Adelaidei Magyar Értesítő, 1980 (13. évfolyam, január-december)

1980-06-01

Wass Albert: M­agyarságtudat — összefoglaló meghatáro­zásban: a magyar ember nemzeti öntudata.­­ Az a bizonyos szellemi gyökér, ami a múltból­­ táplálkozva kijelöli az ember helyét a jelen­­­­ben. A magyar kultúra kincseivel ez az örök­ség gazdagítja mindannyiunk lelkét, s akárcsak egy szellemi mentőöv, gondoskodik arról, hogy el ne merüljünk a népek tengerében. Több mint a nyelv, mert a nyelv csak addig tartja meg magyarnak az egyént, amíg népi csoportján belül él. Több mint ismeret, tudás, kultúra, mert mindezek haszontalanokká válnak a nagy megpróbáltatások idején s le­­foszlanak az emberről, akár a festék. Több mint politikai helytállás, amit egy puskagolyó egyetlen szempillantás alatt érvényteleníthet. A magyarságtudat lelkünk mélyébe beültetett vallás, mely az Istenbe és önmagunkba vetett hiten alapszik s annak rendíthetetlen tudatán, hogy magyari voltunknál fogva csak mint magyaroknak van helyünk ezen a Földön s csak mint magyarok teljesíthetjük hivatásunkat, melyre rendeltettünk. Egyedül a magyarságtudat teszi magyarrá a magyart és nemzetté a magyarul beszélő népet. Aki évtizedek során egy nagy nemzetközi út igyekszik fokozatosan átváltoztatni a zet” fogalmát s olyan irányba sodorni, az ,­egy világ, egy kormány, egy kal­­madáchi ijesztő látomásának, lidérc­nyomásának megvalósítása felé halad. Az „American College Dictionary" már így magyarázza a „nemzet” szó értelmét: „Egy meghatározott földrajzi területen létező emberi kö­zösség, mely egységének tudatában kitermelte vagy kitermelni kívánja a maga sajátos életformáját és kormányzati rend­szerét.” Az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Dél-Amerika országaiban, valamint a Szov­jetunióban ma már a nemzet fogalma egy olyan vegyes szár­mazású lakosságot takar, melynek közös gazdasági érdek­hálózata és közös politikai kormányzata (akár szükségszerű­ségből, akár kényelemből) elnyelte a különböző nyelvi kul­túrákból eredő különbségeket, és ez az összepréselődés kiter­melt egy új, felszínes földrajzi kultúrát a többség nyelvén, mely eléggé sekélyes ahhoz, hogy bárki magáénak vallhassa azt anélkül, hogy idegennek érezné magát az államkeretben. Ahol ez még nem valósult meg teljesen, ott ilyen kifejezéseket hallunk, mint „spanyolul beszélő amerikai”, „németül beszélő venezuelai”, vagy — a mi történelmi jogaink cáfolatára kita­lált, bukaresti fogalmazású, de Erdélyre vonatkoztatott, hamis etnográfiai meghatározás: „magyarajkú román"Ú­gy tűnik, hogy a kisebb nemzetek, elszakadt vagy elszakított és politikailag leigázott nép­csoportok felszívódásának korszakába lép­tünk. Ha nem ébredünk magunkra idejében, vagy nem jön valami újabb nagy világfelfor­dulás, hogy helyrebillentse mindazt, ami két világháború során félrebillent, akkor bizony könnyen meglehet, hogy mához száz esztendőre már csak néhány eldugott rezer­­vációban beszélnek és dalolnak magyarul, s kultúránk meg­menthető maradványait beleltározzák a letűnt népek kultúrái közé. Ahol békésen halad majd a beolvadás menete, ott gyor­sabban tűnik el a magyar szó és a magyar öntudat. Ahol durva erőszakot alkalmaz a beolvasztó hatalom, ott még hosszú évtizedek ellenállása tölti majd meg hőskölte­­ményekkel a magyar történelem utolsó lapjait. A nyelvében még megmaradt népi Magyarországon az idegen szellemű politikai hatalom — az orosz-bolsevista hegemónia dermesztő nyomása alatt — már két nemzedék öntudatos vezetőrétegét gyilkolta ki s hideg kiszámítottsággal öli ki napról-napra az élve maradottak lelkéből az ősi gyökérzetű nemzeti öntudatot. Célja: a magyar népi tömb lassú és engedelmes beolvasztása egy szláv többségű, középeurópai új államtestbe. A szabad világon szétszórt magyarok az egyetlenek ma, akik a nemzet véráztatta lobogóit magasra emelve hordoz­hatják meg, s őrizói és letéteményesei lehetnek annak a ma­gyar nemzeti örökségnek, amit kimentettünk a vörös pokolból s magunkkal hoztunk önkéntes száműzetésünk lelki magá­nyába. Ha holtunk után elvész ez az örökség, ki tudja, lesz-e még, aki valamikor, egy szebb és igazabb világban megleli azt, s e csipetnyi leletét kovásznak használva, föléleszti vele oda­haza, vagy a Föld bármely részén, a kihamvadt tüzeket n­agyon is időszerű tehát a Rákóczi Alapítvány kezdeményezése, mely pályázat formájában jelentkező véleménykutatást indított el a ma­gyarságtudat fogalmának meghatározására, értékének felmérésére és a megőrzés lehető­ségeinek kivizsgálására. Sokan kérdezik ma szerte a nagyvilágban, fiatalok, vének egyaránt: érdemes-e? Érdemes-e megőrizni azt, aminek egzisztenciális értéke szemlátomást fogyóban van? Dédelgetni egy gyökeret, mely csak fájdalmas emlékeket hoz föl a messzi múltból — anélkül, hogy új hajtásba szökkenni, rügyet bon­tani lehetősége lenne? őrizgetni, tisztogatni, védelmezni egy ösvényt, amelyről a kishitűség „reálpolitikusai" már többször kijelentették, hogy — szerintük — nem vezet többé sehova? Álmatlan éjszakák hosszú során magam is gyötrődtem ezzel a kérdéssel, míg végülis megleltem a választ A magyarságtudat gyakorlata KRÓNIKA

Next