Adelaidei Magyar Értesítő, 1981 (14. évfolyam, január-december)

1981-11-01

előre sejtette, hogy az illetékesek nem maradnak tét­lenek. A lengyelországi drámai események csak fokozták a párt nyugtalanságát. Egyre tűrhetet­lenebbé vált számukra a nemzeti érzést megváltó, sőt követelő új hang, mely nem fért már az inter­nacionalizmus kényszerzubbonyába. A fiatal írók sürgették a közelmúlt (1956) eseményeinek objektív megismerését, melyet eddig meghamisítottak, vagy elhallgattak előlük. S mindezt nem a ,,reakciósok”, „ellenforradalmárok” követelik, hanem azok a fiatalok, akik a Magyar Október idején születtek s helyüket keresve igyekeznek magyarságuk iden­titását megtalálni. Egyre inkább érdeklődnek a határon túl élő magyar kisebbségek sorsa iránt, mely ugyancsak ellenkezik a „szocialista testvé­riség” és a „proletár internacionalismus” dogmájá­val. Nekik azonban nincs féltenivalójuk. Ők a meg nem alkuvó belső ellenzék! Ezt a bátor, fiatal írónemzedéket a hazai rend­szer a szirén hangokat régóta váró emigráns írókkal igyekszik kijátszani A Magyarok Világszövetsége ki­vetette hálóját azokra a kinti írókra, akik hiúságból, vagy elvetelenségből hajlandók együttműködni a hazai rendszerrel, akiknek egyetlen fenntartásuk volt, hogy egy-egy versük, tanulmányuk megjelen­jen hazai lapokban. (Ma már nyakra-főre meg is jelennek, természetesen gondos öncenzúrával kivá­lasztott steril, politikamentes írások!) Villámgyorsan elfeledték, mivel tartoznak egykori maguknak, illetve az otthoni Mikes Kelemeneknek,­­ hogy Csoóri szavaival éljünk, így morzsolódott le a nyugati magyar szellemi ellenzék jórésze, mely ma már annyi kritikát sem gyakorol hazafelé, mint a félreállított otthoni fiatal nemzedék. Beteljesedett Illyés Gyula jóslata, amit Latinovits Zoltán halá­lakor írt versében képletesen így fejez ki: „a sakál dalol, s a pacsirták vonitanak.” Az Élet és Irodalom március 14-i számában rövid, de annál megdöbbentőbb közlemény jelent meg arról, hogy „A Magyar Írók Szövetségének titkársága a Művelődésügyi Minisztériummal egyet­ "The quotation from a book by Sándor Márai published in the June-July edition of this piblication on this page м/as in no way meant to reflect in any way upon any member of the Committee of the Hungarian Club of S.A.Inc: nor bears any relation to any events which occured at a meeting of that Committee,which took place on the 2nd June 1981. Any emba­rrassment which may have been caused to any member of the Committee is regretted." értésben 1981 március 11-i hatállyal felfüggesztette a Fiatal írók József Attila Körének működését.” Ez a hír talán mégis elgondolkoztatja azokat, akik a „hazát” összetévesztik a ..rendszerrel” s anyanyelvi konferenciák és egyéb hivatalos szerep­lések ürügyén a ..sakálokkal" gyakorolják anya­nyelvüket. Gondoljanak az új tavasz hirdető „pa­csirtákra”; őket sem szép szóval, sem aranykalitka ígéretével nem lehetett elhallgattatni. Köztük nem akadt egyetlen „ellen-walesi bárd” sem, így hát ren­delettel kellett beszüntetni a munkásköltő József At­tiláról elnevezett irodalmi körüket. A lakiteleki „búvópatak-nemzedék” kis időre talán megint eltűnik a föld alá, de csak azért, hogy a föld savaival megerősödve ismét feltörjön s igazolja azokat az elődöket, akik halálukig hűek maradtak hazához és szabadsághoz, otthon, vagy idekint akár. És nemcsak nyelvükben, de elvükben is! Kutyafülűek Az alattunk lakó Kovácsék már tavaly elköltöztek, nem bírták idegekkel az örökös égiháborút, az ugrán­dozó gyereklábak és az ide-oda csúszkálászó széklábak, asztallábak, ágylábak zaját. Simonékat, akik mellettünk laknak a harmadik emeleten, meg is kérdeztük akkori­ban, nem zavarja-e őket a gyereklárma. Nem, mondta Simon néni, a gyerekeket nemigen szokták hallani, inkább engem, amikor rájuk kiabálok, legyenek csend­ben. Azóta el is tűnődtem néhányszor: engem a ház­beliek brutális apának hihetnek. Szépen sohase hallanak beszélni a gyerekekkel, mert az nem hallatszik ki a lépcsőházba. Az viszont a földszintig lehullik, mikor időnként mindet túlkiabálom, mert valahogy csak tar­tani kell a tekintélyt. S az én hangom erre éppen alkalmas, lévén sztentori, vagy ha úgy tetszik: kántori. De hát ez a hang is ellágyul, ha mondjuk, reggelen­ként a két és fél éves Gergőt öltöztetem, s ilyenformán társalgok vele: — Ham-ham, megeszem a füled. Ham-ham. Gergőnek nincs füle. Odanyúl egy kis aggodalommal, aztán felkacag: — De van! — Jól van, te kutyafülú. Mondd, kutyafülú vagy? Lesi a kölyök a bátyjai kaján tekintetét, azok mit szólnak ehhez. Dicsőség-e ez vagy gyalázat? De már döntött is: — Nem vagyok kutyafülű. Ehhez aztán tartotta is magát. Míg egy szép nyári napon meg nem dobálta kővel a Miskát. 23

Next