A MTA ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK 2. KÖTET (1884-1885)
1884. – 1. szám: Emlékbeszéd Molnár Aladár lev. tag felett Tanárky Gedeon lev. tagtól
MOLNÁR ALADÁR EMLÉKEZETE: Vae victis! Évezredek történelme számtalan változatban ismétli ezen mondat valóságát teljes iszonyatosságában, de talán egyetlen példa sincs, mely tanúsítaná, hogy ennek tudata egy háborút megakadályozott, egy kitörést visszafojtott, egy hódítási ingert csillapított, vagy az önvédelmi lelkesülést lelohasztotta volna; nem volt és nem is lesz, mert a háború csak külső jelenet, melynek forrása mélyen fekszik, de a melynek felszínre tolulását gyakran csekélynek látszó körülmények idézik elő. A mi önvédelmi harczunk forrása is sokszoros réteggel borított mélységben rejtőzött, látszólag csekély okok emelték felszínre ; a forrás fellövellő sugarainak visszafojtását puszta kézzel megkisérleni, és oly nehéz feladat lett volna, mint volt a harczot puszta kézzel megállani. Nem volt időnk a vae victis elméletét megfontolni. A legyőzetés első perczeiben nem éreztük annak iszonyú hatását, mint a lázbeteg paroxismusában, hiú ábrándokkal ámítottuk magunkat, nem voltunk képesek hinni még kevesbbé bevallani magát a tényt, a legyőzetést. A lehetetlenségek sorába soroztuk, hogy Magyarország, a magyar alkotmány, a nemzet ezredéves történelmi jogaival, sajátságaival,végkép legyőzhető lett volna, azt Isten nem akarhatja, ember nem képes végrehajtani ! Ez volt a nemzet hite a legyőzetés perezeiben, az ma, az legyen örökké ! Nem is csalódtunk, nem is csalódhattunk a hitben, mert az akarat erejével fentartott hit csalhatatlan.