltó rokonság, fűz évre és messzebbre hozzád. Tágul időm hét határon túl. Nehéz szívem vénülve újul. Piros csizmák nyomán a hóban térek haza, hol sose voltam föllelni - menti zöld réten? - az öröklétem?! FÁTUM Egresi Zsuzsa grafikája Illyés Gyula hitvallásaiból sose akartam író lenni. Nagyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból származom. íróvá az erkölcsi felháborodás tett kamaszkorban az ember feltaláló, vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fővezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektív harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írással ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgálni. Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tudom megszüntetni, de csökkenteni igen. Szépet írsz, elringatod, megnyugtatod az idegeket! A másik, ami ehhez kezdettől fogva társadalmilag is járult, enyhíteni az emberi butaságot és a szadizmust. Soha nem voltam megelégedve a munkámmal. Apám felhúzta a kerékre a ráfot, az munka volt. A pusztán learattak, az is munka volt, elvégeztek valamit. Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigyeltem a szobrászokat, festőket, akiknek anyaguk van legalább, önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget. * Magyar költőnek lenni mindig is, most is egyet jelentett, és egyet jelent az őrző, a virasztó gyötrelmes tisztével. * ... nem szeretnék mást hátrahagyni, mint egy kötet verset, vagy ötszáz oldalnyit, és mondjuk három kötet prózát, három színdarabot — ez szinte sok is. A versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le! A vers vezet. *Olyan dolgokat mondtak el íróink, ami elsődlegesen nem esztétika. A múzsát le kell foglalni, munkát kell neki adni. Hogy az idő hűtlenül gyorsan halad, hogy nem köti magát a hajdani megállapodáshoz, tudomásul veszem. Unom, de ráhagyom a rigolyáit, a gyors számolási bűnvészkedéseit, a fizetőpincérek ceruzavillámlásait sem ellenőrzöm. Megbízhatatlan ügyfélnek tartom az időt, de alkalmazkodom gyanús algebrájához, hogy annál jobban megvethessem. Elménk minél pallérozottabb, annál kevésbé értheti a halált. A halál könyörtelen ellenség, szembe vele az ösztön áll, még könyörtelenebben. Summásan elutasítja az olcsó értelmezéseket. Műveltségünk arányában vagyunk képesek elnézni az elmúlás csárdái tréfálkodásait, ordenáré bizalmaskodásait testünkkel. Meg fogok halni. Az örök életet hiányolom. Nem vagyok megelégedve magammal. Arany Jánosként „megemészt az örök kétely”. Ha nem lenne kétely, ott maradtunk volna a fán. Nem haladt volna előre a világ. Engedjétek meg, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be, ne kapassatok el. Ne kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom. Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is.