Adelaidei Magyar Értesítő, 1977 (10. évfolyam, január-december)

1977-11-01

Life Members 1. Лоп ШЕИST ER Egon 2. VARGA Mihály 3. MOLNÁR Márton 4. NAGY Károly 5. Dr.NAGY Ákos 6. FARKAS Sándor 7. UGODY Ferenc 8. GYEPES Kázmér 9. Dr.BALLAI Nándor 10. Dr.DEZSÉRY András 11. ITAGY István 12. NEMESKONOSTORY Jenőné 13. UGODY Alajos 14. ŐRY László 15. SZŰCS Béla 16. SZABÓ Károly 17. SGHEEB Mihály 18. KOVÁCS Iván 19. MÉSZÁROS Antal 20. NAGY Ferenc 21. REZES Magda 22. LACZINA Frigyes 23. NÉMETH Sándor 24. Dr.HALMOS Gyula 25. g.K. 26. PAULOVICS Iván 27. NÉMETH Béla 28. KRISS József 29. SAMU Pál 3­0. BEREKALLY­ István 31. CSERTÁN József 32. BARKAS Lajos 33. EISERLE Árpád folytatásuk a túloldalon 6 AZ AMERIKAI ИДСУД» CSALADJA LAHA LOS ANGELES A Nagy Testvér körvonalai Minden nép irodalmának voltak nagyjai, akik megsej­tették a jövőt. Vajon őket kell-e hibáztatni a “pesszimista világnézetért”, amelyet az előre bejelentett, majd küszö­bünkhöz megérkezett idő számos esetben olyan lélegzetál­­lítóan igazolt? Ez az irányzat talán Byronnal kezdődött és olcsó fogás lenne mindezt a neves brit poéta született testi hibájára fogni. Shelley, Lenay vagy Heine csupán folytat­ták ezt a keserű bírálatot, ami végeredményben hűséges tükörképe volt az általános szellemnek. Ez mélységes kiáb­rándulással regisztrálta “az elvesztett illúziók korát” és természetes, hogy a jövőt is ezen a szemüvegen át nézte. A mi irodalmunkban Madách Imre szólaltatta meg ezt a hangot. Nem akarom most a Tragédia minden ide vonat­kozó részletét idézni, hiszen tulajdonképpen nem ez a jelen írás témája. Mondanivalómhoz azonban éppen a szükséges színfoltokat rakja fel a falanszter-jelenet, amikor “hosszú sorban férfiak jönek, másban nők”, az Aggastyán így szó­lít ki egyet közülük: “Harmincadik szám!” Az “elvesztett illúzióknak” a századforduló sem vetett véget. Aldons Huxley a Szép új világ-ban, George Orwell az Állatfarm-ban és az 1981-ben riasztott mindattól, ami az emberiségre vár. Huxley elképzelt huszonegyedik századá­ból kiveszett már minden szépség és érzelem, s a társada­lom motorját csupán a célszerűség és az észszerűség hajtja. A lombikban nevelt egyedeket a számukra kijelölt cél kö­vetésére kondicionálják. Szolgálniuk kell tehát, ha nem is személyt, csak valami homályba vesző közös célt. Orwell re­­gényében azonban már megjelenik az új Dzsingisz kán, a tudomány és a fejlett technika segítségével hihetetlen ma­gasságba emelkedett zsarnok, a Nagy Testvér. Az eredmény­­ ugyanaz: az egyéni jog és szabadság teljes megsemmisíté­se. A terror korábban hihetetlennek tartott foka. A túlszaporodás, az elefántkórba esett világvárosok,­­ az új vasbeton-dzsungel, a fejünkre nőtt civilizáció Madách, Huxley, Orwell rémképeit a közvetlen közelü­nkbe hozták. Már látjuk a falansztert, áldozatai vagyunk a szüntelen kondicionálásnak és a távolban egyre markánsabb vonalak­kal bontakoznak ki a Nagy Testvér körvonalai. Éppen ezért el kell hárítanom a felelősséget, ha mindaz, ami e sorok­ból kibontakozik, fogvacogtatóan riaszt. Aranynak adok igazat, hogy az írónak, a költőnek joga van pesszimistának i­s lenni. (És ebben a mondatban igen fontos ez a kétbetűs kis szó.) A kor mondja ki a döntő szót, nem mi. Száguldunk a gépkocsival a kaliforniai gyorsúton. Munkába, vagy éppen hazafelé, tudatunk alatt valahol saj­náljuk az időt a közlekedésre és ezért elragad a lendület: túl gyorsan hajtunk. Mögöttünk a rendőrkocsi, már messzi- 1977. július 15.

Next