Adelaidei Magyar Értesítő, 1980 (13. évfolyam, január-december)
1980-06-01
Wass Albert: Magyarságtudat — összefoglaló meghatározásban: a magyar ember nemzeti öntudata. Az a bizonyos szellemi gyökér, ami a múltból táplálkozva kijelöli az ember helyét a jelenben. A magyar kultúra kincseivel ez az örökség gazdagítja mindannyiunk lelkét, s akárcsak egy szellemi mentőöv, gondoskodik arról, hogy el ne merüljünk a népek tengerében. Több mint a nyelv, mert a nyelv csak addig tartja meg magyarnak az egyént, amíg népi csoportján belül él. Több mint ismeret, tudás, kultúra, mert mindezek haszontalanokká válnak a nagy megpróbáltatások idején s lefoszlanak az emberről, akár a festék. Több mint politikai helytállás, amit egy puskagolyó egyetlen szempillantás alatt érvényteleníthet. A magyarságtudat lelkünk mélyébe beültetett vallás, mely az Istenbe és önmagunkba vetett hiten alapszik s annak rendíthetetlen tudatán, hogy magyari voltunknál fogva csak mint magyaroknak van helyünk ezen a Földön s csak mint magyarok teljesíthetjük hivatásunkat, melyre rendeltettünk. Egyedül a magyarságtudat teszi magyarrá a magyart és nemzetté a magyarul beszélő népet. Aki évtizedek során egy nagy nemzetközi út igyekszik fokozatosan átváltoztatni a zet” fogalmát s olyan irányba sodorni, az ,egy világ, egy kormány, egy kalmadáchi ijesztő látomásának, lidércnyomásának megvalósítása felé halad. Az „American College Dictionary" már így magyarázza a „nemzet” szó értelmét: „Egy meghatározott földrajzi területen létező emberi közösség, mely egységének tudatában kitermelte vagy kitermelni kívánja a maga sajátos életformáját és kormányzati rendszerét.” Az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Dél-Amerika országaiban, valamint a Szovjetunióban ma már a nemzet fogalma egy olyan vegyes származású lakosságot takar, melynek közös gazdasági érdekhálózata és közös politikai kormányzata (akár szükségszerűségből, akár kényelemből) elnyelte a különböző nyelvi kultúrákból eredő különbségeket, és ez az összepréselődés kitermelt egy új, felszínes földrajzi kultúrát a többség nyelvén, mely eléggé sekélyes ahhoz, hogy bárki magáénak vallhassa azt anélkül, hogy idegennek érezné magát az államkeretben. Ahol ez még nem valósult meg teljesen, ott ilyen kifejezéseket hallunk, mint „spanyolul beszélő amerikai”, „németül beszélő venezuelai”, vagy — a mi történelmi jogaink cáfolatára kitalált, bukaresti fogalmazású, de Erdélyre vonatkoztatott, hamis etnográfiai meghatározás: „magyarajkú román"Úgy tűnik, hogy a kisebb nemzetek, elszakadt vagy elszakított és politikailag leigázott népcsoportok felszívódásának korszakába léptünk. Ha nem ébredünk magunkra idejében, vagy nem jön valami újabb nagy világfelfordulás, hogy helyrebillentse mindazt, ami két világháború során félrebillent, akkor bizony könnyen meglehet, hogy mához száz esztendőre már csak néhány eldugott rezervációban beszélnek és dalolnak magyarul, s kultúránk megmenthető maradványait beleltározzák a letűnt népek kultúrái közé. Ahol békésen halad majd a beolvadás menete, ott gyorsabban tűnik el a magyar szó és a magyar öntudat. Ahol durva erőszakot alkalmaz a beolvasztó hatalom, ott még hosszú évtizedek ellenállása tölti majd meg hőskölteményekkel a magyar történelem utolsó lapjait. A nyelvében még megmaradt népi Magyarországon az idegen szellemű politikai hatalom — az orosz-bolsevista hegemónia dermesztő nyomása alatt — már két nemzedék öntudatos vezetőrétegét gyilkolta ki s hideg kiszámítottsággal öli ki napról-napra az élve maradottak lelkéből az ősi gyökérzetű nemzeti öntudatot. Célja: a magyar népi tömb lassú és engedelmes beolvasztása egy szláv többségű, középeurópai új államtestbe. A szabad világon szétszórt magyarok az egyetlenek ma, akik a nemzet véráztatta lobogóit magasra emelve hordozhatják meg, s őrizói és letéteményesei lehetnek annak a magyar nemzeti örökségnek, amit kimentettünk a vörös pokolból s magunkkal hoztunk önkéntes száműzetésünk lelki magányába. Ha holtunk után elvész ez az örökség, ki tudja, lesz-e még, aki valamikor, egy szebb és igazabb világban megleli azt, s e csipetnyi leletét kovásznak használva, föléleszti vele odahaza, vagy a Föld bármely részén, a kihamvadt tüzeket nagyon is időszerű tehát a Rákóczi Alapítvány kezdeményezése, mely pályázat formájában jelentkező véleménykutatást indított el a magyarságtudat fogalmának meghatározására, értékének felmérésére és a megőrzés lehetőségeinek kivizsgálására. Sokan kérdezik ma szerte a nagyvilágban, fiatalok, vének egyaránt: érdemes-e? Érdemes-e megőrizni azt, aminek egzisztenciális értéke szemlátomást fogyóban van? Dédelgetni egy gyökeret, mely csak fájdalmas emlékeket hoz föl a messzi múltból — anélkül, hogy új hajtásba szökkenni, rügyet bontani lehetősége lenne? őrizgetni, tisztogatni, védelmezni egy ösvényt, amelyről a kishitűség „reálpolitikusai" már többször kijelentették, hogy — szerintük — nem vezet többé sehova? Álmatlan éjszakák hosszú során magam is gyötrődtem ezzel a kérdéssel, míg végülis megleltem a választ A magyarságtudat gyakorlata KRÓNIKA