Református Polgári Fiú és Leányiskola, Dunavecse, 1934
Még azt a keserűvé váló eremet is megéli, hogy viszont látja halála előtt mm sokban egyik fiat Györgyöt, aki Bécsből megszökik apjához. De keservesen csalódik benne-Látnia kell, hogy ez az idegenek által nevelt s tele idegenné vált ifjú nem lesz soha felemelője az ő zászlójának, felelevenítője az ő eszméinek. Élete vége a világtól való elvonulás, lelki megtisztulás tiszta békessége és Rákóczi a legvallásosabb férfiak egyike Istennel egyesülve, embereknek megbocsátva várja a halált. Már szinte csak a vallásos szertárséral ön vesz részt, amikor eljön a megváltó nagypéntek és ő örökre elbúcsúzik azoktól, kik zokogó imádattal nézik fejedelmük halálba nyugvását. Népe pedig itthon várja, hazavárja még ezután is, nem hiszi halála hírét, várja a vereckei szorosnál, ahol eltávozott, várja évtizedeken át babonás reménnyel, vak hittel j Árva, Túróc tót népe éppen úgy tőle reméli a fölszabadítást, mint északkelet rutén lakossága. Jegyezzétek meg azt gyermekek, hogy nem volt ebben az országban századok során különbség, érzésbeli ellentét magyar és tót, német és rutén között. 1711-ben távozott el a vereckei szoroson s 175 év telik el addig, amikor Orsovánál megjelenik egy vonat, mely aszatív üzöttek hamvait hozza. Zengnek, zúgnak a harangok. Áhitatosan imádkozó, lehajtott fejű és térdeplő emberek sorfala között megy a szent vonat, virág hull eléje, rája, örömtüzek gyúlnak mellette ... És a vonat ünnepélyes csérdben megy tovább és tovább és fáradhatatlanul zarándokol eléje a milliónyi nép, hogy a gyászlepeles kocsi ezüstveretes koporsóját lássa . . . És megy a gyászvonat, keresztül az országon, el Kassáig, hol Rákóczi a dómban megtalálja pihenőjét, míg szülei koporsóját tovább viszik a Thökölyek ősi városába, Késmárkra. A feketével bevont nemzeti zászlók erdeje alatt megdobban minden magyar szív: itthon van végre, most már örökre a magyar föld ágyaz hamvainak puha nyoszolyát. Mit tett volna ez az ünneplő tömeg azzal a sötéten látó magyarral, aki akkor, a boldog öröm óráiban azt meri jövéndőlni, hogy nincs már messzi az az idő, 22 esztendő pereg le csak addig az idő homokóráján, amikor Rákóczi pora újra idegen földben nyugszik. Beteljesedett! Koporsója Trianon végzése szerint már nem honi földben pihen. Ezért mondtam előadásom elején, hogy sorsa az egész nemzet tragikuma s most hozzáteszem, hogy a nemzet sorsa pedig az ő tragikuma. És itt nyer Rákóczi felejthetetlen alakja, szelleme új tartalmat, amikor mai sorsunk nyomorúságára ügyelmeztet. Az ő nagy szellemének 200 év múlva is van ereje arra, hogy rátekintő lelkünk tartalmát meg-