Dunaújvárosi Hírlap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-03 / 78. szám

8 DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP Kérdések egy fórum kapcsán Tisztelt Polgármester Úr! Március 30-án részt vettem a Bartókban tartott fórumon. Sajnos itt csak a szülők mondták el véleményüket, félelmeiket és kérdéseiket az oktatási intézmények összevonásáról, amire választ nemigen hallottunk, csak mellébeszéléseket. Nem kaptunk választ arra, hogy már Szegeden állítólag bevezetett ugyanilyen rendszer miért nem működött. Inkább szeretnék az eredeti állapotot visszaállítani, ami megint csak sok pénzbe fog kerülni. Hol van itt a 10-20 százalékos megtakarítás? Nálunk is ugyanaz a kft. készítette a felmérést és a tervezetet, mint Szegeden és Nagykanizsán, ahol szintén oktatási intézményeket akarnak bezárni, összevonni, és ami ott sem aratott sikert. Mi miért akarunk egy mások által már megpróbált hibás rendszert bevezetni? Nem kaptunk választ szerintem a leglényegesebb kérdésre sem, arra, hogy mi lesz azokkal az ötödik osztályos gyerekekkel, akiket összevonnak és a legrosszabb esetben még át is helyeznek egy másik iskolába. Mi lesz velük, hogyan fogják elviselni az áthelyezést? Mennyire viseli meg őket ez a hatalmas megtakarítást jelentő átszervezés. Ön mit mondana a gyerekének vagy unokájának, ha őt kéne a megszokott és szeretett iskolájából elküldeni? Mi lesz az így járt gyermekek megkezdett magas szintű zenei-, matematikai-, nyelvi- és sportképzésével? Nem kaptunk választ arra sem, hogy miért degradálják „telephellyé” az iskoláinkat. Talán azért, mert egy telephelyet akár egy tollvonással is meg lehet szüntetni? Polgármester úr szerint az iskolák gazdaságtalan működése hozzájárul a város pénzügyi csődjéhez. Jobban tennék a „városatyák” ha megvizsgálnák, hogy az adókat inkább be kellett volna hajtani bizonyos cégektől, nem pedig elengedni. Talán akkor a város nem itt tartana. Talán nem kellett volna több millió forintot most sem kidobni az ablakon feleslegesen, vagy inkább hivatal átvilágítására kellett volna fordítani. Talán ott is meg lehetne takarítani 10-20 százalékot. Polgármester úr, az én megérzésem szerint, nemcsak a szülők némelyike, de ön sem tudta, hogy az anyag, amiről vitatkozunk, miről szól és mikor mit és hova kell beterjesztenie. Míg a cég több hónapot, talán éveket is kapott a kidolgozásra jó pénzért, addig a szülők és pedagógusok csak pár napot. A polgármester úr még azt is meg merte jegyezni, hogy ha mi hátráltatjuk ennek az értelmetlen koncepciónak a bevezetését, akkor mi visszük csődbe a városunkat! Kérdem én, eddig Önök akkor mit csináltak? Egy kétgyermekes szülő Név és cím a szerkesztőségben # AZ OLVASÓ ÍRJA # AZ OLVASÓ ÍRJA # AZ OLVASÓ ÍRJA # AZ OLVASÓ ÍRJA # AZ OLVASÓ ÍRJA # AZ OLVASÓ ÍRJA # nagy része is a városba jár munkába, iskolába, kórházba stb., ezernyi szállal kötődnek a városhoz. Ezt az ő önkormányzatuk is tudja, szerintem létszámarányosan is lehetne osztozni a bevételen. Általánosságban is inkább kistérségben, nem pedig szűk közigazgatási határokban kell gondolkodni, ilyen határhelyzetekben le kell ülni az adott önkormányzatoknak és tárgyalni (ahogy most a közös csatornaépítésről is). Szerintem azonos nyelvet beszélünk és nem vagyunk fényévekre egymástól. Ne csak a multiknak, nekünk is legyen stratégiánk! Az uniós csatlakozáshoz is régiókban kell gondolkodni, próbáljuk ezt helyi szinten is alkalmazni! Ha pedig nem fogadják el, majd jön egy másik üzletlánc. Van belőlük éppen elég. A piac telítődésének során előbb-utóbb (szerintem nem is olyan sokára) felértékelődnek az ilyen, vonzáskörzettel együtt legalább nyolcvanezres vásárlóerőt jelentő „fehér foltok” is, mint a miénk, s