Adelaidei Magyar Értesítő, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1976-06-01 / 6. szám

Egyre növekszik a szám: azoknak a magyaroknak akik azt hangoztatják, hogy a “változott időknek" meg­felelő magatartást kell ta­núsítanunk. Vagyis — sze­rintük — minél szélesebb sí­kon kell megindítanunk­­ párbeszédet az “otthoniak­kal" és ezalatt nem annyira a nemzetet, mint inkább a re­ndszert értik. Ezzel elárul­ják, hogy három évtized után sem gyógyultak ki té­vedésükből, (a jellegzetesen magyar betegségből) ma is politikai kategóriákban gon­dolkodnak. Nézetük szerint ugyanis a rendszer — az adott körülmények között — az elérhető legtöbbet és leg­jobbat nyújtja a nemzetnek". Azt úgy látszik mindegyi­kük elfelejtette, vagy el akarja felejteni, hogy ezt a "legtöbbet és legjobbat” az 56-os fölkelésnek és áldozat­­tételnek köszönheti a nem­zet. A párbeszéd szabad föl­dön élő erőszakolói odáig jutottak tévedésükben, hogy maradisággal, vagy önfejű “makacssággal” — akárcsak ,nagy Tanúnkat, Mindszen­­­tyt — vádolják azokat, akik­­nem értenek velük egyet. *Úgy látszik teljesen megfe­ledkeztek arról, hogy Kos­suth “makacsságának” volt köszönhető Deák Ferenc egyezkedési kísérletének si­kere Ferenc Józseffel. A kül­ső nyomás megszűnésével­­eggyel kevesebb ok kénysze­ríti a rendszert arra, hogy­­az elvi kérdésekben való ál­dandó és változatlan határo­­­zottsága mellett (ki meri ta­­­­gadni, hogy ez így van!) s­­kisebb dolgokban “lazítson”,­­vagy legalább a "lazítás"­­­látszatát adja. ) A párbeszéd külföldi kö­­­­vetelői mikor fogják megér­teni, hogy aki nem ért velük négyet, az nem “maradi”!­­­Csupán nem tartja befeje­zettnek, sem reménytelennek­­ a küzdelmet — amiről ők már lemondtak, vagy amit -i talán nem is akartak — né­­­­pük sorsának jobbrafordítá­­­sáért, a magyar nemzet füg­­­­getlenségéért. ti Föltehetjük a kérdést ,­hogy Thomas Mann- nal­­i volt-e igaza, amikor a hit -flerizmus győzelmei idejéi­őlsem volt hajlandó párbeszé ■jdet kezdeni a rendszerrel ,avagy azoknak a New York-i­­német tüntetőknek, akik a ■j “változott idők" parancsát ,hangoztatva a párbeszédet (és az egyezkedést sürgették? ! Itt eszembe jut egy ház­­szám közel álló másik példa­­is. A második világháború­­után a külföldön élő közép­es kelet-európai s ázsiai írók­­megszervezték és hivatalo­san elismerték a Száműzött­­írók PEN Klub­ját, mint ön­­­álló testületet. (Több, mint két évtizede magam is veze­tőségi tagja vagyok.) Egy­­ lengyel írónő — akinek a nevét most nem említem —­­ennek a testületnek alapító tagjai közé tartozott. Pár évvel a testület működésé­nek megkezdése után az író­nő kapcsolatot vett föl egy otthoni lengyel kiadóválla­lattal, mely rövidesen ki is­­adta regényét. (Tisztázzuk:­­nem egy otthoni folyóirat­­közölte egy novelláját, vagy­­egy-két versét, hanem a­­rendszer egyik kiadóválla­lata adta ki regényét!) Az eset után a Száműzött írók PEN Klubja vezetősé­gi ülést tartott, majd a ta­goknak kérdőíveket küldött szét. Az eredmény: a több­ség véleménye szerint a len­gyel írónő — azzal a ténnyel, hogy az otthoni rendszer kiadóvállalata megjelentette regényét — megszűnt emig­ráns író lenni és ezzel auto­matikusan kiiktatta magát a Száműzött írók PEN Klub­jából. Világosan ki kell monda­nunk, hogy azok, akik a pár­beszédet sürgetik, elfelejte­nek valamit. Mi a magyar határ átlépése után nem­, szűntünk meg közösségben, élni a magyar nemzettel?­ Természetesen vannak kö­­­zöttünk fokozatok a jólérte­i­sültség terén. Sokan va­­­gyünk azonban olyanok, akiknél sem a jólértesültség, sem a politikán felül álló] tárgyilagosság nem hiány­zik. ] Ha valaki nemcsak anya­nyelvében él és nemcsak a­ napi hírek tükrében látja­­ népének sorsát, hanem emig­rációja alatt nem lépett ki Magyarország lelki teréből és népének történelmét a vi­lágnak mind a négy táján magában hordozta, az tulaj­donképpen minden nap pár­beszédben él nemzetével. Akik csak most akarnak párbeszédet kezdeni, azok el­késtek, vagy olyanok, akik­ben a befogadó országok iránti túlzott lelkesedésük­ben­ elhalkult a magyar ön­tudat, vagy nem is volt so­hasem és nemzetköziségük! gyökértelenségét а окреп hangzó “világpolgár'' szóval takargatják. Magyar utunk építésében nekünk olyanokra van szük­ségünk, akik állandóan pár­beszédben éltek és élnek nemzetünkkel. Akik olyan erős gyökérszálakkal kötőd­nek a magyarsághoz, hogy New Yorkban, Clevelandben, Kaliforniában, vagy Dél- Amerikában, Európában ,Afrikában, vagy Ausztrá­liában is magukban hordoz­zák a fejlődő nemzetet. Akik így tartanak párbe­szédet a nemzettel azoknak a beszélgetése sohasem egy­oldalú. A nemzet már sok­szor felelt. Nemcsak a 45-ös és 47-es választással és nem­csak 56-ban, hanem felelni fog a jövőben is mindazok­nak, akik­­ minden politi­ka fölött a nemzetben hisz­.A PÁRIZSI HUMANITÉ című újság nagy elismerés­sel ír a magyar zenei okta­tás kitűnő eredményeiről, a két budapesti opera magas színvonaláról és rámutat ar­ra is, hogy a kétmillió la­kosú magyar fővárosban több hangversenyt rendez­nek, mint Párizsban. ZSIGMOND ÉS MÁTYÁS sirályok elsüllyedt palotái — amint annak idején meg­írtuk — a két esztendővel azelőtt megindult budavári ásatásoknál bukkantak elő. A váratlanul napvilágra ke­rült gótikus építmények és­­ palotát benépesítő szobrok szakszerű feltárását Dr. Zolnay László, a kiváló ré­, rész kezdte el. Nemzeti tör­­ténelmünknek ezek a nagy­szerű maradványai a XIV. és XV. századból majd fél­ezer éven át várták feltáma­dásukat. Most, két év mun­kája után, az elmúlt pénte­ken megnyílt látogatók ré­szére a középkori Buda ki­rályi palotája. J/4& 9* 1976. április 9. ÚJVILÁG 11

Next