A MTA ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK 18. KÖTET (1921-1925)
1921. – 1. szám: Berczik Árpád emlékezete Kozma Andor tiszt. tagtól
Bérczik Árpád emlékezete. Felolvasta 1920 november 20-án Kozma Andor tiszttag. Budapest utcáin, terein, hídjain — nyaranta leginkább a Svábhegy hosszú fasoraiban — évtizedek óta naponként felbukkant egy passzionátus fürge sétáló. Hol itt, hol ott sietett elő szapora léptekkel, de nem úgy, mint aki valamely kitűzött célra törekszik. Mert a sétáló bizonyos idő vagy bizonyos távolság után meg szokott fordulni, hogy a típusában mindig egy emberi és társadalmi élet folytonos vidám változatait, pihenés nélkül, visszafelé is végig élvezze. Nyilvánvaló volt, hogy a mozgást s a változatosságot nemcsak teste igényli, hanem a lelke is. Erre vallottak vidáman, szinte hamiskásan felvillanó, fürkésző pillantásai is, melyeket derűs nagy fejének mozdítása nélkül, mint gyors nyilakat, oldalazva röpítgetett a mellette elmenőkre. Ezek a pillantások mindig találtak, de sohasem sebeztek. Mindenki érezte, hogy nincsenek kegyetlenül hegyesre köszörülve, annál kevésbbé a szatíra maró mérgébe mártva. Az ember- és békeszeretet, az életkedv és ártatlan jó humor folyton pezsgő megfigyelő kíváncsisága szokott így pillantgatni ránk. Nem azért, hogy lenézze gyarlóságainkat, hanem, hogy észrevegye s mulatságosnak találja furcsaságainkat. Vájjon ki is ez a zömök, deresedő szakállú, fürge úriember? Ez a pajkos és mégis szeretetreméltó megfigyelő? — kérdezgették egymástól a járókelők. — Mintha láttam volna már valahol — tűnődött az egyik. — Nekem is úgy rémlik — mondá a másik. — No, de hát hová is tegyem? — erőltette emlékezőtehetségét a harmadik.