akkor mi is hatékonyabban tudjuk rombolás nélkül, a város értékeit megőrizve érdekeinket érvényesíteni. Nem árt azzal sem tisztában lenni, hogy a betelepülő multik öt évig helyi adómentességet élveznek, s hogy az Európai Unióban nincs helyi adó. Veszélyes tendenciát látok abban, hogy városi zöldterületeinkre egymás után szemet vetnek olyanok, akik nem itt laknak (lásd például Építők Sportpálya). Úgy látom, hogy rajtunk kívül senki másnak nem érdeke az erdőirtás megakadályozása. Ha ez bekövetkezik, utána jön a többi zöldterület megszüntetése. Nekünk és gyerekeinknek azonban itt kell élni továbbra is, s a mi gondunk az, hogy milyen környezetben, milyen levegőben. Azok a nyugdíjasok, akik egy belvárosi óriásközpont mellett kardoskodnak, gondoljanak unokáink egészségére is! A döntés felelőssége ugyan az önkormányzaté (négy évig), a következményeit hosszú távon azonban mi viseljük! Ne romoljon tovább az az iszonyatos asztma-, daganatos-, halálozási- stb. statisztika! Itt az ideje, hogy sok más városhoz hasonlóan végre nálunk is alulról megszerveződjön egy nonprofit, politikamentes környezetvédő szervezet, amely szakértőkkel, felelősen gondolkodó tagokkal óvná környezetünket, amikor kell, felvilágosít, amikor kell, felemelni a szavát, amikor kell, cselekszik. (Például szívesen részt vennék egy szervezett parlagfű-irtásban, mert az önkormányzat képtelen megoldani ezt a kérdést.) Egyezzünk meg! Én nem akarok senkit megfosztani a bevásárlókocsi-tologatás mámoros érzésétől, de minket se akarjon senki megfosztani a város tüdejétől! Igazán nem dúskálunk Dunaújvárosban és környékén az erdőkben, hagyjuk hát meg! Igaz, hogy egyre uniformizálódó világunkban a használati tárgyaink nagy része már nem az erdőből kitermelt fából készül, de akkor is megszívlelendő gondolat az „Erdő fohásza”. Ember, én égek kályhádban téli éjszakákon, én vetek rád árnyat, üde frisset nyáron, ágy vagyok, altatód, asztal, jóllaktatód, énbelőlem ácsolsz hajlékot és hajót, vagyok kapud, ládád, kapanyeled, orsód, születtedben bölcsőd, boltodban koporsód, fúró és faragó kedvedben hű társad, én kérlek, vigyázz rám, az erdőt ne bántsad! Paál Balázs már nem érdekli őket, hogy „jótéteményükért” a lakosságtól milyen áldozatot követelnek?! Akiknek nem számít, hogy a város egészének veszteségén túl a környezeti szempontból már amúgy is túlterhelt belváros lakóira milyen újabb csapásokat mérnek érdekeik kíméletlen érvényesítésével?! Mert hiszen e bevásárlóközpont nem csupán a város arculatát csúfítaná el végérvényesen, de annak áruellátása során olyan folyamatos forgalmat is zúdítanának rá, ami a fokozott levegőszennyezésen túl a zajártalmakat már elviselhetetlen mértékűvé növelné. S az összes erdőnk kevés volna ezt a hatást kivédeni. (Vagy ehhez már úgyis hozzászoktunk?) S bár ezt ők pontosan tudják, mégsem akarnak engedni elképzeléseikből. Mert úgy vélik, itt diktálhatnak: a szükség rászorítja majd a várost feltételeik elfogadására. De tőlünk nyugatabbra ők is felmérték már, hogy mások a játékszabályok. Mert nemcsak adnak, szépen nyernek is, ha megtelepedhetnek egy térségben - s erre nem árt őket olykor emlékeztetni! Én is tudom: fejlődni kell - de nem mindenáron! És végképp nem hiszek abban, hogy csak a korábbi értékek elpusztításával lehet. Még kevésbé hiszem azt, hogy az efféle - kizárólag profitérdekeknek alárendelt - döntések segíthetik a környezeti kultúra és szemléletmód fejlődését, vagy akárcsak az életminőség viszonylagos javulását is. Ellenkezőleg! Úgy vélem, a valódi fejlődéshez nem elég, ha a város vezetése csupán tőkeerős beruházókat vonz térségünkbe. Meggyőződésem, hogy közülük csak azok lehetnek számításba vehetők, akik a város érdekeit nem sértve, azzal