Adelaidei Magyar Értesítő, 1977 (10. évfolyam, január-december)
1977-11-01
Life Members 1. Лоп ШЕИST ER Egon 2. VARGA Mihály 3. MOLNÁR Márton 4. NAGY Károly 5. Dr.NAGY Ákos 6. FARKAS Sándor 7. UGODY Ferenc 8. GYEPES Kázmér 9. Dr.BALLAI Nándor 10. Dr.DEZSÉRY András 11. ITAGY István 12. NEMESKONOSTORY Jenőné 13. UGODY Alajos 14. ŐRY László 15. SZŰCS Béla 16. SZABÓ Károly 17. SGHEEB Mihály 18. KOVÁCS Iván 19. MÉSZÁROS Antal 20. NAGY Ferenc 21. REZES Magda 22. LACZINA Frigyes 23. NÉMETH Sándor 24. Dr.HALMOS Gyula 25. g.K. 26. PAULOVICS Iván 27. NÉMETH Béla 28. KRISS József 29. SAMU Pál 30. BEREKALLY István 31. CSERTÁN József 32. BARKAS Lajos 33. EISERLE Árpád folytatásuk a túloldalon 6 AZ AMERIKAI ИДСУД» CSALADJA LAHA LOS ANGELES A Nagy Testvér körvonalai Minden nép irodalmának voltak nagyjai, akik megsejtették a jövőt. Vajon őket kell-e hibáztatni a “pesszimista világnézetért”, amelyet az előre bejelentett, majd küszöbünkhöz megérkezett idő számos esetben olyan lélegzetállítóan igazolt? Ez az irányzat talán Byronnal kezdődött és olcsó fogás lenne mindezt a neves brit poéta született testi hibájára fogni. Shelley, Lenay vagy Heine csupán folytatták ezt a keserű bírálatot, ami végeredményben hűséges tükörképe volt az általános szellemnek. Ez mélységes kiábrándulással regisztrálta “az elvesztett illúziók korát” és természetes, hogy a jövőt is ezen a szemüvegen át nézte. A mi irodalmunkban Madách Imre szólaltatta meg ezt a hangot. Nem akarom most a Tragédia minden ide vonatkozó részletét idézni, hiszen tulajdonképpen nem ez a jelen írás témája. Mondanivalómhoz azonban éppen a szükséges színfoltokat rakja fel a falanszter-jelenet, amikor “hosszú sorban férfiak jönek, másban nők”, az Aggastyán így szólít ki egyet közülük: “Harmincadik szám!” Az “elvesztett illúzióknak” a századforduló sem vetett véget. Aldons Huxley a Szép új világ-ban, George Orwell az Állatfarm-ban és az 1981-ben riasztott mindattól, ami az emberiségre vár. Huxley elképzelt huszonegyedik századából kiveszett már minden szépség és érzelem, s a társadalom motorját csupán a célszerűség és az észszerűség hajtja. A lombikban nevelt egyedeket a számukra kijelölt cél követésére kondicionálják. Szolgálniuk kell tehát, ha nem is személyt, csak valami homályba vesző közös célt. Orwell regényében azonban már megjelenik az új Dzsingisz kán, a tudomány és a fejlett technika segítségével hihetetlen magasságba emelkedett zsarnok, a Nagy Testvér. Az eredmény ugyanaz: az egyéni jog és szabadság teljes megsemmisítése. A terror korábban hihetetlennek tartott foka. A túlszaporodás, az elefántkórba esett világvárosok, az új vasbeton-dzsungel, a fejünkre nőtt civilizáció Madách, Huxley, Orwell rémképeit a közvetlen közelünkbe hozták. Már látjuk a falansztert, áldozatai vagyunk a szüntelen kondicionálásnak és a távolban egyre markánsabb vonalakkal bontakoznak ki a Nagy Testvér körvonalai. Éppen ezért el kell hárítanom a felelősséget, ha mindaz, ami e sorokból kibontakozik, fogvacogtatóan riaszt. Aranynak adok igazat, hogy az írónak, a költőnek joga van pesszimistának is lenni. (És ebben a mondatban igen fontos ez a kétbetűs kis szó.) A kor mondja ki a döntő szót, nem mi. Száguldunk a gépkocsival a kaliforniai gyorsúton. Munkába, vagy éppen hazafelé, tudatunk alatt valahol sajnáljuk az időt a közlekedésre és ezért elragad a lendület: túl gyorsan hajtunk. Mögöttünk a rendőrkocsi, már messzi- 1977. július 15.