Adelaidei Magyar Értesítő, 1978 (11. évfolyam, január-december)
1978-06-01
Szitnyai írásainak az életközelség adja meg azt az elemi erőt, amely magával sodorja az olvasót. Az élet partjáról nézi a mederben tovazúgó történelmet. Észrevételeit mozaikkockákban rögzíti. Ezekből áll össze a színes tabló vagy panoráma, amelynek azonban, ellentétben a mozaikkép merev, egysíkú ábrázolásával, levegős távlata van. A mélységet saját élménye, legtöbbször — mint pl. börtönéveinek és szökésének izgalmas történetében is — átszenvedése és kálváriája adja meg. Elsőrendű ihletője a táj, a város, ahonnét eljött: Selmecbánya, s ahol tíz évre megtelepedett: Győr. Itt töltötte — az én szülővárosomban — legszebb fiatal éveit, innét kelt szárnyra írói tehetsége. Mint felvidéki származású írót, roppant érdekli a felvidéki magyarság helyzete, gondosan vizsgálja a magyar-szlovák-cseh viszony alakulását, bemutat egy-egy különös figurát az ottani közéletből. Mint író természetesen a legnagyobb érdeklődéssel a magyar irodalom felé fordul. A riporter éles szemével figyeli az irodalmi életet, a magyar irodalom alakulását, változásait, az újabb és újabb irányzatokat és magukat az egyes írókat is. Tárgyilagos lencséje alá kerül az urbánus és népi írók harca, a Márciusi Front, 45 után az írószövetség, az anyanyelvi konferenciák, de nem veszíti szem elől az emigráns magyar irodalmat sem. Nemcsak az írói csoportosulásokra terjed ki figyelme, de behatóan elemzi egyes írók műveit is, mint pl. Illyés Gyula „Hajszálgyökerek’ című könyvét, Komlós és Klaniczay irodalomtörténeti tanulmányait, sőt föltárja néhány írónak a nagyközönség által nem ismert múltját és karakterét (Zilahy, Katona Jenő, Várady Imre stb.). A negyven írás minden egyes darabja úgyszólván más és más témát ragad meg s ezzel biztosítja a változatosságot. Az egyes darabok formája, hangulata, stílusa is különböző. Hol elbeszélő modorban adja elő mondanivalóját, hol látomásba csap át, hogy aztán visszatérjen a történelem- s irodalomkritika hűvös eszközeihez, az előkelően finom, fordulatokban gazdag, éles meglátásokban bővelkedő esszéhez, tanulmányhoz. Sohasem laposodik el, sohasem ragadják túlzásokba indulatai. Az igazság érdekli, elhagyott hazájának szeretete fűti át szívét és minden sorát. A Selmecbányáról 84 éve elindult láng most is ott ég szivében s a száműzetés leghidegebb napjaiban is melengeti lelkét, áttüzesíti tollát. A MÉG ÉG A LÁNG erről a Szitnyai Zoltánról, a nagy íróról, az idegenbe szakadt magyarság lángszavú ébresztgetőjéről tanúskodik Tűz Tamás (Szitnyai Zoltán új könyve 12 dollárért kapható Tüske Pál torontói könyvesboltjában (Europe Book Store). Részlet a könyvből: Bombázott őrtorony A rendszer haza akarja terelni az emigrációt. Nem mintha fájlalná a magyarság eleven testéből kiszakadt milliónyi menekült elvesztésével szenvedett, irtózatos vérveszteséget, hanem, mert az emigráció meg nem szűnő veszélyt jelent, nehezíti hatalmuk megszilárdulását. A történelem folyamán talán még egyetlen kormányzatnak sem kellett ilyen arányú, a világ minden részét behálózó, kiváló egyedei hosszú sora révén nemzetközi politikában, társadalmi szerveknél, közvéleményt irányító tudósoknál, íróknál, művészeknél a felvilágosító munka számos lehetőségével rendelkező emigrációval számolnia, mint a 45 és 56 utáni kormányoknak. Ahány világsikert arat a magyar emigráció — és ugyancsak bőven, — az otthoni rendszer ugyananynyi csatát veszít a sikerek hőseit múltjukról, hontalanságuk útjáról és a hazai állapotokról vallató televíziók meg világsajtó nyilvánossága előtt. Szerteszét a világon magyar apostolok panaszolják egyetemi tanszékeken, hangversenyek dobogóin, tárlatokon, irodalomban, vállalatok élén munkahelyeken, otthonokban, összejöveteleken a magyar bánatot. Az emigráció, mint óriás őrtorony, belát a vasfüggöny mögé, hírt ad a hazai eseményekről a szabad világnak, bátorító sugalmazásokat sugároz a sorsuk jobbrafordulását váró otthoni millióknak. Elsősorban az írókat, újságírókat szeretnék hazacsalogatni azzal a kecsegtető ígérettel, hogy eltévelyedéseiket megbocsátó rendszer, gondtalanságot biztosító írói munkálkodás vár rájuk odahaza, míg Nyugaton a biztos pusztulás. A szelet akarják kifogni a vitorlából, mert ha sikerül hazaédesgetniök az írókat, a magyar emigrációs bárkát elnyeli a közöny és emléket is jelentéktelen epizódként örökíti majd meg a történetírás. De lehet ez? Bekövetkezhet-e, hogy az írók gyáva sietséggel tóduljanak az emigráció körül lebzselő „mentőcsónakokba"? Épp ők, akik bátorítanak, lelkesítenek s az eszme árulóinak minősítik azokat, akik feladják a reményt? És igaz-e, hogy szellemük légüres térben él, amely végülis megfullasztja őket, ha maradnak? Örökké tartó emigráció nincs és nem is lehet. Tizenhárom éve írtam le először és azóta szólammá vált, hogy minden emigráció a nemzet megbetegedésének tünete s ha elmúlik a kór,véget ér a tünet is. Olykor évtizedek telnek el addig, mint 1849 után, Rákóczi szabadságharcát követően pedig két évszázadig bujdokolt a hontalanságba üldözött Gondolat Minden emigráció a történelem romjaiba