együttműködve kívánják megvalósítani céljaikat! Kétlem, hogy sírnunk kéne olyanokért, akik már az induláskor sem tekintik egyenrangú partnernek az itt élőket, és kompromisszumok nélkül, ha úgy adódik, zsarolással akarják kikényszeríteni akaratuk. S lám mégis: a multik ha diktálnak, akkor a máskor oly sokat szajkózott nyugati példák is rögtön fényüket vesztik! Pedig arrafelé régen rájöttek már, milyen környezeti terhelést jelent egy ilyen létesítmény a lakókörnyezetre, vagy mekkora értéket képvisel valójában egy még oly silánynak kikiáltott zöldterület a városok egyhangúságában. Ezért ott óvják is azokat: minden egyes fát, tenyérnyi pázsitot legyen közel, vagy akár távol tőlük - mert az az övék! Nekik szép, az ő életüket gazdagítja, és jobban, mint a megtakarított pénz vagy idő, amit az ilyesfajta központoknak a közvetlen lakókörnyezetbe telepítésével nyernének. Talán még annyit fűznék mindehhez: nem vagyok sem kívülálló, sem pártatlan...! Remélem, tudják már, hogy miért! Újvári Ilona Hagyjuk a Kiserdőt békén! Megütközve olvasom (ráadásul Bogumil tollából!), hogy a Kiserdő fölött eljárt az idő. Pont fordítva van. Az olyan ostoba gondolatok fölött járt el az idő, melyek az új létesítmények felépítését kizárólag sokak által kedvelt, szeretett helyen tudják elképzelni akkor, amikor vannak más, közérdeket kevésbé sértő helyszínek is. Továbbá vitatkozom az olyan technokrata gondolatokkal is, melyek egy erdővel pusztán mint ipari szűrő funkciójú létesítménnyel, illetve mint „beépítetlen területtel” számolnak. Aki alábecsüli az erdő porszűrő szerepét, alaposan téved. Tíz éve ha fúj, ha esik, naponta gyalogjárok az erdőn keresztül a kohóig. Sokszor tapasztalom, hogy a víztorony környékén még elfogadható a levegő, de a Vasmű területén már meg lehet fulladni a portól. Ilyenkor nem repül át a por az erdő felett! Lehet vitatkozni azon, hogy szűri-e a levegőt, vagy átrepül a por felette, de az erdő a porszűréstől függetlenül is számos jó tulajdonsággal, lehetőséggel bír. Oxigént tagadhatatlanul termel (kilenc hektáron évi 1300 tonnát, nem húsz év múlva, hanem most). Tompítja a gyár felől érkező zajt. (Egy bevásárlóközpont a hatalmas parkolójával, nappal a tömérdek lavírozó személykocsival, éjjel az áruszállító teherautóival valószínűleg kevesebb oxigént termel és kisebb a zajcsillapítása is. Telenyomja az uszodát kipufogógázzal.) Lehet benne futni, sétálni, gyerekekkel tobozt, gesztenyét gyűjteni, kikapcsolódni. Életteret nyújt sok élőlénynek. Aki figyelmes, sok mindent észrevehet. Munkába menet a reggeli csöndben többször láttam mókust, szajkót, zöldküllőt, nagy fakopácsot, nyulat, fácánt, sőt egy ízben rókát (nem veszettet), máskor pedig négy őzet is (hogy hogyan keveredtek ide, azt nem tudom). Arról nem az erdő tehet, hogy az utóbbi időben kevesebben keresik fel a vandál pusztítások miatt. A megoldás nem az erdő kivágása, hiszen ezt a logikát követve a legtöbb játszóteret is meg kellene szüntetni, mert a kisgyerekekre veszélyforrásokat rejtenek (széttört üvegek, elgörbített hinták, szabadon szaladgáló kutyák, összepiszkolt homokozók stb.) Igaz, hogy ezt az erdőt is mesterségesen telepítették, de néhány évtized kellett hozzá, hogy ne csupán fák halmaza, hanem ökológiai egység váljon belőle. Ez a pótlásképpen ültetett, egymástól külön csoportokban álló fákról aligha mondható el (ki tudja, megmaradnak-e?). Gondoljunk csak bele: egy multinacionális cég manapság egy év alatt bármit felépít (s ha a tulaj úgy látja jónak, egy év alatt el is bontja és elviszi kétezer kilométerrel arrébb), de a Kiserdő kiirtása visszafordíthatatlan! Nem hiszem el, hogy csak a Kiserdőt fogadná el a Tesco. Próbálnának csak egy nyugat-európai városban hasonlót megtenni! (De már nálunk is egyre több városban, hála a helyi civil szervezeteknek, nem lehet a lakossággal mindent „megetetni”). Szerintem blöffölnek. Ha azonban látják, hogy a város komolyan ragaszkodik a Kiserdőhöz, akkor engednek a makacsságukból (a McDonald's is így tett, mert mérlegeltek a vezetői.) A 6-os út mellett sokkal alkalmasabb. Aki Fehérvárra el tud menni bevásárolni, annak a város széle nem távolság. Ráadásul a 6-os út hatalmas átmenő forgalma igencsak jelentős potenciális vásárlóerőt képez. Tudtommal a laktanyától északra fekvő terület is komolyan érdekli őket. Itt az önkormányzat számára azonban az a gond, hogy az már a város közigazgatási határain kívül esik. Én itt nem látok igazi problémát! A város vagy vegyen ott területet, vagy pedig nyugodtan értékesítse Rácalmás azt a területet. A városhoz való közelség és más ésszerű okok miatt az infrastruktúrát (víz, csatorna, áram, gáz stb.) úgyis Dunaújváros szolgáltatná, s így jelentős pénz visszaáramolna a városba. Továbbá a rácalmásiak FÓRUM Szépüljön, ne Bár én már nem vagyok dunaújvárosi lakos, de nem is oly régen még ott éltem. Mondhatnák néhányan, ha eljöttem, szavazati jogom is elvesztettem a várossal kapcsolatos kérdésekben. Mégis úgy érzem, a városhatártól néhány kilométernyi távolság kevés az ott megélt több mint négy évtized kötődéseinek felszámolásához. Már csak azért is, hiszen tudom: mindig ezer szállal kapcsolódik majd életem a városhoz. Talán így érthetőbb, hogy engem is érzékenyen érintenek azok a készülő változások, melyek meghatározó hatással lehetnek a város fejlődésének további irányaira, lehetőségeire. Mint a város vonzáskörzetében élők egyikétől, most sokan azt várnák el tőlem, hogy véleményemmel azok táborát erősítsem, akik Tesco-ügyben Kiserdő területére voksolnak. Hiszen ideálisabb helyet bejáróként költségek és időtakarékossági szempontok figyelembevételével nem is álmodhatnék ennél! Mégis e jól felfogott, s kizárólag ésszerűségi szempontok alapján felmért önző érdekemmel ellentétben én mégis más véleményen vagyok - azon egyszerű oknál fogva, mert továbbra is szeretem azt a várost, ahol felnőttem, s ezért azt szeretném, ha minél többet őrizhetne meg mindabból, ami mindmáig szépségét, hangulatát és értékeit jelentik számomra. És örülnék, ha azokat csak gyarapodni, szépülni, nem pedig egyre fogyatkozni láthatnám! Hiszen a belváros egykor egységes, nyugodt arculatát főútjai vonatkozásában már eddig is ss fogyatkozzon került jó néhány épület és műtárgytorzó segítségével alaposan elcsúfítani. De ezeket talán lesz majd mód valamikor felszámolni - ha még oly keserves anyagi áldozatok árán is. A mostani Tesco-tervek azonban visszavonhatatlanul pusztítanák el azt, ami kevés még megmaradt a belváros emberléptékű életteréből! Pedig ez a város egykor éppen erre: hangulatos parkjaira, ligeteire, erdeire lehetett büszke! Mert ha műemlékei, színházai, múzeumai, különleges látványosságai nem is voltak, de volt minden lakója által élvezhető gyönyörű zöldkörnyezet és Duna-part. S ezekkel együtt mindaz a jó érzés: béke és nyugalom, amit közvetítettek az itt élők felé... Ezért nem értem, hogy ha a Kiserdő mai szemmel nézve (elhanyagoltsága miatt) már veszített is vonzerejéből, akkor miért az eltüntetése érdekében tesznek ily elszánt erőfeszítéseket azok, akik döntési helyzetben vannak, s miért nem azért igyekeznek lehetőség szerint mindent elkövetni, hogy az a lakosság életviszonyainak javításáért a városnak újra rendezett és közkedvelt pihenőhelyévé, ezáltal arculatát továbbra is meghatározó színfoltjává legyen! Ha pedig tenni érte nem tudnak, miért nem engedik, hogy legalább fennmaradhasson?! Mondják: a jobb ellátásért, az új munkahelyekért, s a fejlődés lehetőségéért kellenek az új beruházások. De miféle útja a fejlődésnek az, ami úgy visz előre, hogy rosszabb legyen?! És valóban szüksége van-e a városnak olyan beruházókra, akik kizárólag saját üzleti szempontjaikat tartják szem előtt, s az 2000. április 3., HÉTFŐ „TELEFONÁLUNK” Amikor a 90-es évek elején, nem kis áldozattal, készpénzzel, OTP-hitellel, szinte soron kívül telefonhoz jutottunk, még azt hittük, hogy az előző évek gyakorlatának megfelelően gondtalanul telefonálhatunk. A monopolhelyzettel való visszaélésről akkor még keveset beszéltünk, de ma már tudjuk, milyen borzasztó fegyver egyes emberek kezében! Az utóbbi öt évben megtapasztaltuk azt, hogy a MATÁV és jogutódai hogyan élnek vissza kiszolgáltatottságunkkal. Áremelési akcióik közül a „legsikeresebb” a rendelkezésre állási havidíj bevezetése volt. Bevételeik feltehetően csillagászati méreteket érhettek el, mert a MATÁV vezérigazgatója 1999- ben az év menedzsere lett. A sikereiken felbuzdulva ez évben 21- 29 százalékkal emelték a havi díjakat. Ez már sok volt a kiskeresetű, és nyugdíjas felhasználóknak, tömeges telefonmegszüntetés kezdődött! Még nem látszik a végleges helyzet, mert a szolgáltatók (MATÁV, ÚTI, stb.) a kialakult helyzetben, egy raffinált módszert alkalmaztak, megtévesztve a kisfelhasználók nagy részét, akik nem látták át annak buktatóit. Ajánlatot tettek a havidíj meghagyására, ha az ügyfél szerződésben vállalja a havi 150 forintnál nem több telefonálást, illetve ha ennél többet telefonál, akkor a háromszoros díj fizetését. Ennek a módszernek kiagyalói, feltehetően kettős cél elérésében bíznak. Egyrészt, hogy megtartják aránytalanul magas díjfizetés mellett felhasználóikat, másrészt a bekorlátozott felhasználással szabaddá teszik a rendelkezésre álló vonal és központkapacitásuk nagy részét. Az aránytalanul magas díjfizetés bizonyítására a 150 forintos korlátból kell kiindulni, és ebből le kell vonni mondjuk négy beszélgetést feltételezve 4 x 15 forint hívásdíjat. Ha a megmaradt 90 forintot helyi percdíjjal (bruttó) 11,25 osztjuk, az 8 percnek felel meg. Most már csak az 1700 forintot kell 4-gyel osztani, és összeállítható egy kétperces beszélgetés díja: 425+15+22,50+465,50,- forint. Tehát egy kétperces beszélgetés 465,50 forint. A második állítást az bizonyítja, hogy a társaságok óriási kampányba fogtak a meglévő kapacitásuk kihasználására, azaz új tagok toborzására. Reklámaikban féligazságot írnak (ebben a mobiltelefon társaságok sem makulátlanok) rendszerint csak nettó percdíjról beszélnek, holott ahogy ezt láttuk, a beszélgetési díj a hívásdíjból, a havidíjból, az áfából és a percdíjból, azaz az impulzusdíjból áll. De azért telefonálunk, csak az a kérdés, vajon meddig, mert a társadalom nagy részének az aktív szegényebb rétegnek, a nyugdíjasok többségének, előbb vagy utóbb le kell mondania a telefonról is, ahogyan a múlté lassan egy színházi előadás, a személygépkocsi és lehetne még sorolni. Még a tárgynál maradva, az USA alanyi jogon biztosítja állampolgárainak az Internet hálózat használatát, nálunk magasabb díjat vagyunk kénytelen fizetni, mint ott, ahol a leggazdagabb polgárok élnek Európában. Mi ez, ha nem a polgárok elnyomorítása és ezekben senki semmit sem tesz, még azok sem, akiknek kötelezettségük lenne! Imgrund József Kulcs A hír szent, a vélemény szabad elvhez tartja magát a Dunaújvárosi Hírlap szerkesztősége, amikor a hozzánk érkezett leveleket közreadjuk. Az olvasó írja rovatban megjelent, esetenként legfeljebb terjedelmi okokból megrövidített írások értelemszerűen a levélírók véleményét tükrözik, amellyel a szerkesztőség nem minden esetben azonosul. Címhiányos és névtelen leveleket nem közlünk.